Az ókeresztény és bizánci művészet – III. rész

A tétel első része: Az ókeresztény és bizánci művészet I. rész A tétel második része: Az ókeresztény és bizánci művészet II. rész

A Bizánci birodalom első kulturális és politikai válsága

A képrombolás kora (726-843)

A VI. – VII. század átmenetet képez a Földközi-tenger térségében az antik világból, az új, keresztény világnézetet hordozó feudalizmus irányába. A VI. század mélyreható változásokat hozott a birodalom lehetőségeiben. (642 arab előretörés; Egyiptom, Szíria, és a VIII. század elején Észak- Afrika hódolt be; 751 Ravenna bukása, sorozatos germán betörések, Róma önállósulása; a balkáni szlávok egyre erősödő szerepe a közéletben stb.) A szorongatott helyzetben Bizánc egyetlen biztos támaszai a kisázsiai területek népei voltak.

Ebben az időben éles vita kerekedett III. León bizánci császár és II. Gergely római pápa között a képek tiszteletével kapcsolatban. Ezt a vitát megelőzte egy nagyon válságos időszak, amikor a császári hatalom anyagi feltételei apadni kezdtek, mert a különböző nemesi, birtokosi érdekek egymás ellen fordultak. Az egyház ezzel szemben határozottan törekedett vagyonának növelésére és a szabad községek és kisbirtokosok földjeinek elfoglalása révén tekintélyes politikai előnyre tett szert. Ez a gazdasági indíttatású harc nagyszabású vallási küzdelmet indukált. A kegyelemdöfést a vita kulturált menetének Edessza elesése adta meg, ahol – a hagyomány szerint – Krisztus hiteles képmását őrizték.

A képrombolók (ikonklasztok) teológiailag is alátámasztották érveiket, ám a teológiai vita 726-ban, III. León parancsa folytán – a Khalké-templom bejáratát díszítő hatalmas Krisztus-képet távolítsák el – tettlegességig fajult. A fanatikus asszonyok megtámadták a parancsot végrehajtó férfiakat. Még ebben az évben a császár és fia, Konstantin nevében kiadott egy törvénykönyvet, amelyben szörnyű testi kínokat jelölt meg büntetésül, és amelynek szelleme messze távol esik a Iusztiniánusz-féle jogrendtől, illetve az evangélium tanításaitól. A császár ezt követően 730-ban rendeletben tiltotta meg mindenféle emberalakú ábrázolását Krisztusnak, Máriának, az angyaloknak, és a szenteknek, illetve elrendelte az ilyen képek megsemmisítését. Ugyancsak 730-ban az ikonodulok legelhivatottabb, és műveltségével messze kimagasló, szíriai származású szerzetes- zenetudós Ioannész Damaszkénosz védelmébe vette az ikonokat. Írásaiban támadta a császárt, mert önmaga rendeletével is ellentétbe került, ugyanis udvarában is voltak szentképek, melyek például Krisztust ábrázolták. Teológiai fejtegetései pedig újplatonista jellegűek voltak; az alapgondolat Pszeudo-Dionüsszosz Areopagitész 500-ban megfogalmazott álláspontját követte. A császári rendeletek és a „lázadók” közti vita megosztotta a birodalom lakosságát. Sok szerzetes kényszerült száműzetésbe, illetve Rómába menekültek, és ott alakítottak ki kisebb közösségeket.

Konsztantinosz (741 – 775) mindenben megpróbált apja nyomdokaiba érni. A monumentális építkezéseket végrehajtó, és apja törvényeit betartó, és betartató császár 754-ben Hiereiában tartott zsinaton megnyerte magának a püspökök nagyobbik táborát, és ezzel egy időre megnyerte az évek óta húzódó vallási csatát. Ezen a zsinaton elfogadtatta velük elveit, a képek üdvösséget közvetítő szerepe ellen is. Ennek értelmében a fővárosban a pátriárka parancsára megsemmisítettek minden arany-mozaikképet, és enkausztikát. Ezeknek a képeknek a helyére a IV.- V. századi kisázsiai-hellenisztikus gyökerű ornamentikus, és állati díszítés került. Konsztantinosz halála után megváltozott a helyzet. Fiát IV. Leónt (775 – 780) VI. Konsztantinosz követte a trónon (780 – 797), aki helyett az anyacsászárnő uralkodott. Eiréné, mint a bizánci nők általában, a szent ikonok buzgó tisztelője volt. Tanácsadója Ioannész Damaszkénosz követője Theodórosz Sztuditész segítségével 787-ben összeült Nikában a zsinat, ahol visszaállították az ikonok kultuszát. A VII. egyetemes zsinaton 367 püspök támogatta a császárnői elveket, és teológiailag is állást foglalt. Ám ez a diadal sem tartott sokáig. A császárnőt 802-ben száműzték és újabb képrombolásra került sor. Az utolsó ikonromboló császár V. León dédunokája, Theophilosz (829-842) volt, aki ragyogó épületeket emelt a fővárosban. A hagyomány számos ikon csodálatos megmenekülését jegyzi, és ezek a mai napig is csodatévő szentképek hírében állnak.