Hirdetés

József Attila élete és munkássága

59 perc olvasás
József Attila

A vers közeli, lassú képpel indul. A szinesztéziák egzotikus hangulatot keltenek. Az ötödik sor jellemzi is ezt az állapotot: “nagy, álmos dzsungel volt a lelkem”, hogy a valóság megjelenése még élesebb legyen: “háltak az utcán”. Az általános kép az egész országot átfogja. A nőnemű természet és a hímnemű társadalom hatalmas kettőse félelmetes képet rajzol.

Hirdetés


Hirdetés

A vers második része leltár: a nemzeti nyomor megszüntetésének programja. A közösséget sújtó bajok felsorolásában a “hitetlen”, “lelki restég” az utolsó helyre kerül, mintegy betetőzésként. A valóságos restség mellett megszólal a vágy is: “föl kéne szabadulni már”. A vágy és a realitás birkózik itt egymással, és ebből a feszültségből szakad ki majd a hetedik szonett, a könyörgés.

A “törvényhozók” már a második részben is megjelennek, de az erőszakon alapuló államberendezkedés leírása csak ezután következik. Az “ezer év” az engedelmességre szoktató múlt szimbólumaként jelenik meg. S feltűnik a “mindenki felelősségének” gondolata is, ami majd a hatodik szonettben teljesedik ki.

A negyedik rész a kivándorlás és a munkanélküliség országos baját jeleníti meg. A zárósorban kitágul a horizont: a tekintet visszafelé és előre ugrik. Minden szimbolikus lesz: mindenki kivándorló maga előtt a jövővel, maga mögött az összetorlódott múlttal.

A harmadik szonettben az ország agrár-problémája jelenik meg a földesúr és a paraszt képében – az ötödikben a munkás, a szövőlány a kapitalizált Magyarország képét festi meg. A szövőlány leírása már-már gyengéd, de a groteszk csattanó megkeseríti a szonett hangulatát: “…kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért.”

Hirdetés

A legmélyebb a hatodik szonett: itt a remény is csalóka. A kölcsönösség a “fortélyos félelem”-ben jelenik meg: mindenki fél mindenkitől. A groteszk mondatszerkesztéssel együtt az alliterációk is borzongatják a szöveget – itt jut el a vers a csúcsára, s itt történik a tragikus fordulat is: megjelenik a nép fai, “hátán ki batyuval”. Úgy jön, mint a mesehős, s a vers egy pillanatig nagy lehetőségeket sejtet, hogy a fintor még erőteljesebb legyen. A mesehős: “hol lehet altiszt, azt kutatja”. Ezzel darabokra törik a népi hős mítosza, hétköznapiságba süllyed. Ez a hős a múlttal való szem,benézést és az azzal való leszámolást sem tudja elvégezni.

Az utolsó részben a költő vallomása, könyörgése a Levegőt! fohászát idézi. Az általános és az egyéni igény itt egymás mellett jelenik meg. Az embernek emberséget, a magyarnak magyarságot áhító költő itt saját művészi-erkölcsi vágyát is beleszövi a versbe. A második rész két felkiáltójeles mondat: az egyikben önmagának szóló parancs rejlik (nem szabad láncon totyogni), a másik a megszólalás lehetőségéért kiált. Az utolsó két sorban újra felbukkan a személyes sorsra vonatkozó fohász:

“Hadd írjak szépet, jót – nekem

add meg boldogítóbb énekem!”

Kiáltozás (1936)

József Attila még halála évében is hibátlan, klasszikus lejtésű, fegyelmezett versekben szólt saját bajáról, az emberiség jelenéről és törékeny jövőjéről. 1935 második felétől verseiben a kórt nevén nevezi és “sorsává” avatja. (pl.: A Szabadság-ötletek jegyzéke két ülésben c. öngyógyítási kísérletében) József Attila verseiben takargatás nélkül beszél magányáról, iszonyú látomásiról. Szemérmetlennek tartja, hogy részvétért esdekel, és szégyelli, hogy valóságos élete egyre távolabb kerül az elképzelttől, a boldogságtól.

1929-ben a váratlan csapások súlya alatt szanatóriumba kerül súlyos ideggyöngeséggel (“neuraszténia gravisszal”). Gyakran kerül hangulati mélypontra, lelki egyensúlya ingatag. Hírt adnak erről versei is.

Hirdetés

1935-től a költő tudatosan térképezi fel gyerekkorát, s múltját, élete ellentmondásos helyzeteit. – Egyre gyakrabban tűnik fele verseiben a legszeretettebb lény: a mama, aki pedig a legsúlyosabb “árulást” követte el: korán meghalt. A mama alakja ekkori költeményeiben óriásivá nő és a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő. A régen meghalt mamával való viaskodásból József Attila drámát épít.

A Kései siratóban pedig a vádak azért végletesek, mert összekapcsolódnak az önváddal. A dráma “megoldása” csak az elbukás lehet. A megoldást a reménytelen “belehalni” szó foglalja össze. Számvető ver a Kései sirató is: az emberi összetartozás megmérése, és a számvetés itt számonkérés. Az anya az akinek vallania kell, ő az, akihez irgalomért könyörög.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!