Az ókeresztény és bizánci művészet – I. rész

A Rómán kívüli nagy épületegyüttesek közül figyelemre méltó a salonai és a ravennai. Ravenna vezető szerepet játszott a nyugatrómai birodalombán, miután Honorius 405-ben fővárossá tette, majd nővére, Galla Placidia és annak fia, III. Valentinianus (450-455) alatt. Később ismét ragyogó és befolyásos korszak következett Theodorik nyugati gót királysága alatt, végül Justinianus bizánci exarchátusának központja lett. A városban ebből a hosszú időszakból egyedülálló műemlékek sora maradt fenn, amelyeknek legfőbb érdekessége az építészeti szerkezetek mellett jó állapotban ránk maradt gyönyörű mozaik díszítésük.

A ravennai építkezések az V. századi első szakaszban egyrészt a római és milánói ókeresztény hagyományt követik, másrészt az exarchátus bizánci hagyományait. Nem mindig könnyű határozottan megkülönböztetni egymástól a két áramlatot, mivel az utóbbi a bizánci művészetnek meglehetősen római és nyugatias változata a VI. század közepén, de erről a szakaszról egy későbbi fejezetben lesz szó.

A század első negyedéből (402-425) származik a Santa Croce-templom. Kereszt alaprajzú volt, előtte nagy narthexszel, amelynek egyik végéhez csatlakozott az ún. Galla Placidia-mauzóleum. Ez a császárnő által emelt épület milánói hatásokat tükröz, nemcsak a Szent Ambrus-féle építkezéseket idéző alaprajzával; hanem külsejének vakíves díszítésével, amely a trieri és a San Simplicianó-i téglaépítészet hagyományait követi. A külső egyszerűséget a belső ragyogó, polikróm, aulikus szellemű mozaikdíszítése ellensúlyozza. Galla Placidia mauzóleuma eredetileg Szent Lőrincnek szentelt templom volt, később benne akarták elhelyezni Honorius, Galla Placidia és férje szarkofágjait. A hagyományos bazilikális elrendezés a régi öthajós katedrálisban jelenik meg, amelyet Honorius emeltetett Ursus püspök idejében. Háromhajós elrendezésű a Galla Placidia által 425-ben Szent János evangélista tiszteletére emelt templom – a San Giovanni Evangelista -, valamint a Santo Spirito és a Santa Agata-bazilikák és a két Sant Apollinare (a Sant Apollinare Nuovo, a gót Theodorik udvari bazilikája és a Sant Apollinare in Classe, amelyet Ursicinus püspök 534 és 538 között építtetett és már az exarchátus korához kapcsolódik). A római vagy milánói alaprajztípus jól megfigyelhető mindegyiküknél, kivétel a Sant Apolliriare in Classe, ahol az apszis két oldalán pasztofóriumot emeltek, amint pótlólag építették hozzá a San Giovanni Evangelista templomához is. Galla Placidia mauzóleumának centrális alaprajzát követi Theodorik síremléke a germán jelleget kiemelő sajátosságaival: a nagy monolit tetővel és a párkányt díszítő frízzel. A centrális alaprajz ismétlődik Neón, vagy az Ortodoxok keresztelőkápolnájában is az V. század első negyedében. Ezt a karcsú, szinte toronyra emlékeztető formát utánozza majd a század végén az Ariánusok keresztelőkápolnája. A centrális elrendezés csúcspontját a bizánci korszakban épült rendkívüli San Vitale-templomban éri el. Ezen az épületen keleti elemeket is találunk.

Az addig a katakombák mozaikjaira és freskóira korlátozódó festészetet az udvari támogatás hatására sajátos fejlődés és különleges szépség jellemzi. Funkciója a korábbi korszak merőben soteriológiai (üdvtani) szerepéhez képest kiszélesedik. A hittételek illusztrálása a IV. és az V. századot a monumentális festészet nagy korszakává teszik. Kibontakozását a VI. századtól a középkorig követhetjük a bizánci, és a hatásukra létrejött Földközi-tenger menti területek alkotásain. Róma és Nápoly, Milánó és Ravenna őrzik számunkra ennek a művészetnek legszebb példáit.

Ma jól ismert a polikróm és figurális padlómozaikok rendkívüli fejlődését, amely a császári család és követőik, a jelentős vidéki birtokosok épületeinek díszítőprogramjaiban jelentkezett. Erről tanúskodik Szicíliában a Piazza Armerina villája, számos afrikai és hispániai példa. Konstantin korában ezt a technikát keresztény körök is megismerik; és profán témákat is ábrázolnak, például a római Santa Costanza körüljárójának mozaikjain, vagy a Tarragona melletti Centcellesben a kupola nagyon szép vadászjelenetein.

Aquileia Theodorik-kori templomának gazdag padlódíszítésén kívül a keresztény festészetet a falmozaikokon tanulmányozhatjuk. A Juliusok mauzóleuma díszítésének példáját, a vatikáni ásatások során való feltárása óta, sokszor idézték. A kupola III. század végén keletkezett szép mozaikja a Nap-Krisztust ábrázolja quadrigáján, szőlőfürtök között. A falakat ótestamentumi jelenetek díszítik, ma már igen rossz, de felismerhető állapotban: Jónás tengerre szállása, egy halász, valamint pásztor báránnyal. Kapcsolatuk a III. századi katakombák művészetének ikonográfiájával nyilvánvaló.