Az ókeresztény és bizánci művészet – I. rész

A század közepén az Ortodoxok keresztelőkápolnája folytatja a Galla Placidia hagyományait. Díszítése III. Sixtus római reneszánszának megfelelője. Az alsó részek stukkódíszei felett a kupolát mozaikok díszítik. Ez a díszítés három sávra oszlik. Az erősen restaurált kör alakú középrészben Krisztus keresztelését ábrázolták, körülötte drapériák alatt, virág- és akantuszoszlopok között jelennek meg az apostolok hieratikus ábrázolásai. Az alsó sáv szinte példázat az architektúra elméletéről, amint a trónok és oltárok közrefogják a szent könyveket, Pompeji architektonikus festészetének hagyományát követve. Ezt az elrendezést Theodosius korában újraélesztette a szaloniki Hagiosz Georgiosz-templom, és tovább követhető Spanyolországban, az asztúriai Oviedo művészetéig. A század végén és a következő A század elején az Ariánusok kápolnája alkalmazza, bár alacsonyabb színvonalon, ezt az elrendezést. A honoriusi, udvari tradíciót követi a gót Theodorik bazilikájának, a Sant Apollinare Nuovónak mozaikdíszítése, amelyet a bizánci korszakban átalakítottak. Ebből a korszakból származik a palota ábrázolása, amely körülveszi a király és udvara alakjait, valamint a Krisztus életét ábrázoló ciklus kissé sematizált, de mélységesen didaktikus tartalmú és színdús mozaikja.

Az ókeresztény szobrászat jelentős része temetkezésekkel kapcsolatos, funerális szobrászat. Nincs tudomásunk olyan alkotásokról, amelyek összemérhetőek lennének az Impérium nagyszerű triumfális kompozícióival, a ragyogó keresztény mozaikokkal és festményekkel. Manapság kizárják a szigorúan vett keresztény művészet köréből a Jó Pásztor-szobrokat, mert úgy vélik, hogy ezek a templomi bútorok alátámasztására szolgáltak.

A funerális plasztika a III. században keletkezett, a katakombák festészetének kialakulásával párhuzamos folyamat során. Stilisztikai és technikai fejlődése a római tetrarchák és a konstantini kor művészetével összevetve követhető nyomon, pontosan datálható alkotásokra támaszkodva. Így alapvető jelentőségű a Fórumon; 303-304-ben emelt Diocletianus-fórum oszlopainak alapzatán a sziluett-technika, vagy a Konstantin-diadalív domborműveinek stílusa. A pogány funerális szobrászat hosszú hagyományát őrzi stilisztikailag és az ikonográfia kialakításában a III. század keresztény szobrászata. Az ikonográfia kezdeteit a Jó Pásztor, a pogány hellénisztikus kor gyakori bukolikus alakja, vagy a klasszikus; temetkezési helyek témáiként ismert négy évszak szimbóluma, és az Orans ábrázolása jelentik. Hamarosan újabb témák csatlakoznak ezekhez, mint Krisztus, a tanítómester, a klasszikus lektor – vagy filozófus-ábrázolások utóda, és üdvtörténeti jelenetek, mint Jónás története amely közvetlenül az Ótestamentum inspirálta temetési imádsághoz kapcsolódik.

Három szarkofágot emelhetünk ki ebből a korszakból: a franciaországi Gayole-en-Brignoles-ban, a Via Salarián és a Santa Maria Antiquában található kőkoporsókat. Ezek szobrászi elrendezése organikus, témáik kissé tájképi jellegűek, amit azonban Nagy Konstantin korától kezdve a folyamatos frízelrendezés vált fel. Ekkor egy vagy két sorban elrendezve sorakoznak az ótestamentumi, általában a szentségekkel kapcsolatos jelenetek, és mellettük az újtestamentum jelenetei – Krisztus csodáinak ábrázolásával – teszik teljessé az üdvtörténeti programot. Néha a halott arcmását ábrázolják a szarkofág közepén, kagyló- vagy babérkoszorú keretében; ez a híres imago clipeata. Emellett léteznek olyan szarkofágtípusok, amelyeknek előlapját strigilék (S alakú vágatok) díszítik, s így mellőzik az ikonográfiai programot, amely az oldalukon lévő ábrázolásokra korlátozódik. A stílusjegyek alapján – Krisztus és az apostolok fejének mintázása, alakja és ikonográfiája, a ruharedők technikája fény- és árnyékhatások, a fúró használata és egyéb részletek segítségével – elkülöníthető egy „impresszionista” szakasz, amely nagyon hasonló Konstantin diadalívének rövidülésben ábrázolt domborműveihez, és egy későbbi fejlődési szakasz, amely elvezet a Konstantin uralkodása végén és a IV. század második felének kezdetén uralkodó ún. szép stílushoz (stilo bello/fent már említett/). Ebből a korszakból remek alkotások maradtak ránk, néha két sávban elrendezett jelenetekkel, mint a szirakúzai Adelfia síremléken, és a lateráni múzeumban található ún. dogmatikus szarkofágon, valamint a „Két testvér” szarkofágján. Az egyre klasszikusabbá váló irányzat legkésőbbi példája a 359-ben meghalt Junius Bassus konzul szarkofágja, amelyen a Passió jelenetei láthatók. Ez Konstantin utáni korszak legszebb alkotása, ahol a jeleneteket oszlopok választják el egymástól – ez az architektonikus elrendezés jellemző a konstantini időszak végére és Theodosius korára.