József Attila élete és munkássága
„Itt, hol máskor oly híg ég alatt
Szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szívén
s elkeveri
milliókéval.”
A sok áthajlást használó zenét szétlökik a kemény parancsok, a rögeszmésen visszatérő „itt” határozószó.
Ugyanez a kettősség figyelhető meg a különböző hangulatú szavak összekapcsolásában. Az áhítatos és az ironikus, a modern és a hagyományos szavak egyidejűségén túl a kettősség megfigyelhető a részletekben is.
Az önismerethez az embernek az egész múltját ismernie kell, fel kell derítenie. A „tekints alá” felszólításban a modern pszichológia tétele fogalmazódik mag: a tudatalatti megértése fontos a személyiség megértéséhez. De érződik benne a mitikus pokolraszállás követelménye is. Ez a pokolraszállás képileg és zeneileg is megismétlődik – itt már nem az ember, hanem az idő, a táj tart lefelé:
„Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.”
A táj és a megismerő ember összetartozásának, hasonlóságának gondolata és érzete vezérli a verset. A fájdalmas, de emberhez méltó tudat és sokrétegű érzelmek fogalmi ábrázolása után a legősibb indulatot felvillantó kép következik:
„Anyjához tér így az a gyermek,
Kit idegenben löknek, vernek.”
Az utolsó mondat: „Ez a hazám.” A vers végső kijelentésében sok a bánat, a keserűség; pátosz és öngúny keverik a befejezésben is.
Óda (1933)
A fiatal nő, akivel a költő 1929-ben a kávéházban találkozott Szántó Judit volt, aki hat évig József Attila szerelmese, élettársa és elvtársa is egyben. Lakja fel-felbukkan a versekben, de soha nem teljesen, csak töredékekben jelenik meg. 1929-től 1933-ig nem írt szerelmes verset a költő, s az Ódát sem Judit ihlette. Ezután is hosszú időnek kell eltelnie, míg Gyömrői Edithez szóló versei megjelennek a Nagyon fáj c. kötetében (1936).
Az Óda olyan nagy erővel szólal meg, mintha az indulatok és az érzések csak alkalomra vártak volna a költőben, hogy kipattanjanak és verssé álljanak össze.
Az Óda a szerelem látomásos körképe: a szerelem teljességét, átfogó egyetemességét, anyaghoz kötöttségét a fogalmi, képi elemek mellett a vers zenéje is elmondja. A szavak hangteste, mint kísérőzene egy ölelkezést kottáz. A hangokkal egyenrangú szerepe van a csendnek, amely soha nem lesz űr.
A testi szerelem képzetét gondolati kapaszkodók is segítik. A zenei felépítés támogatja a gondolati tartalmat és egy-egy szójelentés is segíti a zenét, mint forma. A sorvégeken átnyúló mondatok, a test külső részeinek megjelenítése a várakozás pillanatait idézi. „Az úton senki, senki” – kijelentésben ott van valami izgalomnak, valami simogatásnak is a képe, melyet az „s” hangok keltenek.
A második rész vallomással kezdődő és záródó sora az összeölelkezést idézi. A következő rész azonban éles határt jelöl ritmusával. A lüktetés jellemző a negyedik részre is, de elterebélyesedőbb, elomlóbb lesz; az első versszak három pontja után a beteljesülés felé halad. Az ötödik részben tetőzik minden várakozás és izgalom; élet és halál, újrateremtés és pusztulás formálja a fojtott, „elnémulás” előtti pillanatot.
Az ötödik rész utolsó, zárójeles szakasza eszmélkedés fényes látomása; utána a Mellékdal csöndes öröme következik.
A hat részből álló költemény is spirális formát mutat.
Állóképpel indul, mely helyzet- és helymegjelölés is egyben. A versben megfogalmazódó csend is jellegzetesen József Attila-i motívum. A szelíd magányából mozdul ki a költő és a hegyekre emeli tekintetét. S az ezután következő sorokban hatnak együtt a kép, a mozdulat és a szavak:
„a fej lehajlik és lecsüng”
és egy sorral lejjebb, hogy még láthatóbb legyen a lecsüngés:
„a kéz.”
A természeti képekből kiváló nőalak lassan közelít, megtöri a némaságot. De itt a féltés is felhangzik: a kapcsolat lehet, hogy csak időleges. E félelmet a távolságok is érzékeltetik. Az ellentétek bár csapongóak, de az utolsó sor vallomása, az „édes mostoha” elvontsága fogja össze őket. A második részben a „szeretlek téged” – ” s a mindenséget” rímpárt a „futsz tova” – „mostoha” rímpárja háromszor töri meg, érzékeltetve a távolságot, melyet a harmadik rész pergő rímei szinte be akarnak temetni („gyermek” – „vermek” – „termek”).
Lapozz a további részletekért
