Az ókeresztény és bizánci művészet – I. rész

A Nyugat egyedülálló Konstantin-kori nagy temploma, amely mártír sírja fölé épült, a Szent Péter bazilika, jóval a középkor kezdete után is építészeti paradigmává lett. Keletkezése 324 és 330 közöttre, tehát a Konstantinápoly alapítása előtti időszakra tehető, bár csak később fejezték be, mivel a homlokzat csak 360, és a nagy átrium csak 390 táján készült el. Nagy Konstantin idején épült a diadalív és annak a felszentelési feliratot tartalmazó mozaikdíszítése. Míg e nagyszerű templom esetében a mártírra való megemlékezést öthajós, kereszthajós bazilikális elrendezéssel oldották meg, a Szentföldön épült martyriumok a centrális alaprajzú épülettípust teremtették meg, amelynek később olyan nagy hatása lesz a keresztény Európában. A 333 táján keletkezett betlehemi Jézus születése-templom elnyújtott, öthajós, négyzetes portikusszal rendelkező bazilikális szerkezetéhez a keleti végén nyolcszög alaprajzú építmény csatlakozik, két oldalán pasztofóriumokkal. A Szent Sírtemplom egy hatalmas négyszögbe foglalt épület, amelynek elülső része egy öthajós bazilika portikusszal és kiugró apszissal, hátul pedig egy tágas rotunda zárja le, amelyben oszlopsor veszi körül Jézus sírját; ez a martyrium, ami a hasonló szentélyek mintájául szolgált. Ezt a centrális elrendezést tükrözi a római Santa Costanza- és a Sant Agnese-templom. A palesztinai épületek a császári Róma héroónjainak utódai, és előzményeiket könnyen megtalálhatjuk a thermákban és a nagy mauzóleumokban, amelyek a II. századtól a spalatói és szaloniki császársírok koráig épültek. Ez a temetkezési tradíció folytatódik a Rómában és azon kívül található dinasztikus síremlékekben, mint Szent Heléna és Szent Costanza sírkápolnái, valamint Hispániában a Tarragona melletti Centcellesben és Pueblanueva de Toledóban. Később nyomon követhetjük az V. század elején Honorius dinasztiájának mauzóleumaiban és a vatikáni Szent Péter-bazilika kereszthajójában. A továbbiakban láthatjuk majd, hogy a IV. század második felében a milánói Szent Ambrus milyen új ideológiai tartalmat ad ennek a szerkezetnek, és létrehozza a remek nyolcszögletű architektúrát a keresztelőkápolnák építésénél, amely kedveltté vált a Pó folyón túli területeken és Galliában.

Nem lehet beszámolni itt a konstantinápolyi építkezésekről, ahol olyan új formák jöttek létre, mint az Apostolok temploma, de azt meg kell jegyezni, hogy míg Nagy Konstantin szabad kezet adott a birodalom különböző pontjain működő építészeknek műveik kialakításában (ismerjük is a szíriai Zenobius építész és a konstantinápolyi Eustacius presbiter nevét, akik a Golgota-hegyi építkezéseket irányították), ugyanakkor létezett egy uniformizáló törekvés is: a császári műhelyekből küldték a faragott oszlopfőket és oszlopokat a különböző császári építkezésekhez.

A IV. század második felében Milánó örökölte a keresztény építészet konstantini irányításának szerepét. Szent Ambrus püspök a várost a Nyugat szellemi központjává tette. Ambrosius a császári család tradícióját követve ösztönzött és építtetett, de Milánó kezdeményező szerepe már püspöksége előtt kialakulóban volt. A városban még ma is áll három abból a nyolc épületből, amelyek Ambrosius halála előtt már léteztek, és közülük négyet ő maga építtetett: ezek a Basilíca Salvatoris (Megváltó temploma, később San Dionisio), a Basilica Virginum (Szent Szüzek temploma, ma San Simpliciano), a Basilíca Apostolorum (Apostolok temploma, ma San Nazaro, 382) és a Szent Mártírok temploma (vagy az első Sant Ambrogio, 386), nem beszélve a keresztelőkápolnákról és mauzóleumokról. Korábban épült a Basilica Vetus és a Basilica Nova, vagy a Santa Tecla – egy 313 után keletkezett, erősen római jellegű öthajós épület, kereszthajóval -, valamint a San Lorenzo – a legújabb meghatározás szerint 355 és 372 között épült – páratlan együttese, a IV. század egyik legkülönösebb épülete.

A San Lorenzo alaprajza egy centrális nyolcszög exedrákkal és szögletes tornyokkal, előtte széles portikusz, négy oldalán oszlopsorral és narthexszel, mindezek előtt pedig egy külső portikusz diadalkapuval, az ún. szír kapuzat mintájára, amelyhez hasonlót a spalatói peristyliumban található, valamint a ravennai Sant Apollinare Nuovo mozaikjának palatiumán és a híres madridi emlék Theodosiust és fiait körülvevő diadalkapuján. A portikusz és a templom között található narthex két exedrában végződik. Ez új elem a keresztény építészetben, amely később, főleg a VI. században, a nyugati épületek elmaradhatatlan része lesz. A IV. században ez az elem már megjelenik a római Santa Costanzában, Aquileia Theodorik előtti bazilikájában, sőt a kölni Sankt Gereonban (380 körül). Ehhez a páratlan együtteshez kapcsolódnak a nyolcszög vagy görög kereszt alaprajzú Hippolitus-, Aquilinus– és Sixtus-kápolnák. A templom az arianizmus idején, a kappadokiai Ausentius püspöksége alatt épült, később átadták a katolikusoknak. Centrális alaprajza keleti templomokra emlékeztet, mint a boszrai katedrális és a szeleukiai martyrium, de nem könnyű megállapítani, hogy átvételről van-e szó, vagy a bizánci formák előlegezéséről. Mivel a nyugat-római előzményeket már megtaláljuk a Santa Costanzában és a lateráni keresztelőkápolnában, arra a következtetésre juthatunk, hogy ezt a típust itt alakították ki.