Moliére: A fösvény (1668), elemzés, tartalom

Moliére ősi irodalmi hagyományt folytat, amikor a fösvényt kigúnyolja. Forrásai között ott találjuk a latin Plautust, akinek Aulularia (A bögrécske) című vígjátékából részleteket vett át, az olasz Ariosto és több francia szerző művét. Mintái közül az olasz commedia del’arte darabjait emelhetjük ki. De a számos kölcsönzés nem befolyásolja a mű eredetiségét:  A fösvény szerzőjének egyik remekműve.

1668. szeptember 9-én mutatták be először a Királyi Palota színpadán. Moliére életében mindössze negyvenszer adták elő, csak az utókor fedezte fel értékét. De az is hosszas vita után: Rousseau élesen elítélte Moliére erkölcsi állásfoglalását. Rousseau szerint: „Nagy bűn az apától, hogy uzsorás, de még nagyobb a fiútól, hogy meglopja apját, nem tiszteli, s mikor az apja megátkozza, pimaszul felel. A darab a rossz erkölcs iskolapéldája.” Voltaire, majd Goethe védi meg Moliére felfogását. Helyesen mutatnak rá, hogy a szerző a kor erkölcsi világát elítéli. A fösvénységet éppen azáltal bélyegzi meg, hogy romboló hatását ilyen erős eszközökkel mutatja be. Moliére tehát realista társadalombíráló, ebben áll legfőbb érdeme.

A fösvény szerkezete „szabályos”: a három jelenetből álló expozíciót sokrétű bonyodalom követi, mely a negyedik felvonásban tetőpontra jut, hogy az ötödik felvonásban „deus ex machina” segítségével érjen el a megoldáshoz. Pedig a szerkezet bonyolultabb, mint a többi vígjátékban, mert Moliére két szerelmes ifjú párt szerepeltet. A bonyolítást több mellékszereplőre bízza, s szükségképpen két öreget is felléptet, hogy az ellentétet teljessé tegye.

Moliére ebben a darabban tragikai problémát old meg a vígjáték eszközeivel. Úgy szerkeszti meg A fösvényt, hogy a vígjátéki, bohózati elem túlsúlyba kerüljön. Bemutatja a komor, tragikus összeütközéseket, de újra meg újra feloldja őket. Ilyen módon a szerkezet nemcsak a szabályos felépítést, hanem a tragikus és a komikus elemek harmóniáját is tartalmazza.

Ezt a harmóniát Moliére tudatosan teremtette meg. Erre mutat a királyhoz intézett ajánlás néhány sora is: „Felség, minthogy a komédiának az a feladata, hogy megjavítsa az embereket, míg szórakoztatja őket, azt hittem, hogy abban az állásban, amelyet most betöltők, akkor járok el leghelyesebben, ha nevetséges ábrázolással támadom meg századom bűneit…” Ebben áll Moliére moralizálása, amely mint ólomsúly húzza lefelé a vígjátékot. Csakhogy a kitűnő szerző a filozófia, az erény és az életbölcsesség hirdetését úgy szövi össze a vígjáték bohózati elemeivel, hogy egyszerre kacagtatja és tanítja nézőit.

Moliére darabjainak expozíciója általában kész helyzetet mutat be a nézőnek. In medias res kezdődik az előadás: már az első mondatok következményei sok olyan eseménynek, amelyről csak később értesülünk. Ez az exponálás teremti meg a feszültséget, hiszen már az első szavak magyarázatra szorulnak, tehát figyelmet keltenek.

A fösvény I. felvonásának 1-3. jelenetét tekinthetjük expozíciónak.

Ezekben a jelenetekben a szerző bemutatja a főszereplőket, érezteti, hogy közöttük olyan konfliktus van, amelynek kibontakozása és megoldása az egész darab tartalma. Két fiatal pár tiszta szerelmének akadálya az apa fösvénysége – hirdeti az expozíció, s ez a konfliktus húzódik végig a cselekményen.

Az előadás Valér szavaival kezdődik, aki Elizzel, a fösvény lányával beszélget, íme a kész helyzet az első mondatokban:

„VALÉR: De Eliz, angyalom, csak nem adja most búnak a fejét? Azután, hogy olyan kedvesen hitet tett, hogy Örökre számíthatok magára!” (Illyés Gyula fordítása).

Az első jelenetben megismerjük a fiatalok történetét: Valér megmentette Eliz életét, s a hűséges szerelmes most Harpagon szolgálatába állt, csakhogy Elizt láthassa.

A második jelenetben a fösvény fia, Cléante jelenti be húgának, hogy ő is szerelmes. Most már ketten akarnak megszabadulni fösvény apjuk zsarnokságától.

A két jelenet párhuzamos egymással; mindkettőben ifjak szerelméről folyik a dialógus, de már megjelennek a konfliktus körvonalai is. Ellentétes hatású a harmadik jelenet, amelyben Harpagon Cléante szolgáját kikutatja, s végül durva szavakkal elkergeti. Ebben a jelenetben megismerjük Harpagon rögeszméjét: a fösvény mindenkitől tart, mindig gyanakszik, s nem tud másra gondolni, csak a kincsre, amelyet a kertben elásott.