József Attila élete és munkássága

A vers első négy szakasza tájkép – mindenütt az ember nyoma látható, anélkül, hogy az ember megjelenne. A levegőt megüli a homály, a sűrű puhaságon csak át-átvillannak a csontos, csattogó, éles-szúrós dolgok. A sok „k” hang végigkopog a szakaszon, de csak a negyedik versszak harmadik-negyedik sorának mesterrímében figyelünk fel rá: „karók – valók”.

Az ötödik szakaszban felbukkan a tanya, de érezzük: már eddig is a tanya körüli világot láttuk. A tél, a fagy emberszerű: körmével rombolja a tanyát, de embertelenül „eljátszik” ezzel.

A holt vidék lakóinak nincstelenségéről csak ezután esik szó: üres ól, hiú remények, kicsi szobák s kicsik az emberek is – az egész világ lefokozott körülöttük, de ahogy gondolkodva ülnek, abban már benne van a fenyegetés is. Állókép ez is, mint a vers tájat, tanyát megjelenítő, egyre táguló szakaszai, melyek a természettől az emberi-politikai helyzet, állapot bemutatásáig ívelnek.

Külvárosi éj (1932)

A vers az összes érzékszervünkre hat: úgy figyelhetjük, mintha filmet látnánk. S ez már igazán nem jellemző minden versre – ilyen verseket a XX. század előtt nem is találhatunk.

„Meglátjátok az a kis zörgő masina (…) forradalmat okoz majd életünkben (…). Közvetlenül támadja meg az irodalom régi módszereit.” /Tolsztoj nyilatkozata 1908-ban/ S a film megjelenése után valóban másféle írások születtek.

A Külvárosi éj szerkezete látszólag rapszodikus, mozaikszerű. Valójában szigorú rend szerint épül – ez azonban másféle rend, mint amit eddig megszokhattunk. A harmónia magába foglalja diszharmóniát, rend teremtődhet lezártság nélkül is.

József Attila versei tágították, bővítették a hagyományos kifejezést, de megőrizték a régi, évszázados rend alapelemeit. A Külvárosi éjben a rímekben, a képkapcsolásokban, az értelmezések vagy a befejező fohász összeszerkesztésében fedezhetjük fel ezeket ez elemeket.

1930-ban fogalmazta meg a költő azt a versépítkezési módszert, amelyet itt alkalmaz először. A spirális versszerkezet tökéletesen megfelelő formája, kifejezése a dialektikus gondolkodásnak, az eszmélés folyamatának. A vers lassú, tűnőd sorokkal indul – pontos helymegjelöléssel.

A „konyhánk” birtokos személyjele a személyességet is megteremti. A költő szemlélője, részt vevő tanúja a látványnak. A második versszak nyitány: „Csönd” – s ez valóban csöndet teremt. Leírás ez, de mégis felszólításként hat: csöndben legyünk, hogy meghalljuk a tárgyak létezésének hangjait. S ha képesek vagyunk magunkban is teljes csöndet teremteni és figyelni a világ nagy csöndjére, akkor hallhatjuk, láthatjuk, amint sóhajt az éj. Itt az éj megszemélyesül, önálló lénnyé válik. A vers éje (most már nagybetűvel: Éje) megjelenik – övé ez az egész birodalom. Hatalmas munkásemberként jelenik meg olajos rongyokban, de képes világot gyújtani a holddal.

A következő három versszak: terepszemle. A romos gyárak, mint a múlt kövületei: még mindig termelnek, a jelen társadalom alapjait biztosítják, de a „tömörebb sötét” és a „csönd” itt már fenyegetően hangzik. De nem csak a társadalom alapjait termelik ezek a gyárak, hanem saját pusztulásukat is.

A szövőgyárak ablakain beszűrődő holdfényből gyönyörű látomás keveredik. A vers legdallamosabb sorai ezek.

A következő versszak ismét a pusztulást, a halált asszociálja. A gyárak úgy sorakoznak egymás mellett, mint a családi kripták. A temetőszerű üzemek a „föltámadás titkát” őrzik – de a föltámadás lehetősége itt „komor”. A látomáshoz társul egy babonás kép a macskával s szinte ellenpontként a hűvös gépi világot felvillantó dinamók fénye.

A vonatfütty hangja szerkezeti egységet tagol.

A szemlélődő rész a külvárosi embereknek, a külváros jellegzetes élettényeinek a leírása követi. A forradalom éltetése fájdalmasan szép és ironikus is egyszerre. A legkonkrétabban a politikus részhez a legelvontabb és a legtágabb éjszakai képsor csatlakozik. A városszéli vizek hatalmassá nőnek – maga az éjszaka az egész világot ellepő víz.

A szakasz öt sorában háromszor olvasható a „víz” szó, a vers főszereplőjévé válik, elborít mindent. Minden ebben az „álomban” van, de az álom visszakényszerül a reális életbe. A vizek nedvességgé változnak, nedves falakká, amelyeken penész tenyészik. A pusztulás itt fogható. A mozdulni akaró, de tehetetlen papírdarab az egész külváros tehetetlenségét idézi. A három ponttal elhallgató szakasz lezárja az éj birodalmának feltérképezését. A hullni készülő faldarabtól eljutottunk a mozdulni képtelen papirosig. – tekintetünk teljes kört írt le.