József Attila élete és munkássága

A szellemi és testi nyomor, a megzavart érzelmek, a gépiesedés jelzik a vigasztalan világhelyzetet. A negyedik szakasz „kiáltozása” csendes megállapításba vált át. A zárószakaszban a gúny, a figyelő értelem és az ellágyulás vibrál. Az intés a jövőhöz szól, a bizalom alapja csak annyi, hogy „karóba nem húznak ma már”. A szabadságtól csak a kín finomulása remélhető. A látszólag patetikus, szónokias befejezés, melyben a gúny, az irónia is jelen van sajátos József Attila-i „találmány”.

Flóra

Az 1936-os Gyermekké tettél, Nagyon fáj, Magány, Mint a mezőn c. versek egy reménytelen vonzódásból születtek. József Attila beleszeretett Gyömrői Editbe, pszichoanalitikusába. Anyát, védő társat látott az asszonyban. Gyerekként, erőszakosan követelte a szerelmet, s szégyellte is könyörgését. 1936 őszének elején írt versfüzért egy futó kapcsolat ihlethetett. Vágó Mártával ismét egymásra találtak, de a kapcsolatot csak az emlékek éltették már.

1937 elején a költő új szerelméről beszél. A Kozmutza Flórához írott versekben a vágyképek valóságként jelennek meg. József Attila ismét dallamos szerelmes verseket ír. E verseinek (Flóra-versek) képei azonban végtelenül törékenyek.

Az első Flóra c. versben a részek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, ez légiessé teszi a költeményt. A közeledés oly félénk, mintha nem is földi vágyról szólna.

A Rejtelmek ritmusában ott a feltételesség – minden szakaszba beékelődik a „ha” szócska. A Hexameterek és a Rejtelmek dala után kemény ritmusra vált a vers. A harmadik részben (Már két milliárd) az egész emberiség áll szemben a költővel.

A vers negyedik egysége, a Buzgóság művészileg halványabb a többinél. Harmadik szakaszában két sor fogalmilag rántja össze a lehetetlenséggel is szembeszálló érzést: „legalább keressem, amire vágyok, / bár nincs”. Paradoxonok is egyre gyakrabban bukkannak fel, s mind az emberi élet lehetetlenségeit sorolják.

A vers záródarabja, a Megméressél! a bizonyosság érveit gyűjti egybe. Az ürességgel és a valótlansággal birkózik a költő. Ez a rész azért is ilyen szorongató, mert kimondja a hiányt, a leselkedő pusztulást, de mindig tagadva és bizonygatva a Flóra-szerelem realitását.

Az első Flóra-verseiben is átlényegülnek a mindennapi dolgok. A tavaszi olvadás, a víz íze nem csak földi érzékeléseket idéz. Ahogyan a szerelem lebegővé válik, körülötte az egész emberi világ éteribb lesz. S az irracionális látomás itt is ahhoz a tanulsághoz vezet, hogy az ember „az életet halálra ráadásul kapja”.

Talán eltűnök hirtelen… (1937)

József Attila három utolsó verse, a Karóval jöttél, a Talán eltűnök hirtelen és az Íme, hát megleltem hazámat búcsúvers. Hasonló hangvétellel korábban is találkozhattunk, de a három utolsó vers leltárszerűsége, a múlt idejű igéi, s a véglegesség kimondása azt erősíti, hogy a költő tudatosan készült az öngyilkosságra. Utolsó napi búcsúleveleket írt; az orvosának Bak Róbertnek írt így szól: „Kedves Doktor Úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísérelte meg a lehetetlent.”

A Karóval jöttél kezdetű versben önmegszólítást használ. De míg a korai önmegszólító versek gyakran váltottak át közvetlen lírai vallomásba, addig a Karóval jöttél vádjai mindvégig az „én”-től elszakadt „másik”-hoz szólnak. A népmesei motívumok a visszájukra fordulnak, s kétszer is leírja azt a szót: „bolond” (bolondgomba, Te bolond).

„Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?”

E kérdőmondat-párokban kétpólusú megengedő árnyalat is van: a.) Noha szerettél, volt-e valaki, aki magához tudott kötni? b.) Noha senki sem kötött magához, mégis szeretettel voltál teli. A másik párosban: a.) Noha bujdokoltál, üldöztek-e téged egyáltalán? b.) Nem is üldöztek, mégis bujdokoltál. Önmagukat kioltó módosítások újra meg újra feltűnnek a versben.

A Talán eltűnök hirtelen c. vers első mondata erdőt idéz, mely csak az utolsó versszakban tér vissza: az egykori zöld vadon helyén csak zörgő ágú erdő maradt. A panasz, az önelemzés és az önvád ugyanúgy összeolvad, mint az 1936 – 37-es költeményeiben. Itt is kimondja az „árva” szót, mint a magyarázat alapját.

A Nem emel föl c. (1937) versben törvényként fogalmazza meg fohászait: „ne legyek kegyetlen árva”. S az árva tágabban a magányos embert jelenti, aki könnyen eltorzul.