Irodalmi fogalomtár

A betűvel kezdődő szavak

Adoniszi sor: A szapphói versszak negyedik sora.  Egy  daktilusból  és  egy  trocheusból illetve spondeusból áll. Képlete: (-UU,–) vagy (-UU,-U)

Akció: A színészi cselekvés, mozgás, gesztus és mimika együttese.

Alba: A trubadúr- és a középkori lírában található meg. Ezek a  „hajnali  dalok” úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony őre vagy őrködő barátja esetleg egy madár  dallal  figyelmeztette,  hogy  közeledik  a  hajnal,  a szerelmes órák vége.

Alexandrinus: A francia eredetű alexandrinus 12 szótagos, hangsúlyos verselésű sorfaj, a 6. szótag után felező sormetszettel. A XII. századi  francia  Nagy  Sándor regényről (Roman d`Alexandre) nevezték el. A magyar fordítások rendszerint időmértékes, jambikus lejtésű, 12-13 szótagos sorokban adják vissza.

Alkaioszi – strófa: Alkaiosz ókori görög költőről elnevezett sorfaj, melynek első  három  sora emelkedő, a pedig negyedik ereszkedő. Képlete: U-,U-,U-,UU-,U- Nagy alkaioszi sor U-,U-,U-,UU-,U- Nagy alkaioszi sor U-,U-,U-,U-,U   Ötfeles jambus -UU,-UU,-U,-U   Kis alkaioszi sor

Állandó (eposzi) jelző: A klasszikus eposz egyik állandó eleme (kelléke). A szerző a  mű  folyamán ugyanazt  a  szereplőt  csak  ugyanazokkal  a  jelzőkkel  illeti.  Például Odüsszeusz jellemzői: bátor, leleményes

Állatmese: A szerző a kor visszáságait, főképpen a gonosz hatalmasok hazug erkölcseit öltöztette az  állatmesék  köntösébe.  A  költő  minden  esetben  közli  a történetek „megfejtését”,  az  erkölcsi  tanulságot.  Állatai  rendszerint saját   természetüknek   megfelelően   viselkednek,   de   egyben   emberi tulajdonságokat,  magatartásokat  testesítenek  meg.  Állatmese   szerzők: Aesopus, Phaedra, La Fontaine

Alliteráció: Rendszerint a szókezdő, de néha nemcsak a szókezdő hangok  ismétlődése.  A versek egyik zenei eszköze.

Ambróziánus himnusz: Szent Ambrusról lett elnevezve,  aki  a  maga  himnuszait  antik  metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba. Négy sor egy  strófa,  s egy himnusz nyolc versszakból áll.  Ez  a  forma  az  őshimnuszok  kedvelt versformája lett.

Anapesztus: Két rövid és egy hosszú szótagból álló versláb. Képlete: UU-

Antik dráma jellemző vonásai: Az  események  színhelye  egyetlen  tér,  amit  látni  lehet.   Az   egyre feszültebbé  váló  konfliktus  szenvedélyes  viták,  szócsaták  formájában valósul meg. A valóságos tettek,  a  tettleges  összeütközések  máshol,  a színpadon  kívül  zajlanak  le.  Ezekről  az  őr,   illetve   a   hírnökök elbeszéléseiből értesülünk. A tragédia időtartama  csupán  néhány  óra.  A kórus (kar), mely énekel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától.  Fontos  szerepe  volt  a kórusban  a  tragédiák  (drámai  művek)  szerkezeti  tagolásában:  a   mai jelenetnek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól.

Antikizáló hangsúlyos verselés: Középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák  a  klasszikus  verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid  szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ezt nevezzük antikizáló  hangsúlyos verselésnek. (Verselési mód)

Apokalipszis: Külön irodalmi műfaj az i.e. II. évszázadban. Az apokalipszis  szerzője  a kinyilatkoztatást látomás formájában kapja és azután írja le.  A  műfajban minden jelképpé válik. (Pl.: Jelenések könyve, a Bibliában)

Arszisz: versláb, a nyomatékosító elem, jele: ” ‘ ”

B betűvel kezdődő szavak

Balassi-strófa: 1 vsz. ( 3 sor 1 sor ( 3 egység (6,6,7) vers ( 3×3 strófa A hármas szerkesztési elv  valósul  meg.  Dante  Isteni  színjátékában  is megtalálható ez az elv. Képlete: aabccbddb…

Ballada: Villon idején ( táncdal 13. századtól ( csak formai jelentése van: egyszerű ballada: 4 vsz. (összefoglaló, ajánlás) – Villon kettős ballada: 6 strófa a versszakok 3 rímet váltogatnak, és refrénnel végződnek drámai feszültségű, szaggatott menetű, általában  tragikus  tárgyú  verses kisepikai műfaj párbeszédes, lírai elemekkel – Arany János

Barokk: Az ellenreformáció szellemi áradatát kifejező, az érzelmeket az  ész  fölé rendelő túldíszített, Itáliában keletkezett művészeti és irodalmi  stílus. Nélkülözhetetlen eszköze a  meghökkentés,  a  gyönyörködtetés.  Kedveli  a virtuóz rímtechnikát, a körmondatokat, költői képek bőségét,  a  patetikus hangnemet.