József Attila élete és munkássága

Az elmúlás és a magány itt is kísért. Az ember menekül előle, de a halandóság tudata nem teheti semmissé az élet szeretetét. Ezért zárul így az első szakasz: „Szeretlek, mint élni szeretek”

A szerelemben szabadság és kiszolgáltatottság összeolvad, egy pillanatra a tér- és időkezelés is megváltozik: „A pillanatok zörögve elvonulnak, / de te némán ülsz fülemben…”

A harmadik rész kívülről észlelhető jelenségek felsorolásával zárul, de feltűnik a test belső szerkezetének megjelenítése.

A negyedik részben azonban nem azonnal kezd ezzel. A férfi a nő testét kalandozza be, s közben önmagát is megismeri, az örök anyag mozgástörvényére döbben rá. Amíg az öntudatlan anyag szerveződése köti le, addig az elmúlás fel sem merül. Ez csak az öntudatos ember mondja ki (5. rész). E rész elején a költő kívülről szemlélve beszél – a gondolatjel után már maga is részt vesz a kiáltásban. Az ez utáni zárójeles rész nem kitérő, hanem a szakasz képei itt már a szakasz képi időn és téren is túljutottak.

A Mellékdal nem csak egyszerű függelék. A vers párhuzamos ellenpontja, amely realitásával tart egyensúlyt. És befejezés is, s annak kifejezése, hogy a mindennapokban talán folytatódik a szerelem, bár a három „talán” ezt valamelyest gyengíti.

Téli éjszaka (1933)

Az 1933-as versek közül ez a legnagyobb ívű: az ember és a mindenség kapcsolatát, a lét és nemlét vidékeit jeleníti meg benne. Érzékletesség és elvontság együtt hatnak a versben.

A felszólító első sor is meghökkenést kelt: ki mondja és kinek? Mintha egy nem földi hang szólna a költőhöz, vagy a költő figyelmezteti az olvasókat, hogy nehéz útra vezet. Mindegyik változat benne van a versben.

A spirális szerkezet szerint épül ez a verse is. A tájrajzban ember nélküli vidéket látunk, mely mégis emberszerű: a hegyek bütykösek, s a táj lélegzik. Ez a „pihegés” meghatározza a verszenét is.

Ezután a költő világképe lényegéhez jutunk, mely nehezen értelmezhető része a versnek. „Hazatér a földmíves” – ezzel megjelenik az ember nélküli tájban a nagyon is valóságos paraszt képe, aki olyan fáradt, hagy nem is ő, hanem vállán a kapa cammog. S ez az ember a nemlétből ballag haza – a nemlétbe. A nemlét itt nem a halált jelenti, hanem egy elemibb és nagyobb létformát.

Amikor a földmíves hazatér, a versnek új szerkezeti egysége kezdődik, ahol csillagok – valóságos elemek – töltik meg a nemlét nem evilági vidékét. A költészet ugyanis mindig konkrét. A semmit is csak a valóságos dolgokkal (azok hiányával) lehet megjeleníteni.

A nemlétből akkor jutunk vissza a földi tájra, amikor a város pereme már látható lesz.

A versvégi „mérés” jellegzetesen József Attila-i eszköz: az eszméléshez szervesen kapcsolódik az erkölcsi birtoktudat.

Reménytelenül (1933)

1933-ban kevés befejezett verset írt. A társadalmi cselekvés korlátozódott számára. A Reménytelenül az egyéni élet és a történelem rosszra fordulását panaszolja. A gondolkodás közben magára maradó ember széljegyzete – minden 1933-as versével összefügg.

A költő két verset szerkesztett egybe: a Lassan tűnődve címűt (1933) és a Vas-színű égboltban kezdetűt (1927).

Az első rész kezdő képében az ember egy kietlen tájra jutott ember jelenik meg: az emberiség képviselője. Cselekedetei („okos fejével biccent”) jelzik, hogy a reménytelenség az emberséges ember reménytelensége. A második versszakban a költő saját helyzetét éli meg. A reménytelenség itt személyessé válik. Az „ezüstös fejszesuhanás” a halál képét villantja fel. A képet groteszk ellentmondások feszítik: a halál kíméletlen, de játszik a nyárfa levelén. Az ellentéteket az ember magatartása fogja össze: tudja pusztulásának törvényszerűségét, de nem azonosítja azt a világ pusztulásával.

A harmadik szakasz egy kozmikus kép, melyben az ember kirepül az űrbe. A táj az emberi tér-idő szerkezeten is túl van, a csillagok birodalma ez. S szívét vacogtatja a hideg, a csillagok pedig közömbösek. Itt is jellegzetes képeket alkalmaz: a hideget és a „kis testet”.

A Vas-színű égboltban kezdetű részben is távolságok feszülnek. A csillagok az első részben ez egyén pusztulásával szemben a megmaradást sugározták, most mégis nosztalgiával tekint rájuk. A csillag és dinamó a természeti és a gépi világ ellenpólusként jelenik meg, s a közülük kipattanó szavak próbálják legyőzni a távolságot, mely a csillagok és a költő között van.