Az ókeresztény és bizánci művészet – I. rész

Ez a stílus a IV. század végéig követhető nyomon, példa rá a Trasona-katakomba híres és expresszív Oransának tömör megformálása, vagy a Coemeterium Maius; katakombáiban látható alakok konkrétabb külső vonásai, bár a IV. század második felében egyéb irányzatok is megjelennek, mint az ún. stilo hollo („szép stílus”), amelynek legfontosabb képviselői a Via Latina katakombáinak meglepően jó állapotban megtalált klasszikus festményei. Itt egymást váltják a keresztény és pogány témájú festményeket tartalmazó sírkamrák. Ezek a cubiculák feltehetően magántemetők voltak, ahol a család egyes, még pogány tagjai kitartottak régi hitük mellett. Esetleg keresztény tartalmat tulajdonítottak olyan témáknak, amelyek nem azok, mint például Herkules munkáinak gyönyörű sorozatában. A narratív ciklus, amely a IV. század jellegzetes témáját dolgozza fel – különösen a kiválasztott nép története esetében -, páratlanul szép megoldásokat mutat.

Később, Szent Damasus pápa idején, olyan szép falfestmények születtek, mint Domitilla katakombájában a Venerandát és Szent Péter lányát, Petronillát ábrázolja arcosolium, vagy Szent Callixtus katakombájában az ún. delle leporelle-kriptájának Mózese.

A század vége táján megjelennek azok a győzelmi vagy triumfális témák, amelyek később sokkal gyakoribbak lesznek a monumentális festészetben és a mozaikokon. Gyakran ábrázolják a traditio leis témáját (a törvény átadásának jelenetét), amely nem más, mint az egyház isteni eredetének plasztikai megjelenítése. Gyakran feltűnik az apostoloktól körülvett trónoló, győzedelmes Krisztus, és mellette a Misztikus Bárány. Ennek legszebb példáját San Pietro e Marcellino katakombájának freskóján láthatjuk.

Az V. században a katakombák művészetét leginkább a nápolyi San Gennaro dei Poveri és a San Gaudioso katakombáiban követhetjük nyomon.

Az egyházbéke időszakáig nem létezett keresztény építészet, amely olyan konkrét művészi típusokat alkotott volna, melyek határozott és nekik megfelelő liturgiai funkcióhoz kötődnének. A Nagy Konstantin előtti egyházi élet a római titulusokban tömörül, amelyeknek egyéb elnevezései is ismertek: loca ecclesiastica, Domus ecclesiae, és a III. századtól Domus Dei. A loca ecclesiasticák közösségek tulajdonában voltak, és általában magánházakban működtek, amelyeket tulajdonosaik adományoztak a közösségnek. A Rómában tanulmányozható titulusok nagy része valójában római lakóház, amelyeket későbbi templomok – mint a San Clemente, San Martino, San Crisogono – maradványai alatt találtak; ugyanez áll más városok, például Aquileia esetében is. Szintén ebben az időszakban keletkezett a Dura Europosban egy zsinagóga mellett feltárt bazilika. Ekkorra esett a keleti kultuszok fénykora, és ezek szentélyeinek nagy részét magánépületekben helyezték el. Azok, amelyek nagyobb hatásúak voltak, mint például a Mithraszkultusz, sajátos építészetet teremtettek, amelyet jól példáz a számos mithreum Ostia Antiquában, Róma kikötőjében.

Az egyház III. századi titkos és hangtalan létezésével szemben gyökeres változást hozott Nagy Konstantin 313. évi ediktuma, valamint a császár és családja, különösen anyja, Szent Heléna támogatása, az egyházat irányító politika megalkotása, ami a teokratikus monarchia kialakulásához vezetett. Konstantin, és példáját követve a későbbi császárok, valamint az új egyház püspökeinek nagy része hatalmas építkezések kezdeményezői lettek. Konstantin családjának építkezései során alakul ki a bazilikális szerkezet, amely különösen Rómában gyakori, és a centrális elrendezésű emléktemplomok típusa. Ezeket martyriumnak nevezték a jeruzsálemi Golgota hegyén, Krisztus sírja fölé emelt aedicula épület nyomán; ez volt a par excellence martyrium. Ez az épülettípus igen széles körben elterjedt a Földközi-tenger melletti keresztény területeken, és fellelhetjük a középkori templomépítészetben is.

A keresztény építészet genezisének rövid szintézisét adva elmondhatjuk, hogy a IV. század első felében szinte robbanásszerűen jöttek létre a császár kezdeményezésére (és már említett titulusok) a nagy középületek, mint a thermák vagy a törvénykezési célokat szolgáló bazilikák (a Leptis Magna-i templom esetében), egyéb korábbi, vallási eredetű épületek, mint a mithreumok és zsinagógák, vagy kimutatható a császári udvari építészetből származó eredet, mint a római San Giovarini in Laterano-székesegyház és a trieri Konstantin-kori kettős bazilika esetében. Más kutatók a templomhajót a császári paloták peristyliumából eredeztetik, mint amilyen Diocletianus palotájában (Spalato, ma Split) található, mivel a bazilikának hasonló funkciója lehetett, mint a császári audienciák céljait szolgáló aula regiáknak. Arra is gondoltak, hogy Spalato példája nyomán az udvart körülvevő épületek együtteseként jött létre az annyiszor emlegetett hipetral-típus, vagyis a basilica discoperta.