Korstílusok

Korstílusok

A szöveg jellemzői nemcsak területenként, nyelvi rétegek szerint vagy az egyéni sajátosságok alapján különböznek, hanem koronként is. Vizsgálhatjuk a nyelvhasználat és a stílus változását az idő függvényében is, hiszen a nyelv folyamatosan változik, s természetesen változnak összes síkjai és szintjei is. A nyelvtörténet kutatja az egyes nyelvi szintek elemeinek koronkénti változását, ehhez felhasználja a nyelvemlékeket és a rendelkezésre álló egyéb forrásokat. A nyelv szerkezeti (morfológiai, szintaktikai) és jelentésbeli (szemantikai) síkjának megismerése viszonylag egyszerű a források segítségével, sokkal nehezebb viszont a nyelv hangzásának (fonetikai síkjának) alakulását jellemezni, hiszen „a szó elszáll…”. A nyelv stilisztikai síkja ugyancsak jellemző egy adott korszakra. Vannak korszakok, amelyekben „divat” hosszan, körülményesen fogalmazni, máskor pedig ennek éppen az ellenkezője, a tömör, rövid szövegszerkesztés az uralkodó.

A nyelvi stílus változásának igen sokféle oka lehet, de legfontosabb az életmód változása, a gazdasági fejlődéssel vagy társadalmi átalakulással együtt járó nyelvi fejlődés. Napjainkban az élettempó felgyorsulása a nyelvhasználatra is erősen rányomja a bélyegét: sajnos megállíthatatlannak tűnik a gyors, hadaró beszéd elterjedése, az idegen (elsősorban nemzetközi vándorszók és angol) szavak beszivárgása a nyelvbe stb.

Ha a stílusváltozás okait, annak folyamatát tanulmányozzuk, akkor diakrón módszerhez kell folyamodnunk; ha a már kialakult, egy-egy korszakra jellemző korstílusokat jellemezzük, akkor a szinkrón módszer lehet segítségünkre.

A korstílusok, stílustörténet elmélyültebb tanulmányozásához ajánljuk a következő szakirodalmat

SZABÓ ZOLTÁN: Kis magyar stílustörténet. Budapest, 1986. SZATHMÁRI ISTVÁN: Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. Budapest, 1995. SZATHMÁRI ISTVÁN: Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Budapest, 1994. 69-92. l.

A nyelvnek azokat a stílusváltozatait, amelyek egy-egy művészeti korszak nyelvhasználatára jellemzőek, a szakirodalom korstílus, illetőleg stílusirányzat néven említi. Ebben a tágabb értelmében a stílus nemcsak a nyelvhasználatot jellemzi, hanem egy-egy korszak minden művészeti ágát áthatja, ezért a szépirodalom mellett például a festészetben, az építészetben, a zenében stb. is megfigyelhetjük a korstílusok jellemzőit. Az azonos stílust alkalmazó időszakokat stíluskorszakoknak nevezzük. „A két meghatározás a nyelvi stílus szempontjából azt szemlélteti, hogy a stílus a korra jellemző (korstílus), de lehet a kortól függetlenül alkotói módszer is (stílusáramlat). Az egyik legjellemzőbb példája ennek, hogy a romantika mint korstílus a 19. század első felében uralkodó, de romantikus stílusban megírt művekkel napjainkban is bőven találkozhatunk, elsősorban a szórakoztató irodalomban.”

„Mivel a korstílus és a stílusirányzat közötti határ nem éles, ezért a stíluskorszakok száma és elnevezése a tankönyvekben egymástól némileg eltérhet. Az eltérések másik oka, hogy a világ különböző tájain (de még az európai országokban is) eltérő a művészetek fejlődése. Egy közkeletű séma szerint a stíluskorszakok a következő sorrendben követik egymást: román stílus, gótika, reneszánsz, barokk, klasszicizmus, romantika és realizmus. Egyes vélemények szerint a manierizmus, a rokokó, a preromantika és a szentimentalizmus is külön korstílus. Vannak, akik megkérdőjelezik a romantika korstílus voltát azon az alapon, hogy az építészetben alig jelentkezett. A realizmust követő stílusáramlatokat (naturalizmus, szimbolizmus, impresszionizmus, futurizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, dadaizmus, szecesszió stb.) stílusirányzatoknak nevezzük.”

„A világ népei különböző korokban léptek az irodalmi írásbeliség szintjére. Nyilvánvalóan lehet vizsgálni az ókori görög irodalom stílusának nyelvi kifejező eszközeit vagy a nyugat-európai népek kora középkori lovagi irodalmának nyelvezetét, s ez a stílus jellemző az adott korra. Magyar nyelvű irodalmi írásbeliségről viszont csak kb. 1200-tól beszélhetünk. A kezdeti időszak nyelvhasználatára a görög és latin nyelvű szövegek fordításából adódó idegenszerűség a jellemző, s csak a legtehetségesebb alkotók jutnak el a valóban magyar nyelvű műfordításokhoz, amelyekben a bonyolult, idegenszerű mondatszövéssel szemben megfigyelhető a korabeli élőbeszéd számos jellegzetessége. A legsikerültebb és legszebb stílusú fordítás az Érdy-kódex (1524-27), fordítója a Karthauzi Névtelen.”