József Attila élete és munkássága

Az ódai fohász újból hangzataival hat erőteljesen. A képzettársítások szinte a végtelenségig folytathatók, s mindig a vers kiváltotta érzeteken belül maradunk. A költemény ebben a szakaszában éri el érzelmileg legmagasabb hőfokát – az utolsó szakasz, a győzelem álma után meghittebb, csendesebb. A nehéz éjben az összetartozás, a testvériség érzése a legnagyobb erő. Az imaszerű befejezésben a test és a lélek elemi szükségleteit kéri a költő.

A város peremén (1933)

Párizsból hazatérve írt néhány agresszív hangú verset József Attila, például a Szabados dalt, amelyben arra bíztat, hogy Marx műveit burzsujbőrbe kell bekötni és a gyengébbeken elég ha csak százhúsz burzsujt akasztanak. Igaz a dal vérengzését is megszelídíti a játékos forma.

Még sokszor megfogalmazza a jóság, a méltányosság és az emberség igényét, ami a jövő társadalmának alapja lehet. Meggyőződése A város peremén c. versében is jól érezhető.

A vers szerkezete hasonló a Külvárosi éjéhez: a helymeghatározás, az első szakaszban kifejezett személyesség, a tárgyilagos befejezés – a spirális haladás rokon. Az első és az utolsó szakasz összecseng – keretbe zárja, értelmezi a verset. Az utolsó szakasz már nem a város peremének a világáról szól. A költő ars poeticát fogalmaz meg, amelyben a marxi világnézet, a pszichoanalízis és a konstruktivizmus ideája épül egésszé.

A vers hangulati-érzelmi felépítésében egy retorikai rendszer, egy szónoklat körvonalait is felismerhetjük, amely a második szakaszban kezdődik és az utolsó két szakasz előtt ér véget. Ezt segíti a strófaszerkezet, a rímelés és a verselés is. Az agitatív védő és vádoló beszéd jól érzékelhető a „mi” és a „ti” névmás használatában.

Az első szakaszban lerakódik a városra a korom, így nehezedik a lelkekre is a kor. Itt egyetlen hatalmas lelket látunk, amelyre alaktalan sötétség telepszik. A bátorító részben a látomás megőrzi nagy arányát, de minden megfordul: a lélek – itt kormos nagy szív – felszáll az egész Föld fölé. A vers kezdetekor a költő a Föld felszínéről figyel, s ahogyan végigmondja érveit maga is felülről látva és átfogva beszél. A vers szakaszait ez a rálátás hajtja előre – egészen a verset záró, jövőt vágyó látomásig.

Elégia (1933)

„Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival. (…) Ezért (…) baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – (…), amit én a rokontalanságban (…) formaként vetek papírra” /József Attila Halász Gábornak írt leveléből/

Az 1933-as verseiben nemcsak a külső valóságot, hanem saját lelkivilágot is megjeleníti. Ez a kettősség leginkább az elégiában érzékelhető.

A cím: műfaji megjelölés. A költő – saját bevallása szerint – azt akarja kifejezni, hogy másféle elégia, mint amilyet eddig írtak. A költemény a kolozsvári Korunk c. lapban jelent meg.

Elégia akkor születik, ha az eszmények és a valóság közti ellentét nem oldható fel, ha a költő a harmónia vágyától áthatva, de a tényeket tudomásul véve ábrázolja a valóságot – Schiller szerint.József Attila egész életművére is érvényes a megőrzött harmóniavágy és a józan felismerés együttes jelenléte.

A vers csupa hullámzó feszültség, amelyet összefog, de meg is terhel a józan szomorúság. A lélek leng, de alacsony leng; a lélek kemény – a képzelet lágy. A csend fenyegetően és esengve oldja a bánatot. Itt készül az emberi világ, s jövő is – de minden romos itt. A szilárd jövőt üresen várják az emberek. A vers ellentéteket és Széttartó képeket jelenít meg. Az ambivalencia, az érzelmi kettősség mindvégig jelen van, szinte szerkezeti elemmé, rendező elvvé nő. Az indító szakasz után a költő önmagához szól, önmagával viaskodik. Önmagát vizsgálja, s arra próbál válaszolni, hogy mennyire tartozik „a többi nyomorult közé”. A tájat és az embereket kívülről és elfogulatlan keménységgel láttatja, de belső azonosulás, az összetartozás vágya megtöri a leírásokat. Az összeolvadásnak és a reménytelen távolságtartásnak az egyensúlya figyelhető meg az egész versben.

Az ambivalencia zeneileg is kifejeződik: két különböző dallam és ritmus van a költeményben. A lassú, megfigyelő, leltározó mondatokat egyszavas, rövid, felszólító mondatok szaggatják. Jó példa erre a vers elején lévő „versmondat”: