Zrínyi Miklós
készítette: Jan Thomas van Ieperen [Közkincs]
Szigeti veszedelem
Barokk eposzunk írásába a költő a harcok szünetében, 1645/46 telén kezdett, s talán már tél végén, de valószínűbb, hogy csak 1648-ban aláírhatta:
„Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat Melyet irigy idő sem tűz el nem bonthat.”
Az eposz témája: dédapja 1566-os várvédése és vértanúsága. A költő célja, hogy az elődök példájának felmutatásával kortársainak bizonyítsa: a török legyőzhető. Klasszikus mintái egyrészt a homéroszi eposzok, Vergilius Aeneise, továbbá Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposza és Marino kiseposzai voltak. Az író és műve viszonya minden korábbitól különbözik, hiszen a korábbi eposzköltők harcot közelről aligha láttak, lőporfüstöt aligha szagoltak. Ám Zrínyi a harcok résztvevője volt, ismerte az életveszélyt, az egymásnak csapódó fegyverek hangját, s azt a pillanatot is, amikor a kard az élő testhez ér. A harci jelenetek leírásainak valószerűsége – mondhatni realizmusa vagy naturalizmusa – valóságos élményekből táplálkozik. A 15 énekből – 1566 számozott strófából – álló hősköltemény a műfaji követelményeknek megfelelően az eposzi kellékekből építkezik. A propozíció (a téma megjelölése):
„Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát, Ki meg merte várni Szulimán haragját, Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, Az kinek Európa rettegte szablyáját.”
Az invokáció (segítségkérés) az antik eposzoktól eltérően nem a múzsákhoz, hanem a magyarok Nagyasszonyához, Szűz Máriához szól:
„Te ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat (…) Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt, Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt, Megvetvén világot, kiben sok java volt; Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.”
A deus ex machina (isteni közreműködés) a cselekmény indításakor és befejezésekor is világosan kirajzolódik. A török sereget isteni akarat küldi a magyarok ellen, s az indok a bűn, az eltévelyedés, amiért büntetés jár. (Zrínyi a protestáns prédikátorok érveit veszi versbe. ) Csodás elem, hogy Zrínyi imájakor a feszület háromszor lehajlik hozzá, jelezve, hogy Isten elfogadta felajánlását.
A tartalom teljes megtekintéséhez kérlek lépj be az oldalra, vagy regisztrálj egy új felhasználói fiókot!
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, Ki kereszténségnek viseled paizsát”
Zrínyi tudja és mondja:
„Mindenfelől ránk néz az nagy kereszténség, Mi vitéz kezünkön van minden reménség.”
A beszéd folytatása, a cél és a feladat aforisztikus megfogalmazása:
„Harcolnunk pediglen nem akármi okért, Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért, Magunk tisztességéért, életünkért.”
A nagy cél mellett a küzdelem részleteiről, az évszázados magyar-török harc politikai kérdéseiről is szól az eposz. Felidézi Temesvár emlékét, ahol a várkapitány hitt a török ígéretnek, s rajtavesztett.
„Nincs mit hinnünk nékünk az török császárnak Mert nem lén embere megesküdt szavának.”
A török szultán viszont egy másik magyar történelmi tapasztalatot mond ki:
„Ne félj, hogy segétse senki magyarokat, Mert jól ismerem én bolond kaurokat, Míg nem látják égni magok házokat, Nem segéti senki meg szomszéd házokat.”
Azaz: csak magunkra számíthatunk. Az örök „magyar átok”, a széthúzás a török malamára hajtja a vizet. Tudja ezt jól Szulejmán, s mondja is:
„Az magyarok ezek, kik fej nélkül vannak, Mint töröt hajó széltül, ugy hányatnak”
– majd így folytatja:
„Igaz, nem tagadom, ha egyesség volna Köztük, bizony, nekünk nagy gondokat adna”.
A huszonéves költő-politikus üzenete ez kortársainak, megfogalmazza majd később prózában is, érvelve, szenvedéllyel. A költő-tábornok is beszél az eposzban, mikor a katonai erényekről, a meggondoltságról és határozottságról szól, s a hibákról is, amelyeket a hadvezérnek, a katonának kerülnie kell. Ilyen hiba az elbizakodottság, s ilyen a részegeskedés, amelynek ártalmas voltáról a második énekben olvasható „palotai kaland” győzheti meg az olvasót. Arszlán basa ugyanis – amikor rajtaütött Turi György –
„részeg vala bortul és maszlagtul”
csatát vesztett tehát. Zrínyi költői kérdése:
„mivel különböz oktalan állattol, Ki elválik akartva okosságátol? Kinek feje teli párnával sok bortul, Nem tudja megválasztani jót az rossztul.”
Az itt mondottakból következik a Szigeti veszedelem és a korábbi eposzok egyik fontos eltérése: a költőnek korához szóló üzenete van, nem csupán ábrázol, hanem felhív, mozgósít, orientál, állásfoglalásra késztet. A nagy üzenet mellett – a török kiűzhető!, a török megverhető! – sok, ehhez kapcsolódó részletkérdést is érint. Nem követheti Zrínyi az eposzi mintákat az állandó díszítő jelzők alkalmazásával sem. Követi viszont a párviadalok bemutatásában, ahogy az Iliászban egyik oldalon Hektor, Parisz, Pandarosz, a másikon Akhilleusz, Menelaosz és Patroklosz, a Zrínyiászban Deli Vid és a török Demirhám párviadala láthatóak. A harmadik párviadalban egymás kezétől esnek el. Romantikus regénybe illő szerelmi történet Deli Vid és Borbála, s az ostromlók közt Delimán és Cumilla románca. A párhuzamos történetek ellentétek hordozói. A magyar oldalon az áldozatkész szerelem példáját látjuk, Borbála az életét kockáztatja, hogy férjét a törökök közül kimentse, a másik oldalon viszont a Cumilla iránti szerelmi szenvedély egy időre elvonja a harctól az egyik legkiválóbb török harcost, Delimánt. Az eposz barokk jellegét elsősorban a mélyen átélt vallásosság és a heroizmus együttes megjelenítésének hitelessége adja. Formai tekintetben a részletek vizualitása, a temészeti képek derűs színei, a csatajelenetek barokk festményekre emlékeztető ábrázolása teszi barokká Zrínyi eposzát. A látvány igaza a részletekben, a látomás monumentalitása a záróképben – ez a barokk. Zrínyi költői nyelve erőteljes, gazdag, érzékletes. Az eposz nyelvi erejét az olykor keresetlennek tűnő szókapcsolatok, az előforduló török, horvát, deák szavak nem csökkentik. A négysoros strófák ritmusát nem az időmérték, hanem a hangsúly adja. A négy tizenkét szótagos sorból álló bokorrímes versszakot – Zrínyi után – ma Zrínyi-strófának nevezzük. A vállalt négy rím kissé megköti a költő kezét, de miután az olvasó fülével, eszével „rááll”a költő által diktált beszédmódra, elfogadja, s nem érzi zavarónak vagy túlzottan nehézkesnek a formát. Azaz, ha nehézkesnek érzi is, végül rábólint, a súlyos mondanivalóhoz ez az archaikus forma az illő. Zrínyi számára eposza írásakor gondot jelenthetett: hogyan oldja föl az ellentmondást, amely az eposz célja és a rideg tények között feszül. Magyarul: mintát akart állítani a szigeti hősök megidézésével, de az ostromban mindnyájan odavesztek. Hogyan emelhető példává ez? A paradoxont a vallásos világlátás oldja. A magyarok egy várnyi csapata bebizonyította, hogy erkölcsi értelemben több,mint az ellene támadó tengernyi tömeg. A törökök vesztesnek tudták magukat, csupán a véletlen, a szultán sátrába kergetett postagalambok „árulása” változtatott ezen. Az égő várból kitörő Zrínyi és ötszáz katonája – az eposz csodálatos világában – hulltában is magasra emelkedik. Oltárképhez méltó látomás: a golyózápor közepette a vitézek nem a sírba hullnak, hanem hitük szerint az égbe emeli őket az angyalok serege. A költő Zrínyi ezzel a barokk világhoz és a maga üzenetéhez méltó megoldást talált a feloldhatatlannak tűnő paradoxonra. 1651-ben jelent meg az eposz. A kötet címlapján ez áll: Adriai tengernek syrenáia groff Zrínyi Miklós. A szirén az énekest, a költőt, Az Adriai-tenger a Zrínyi család birtokainak határát jelenti. (Az apai örökségből Miklós a muravidéki, Péter a tengermelléki részeket kapta.) A kötet címlapján egy – a hajóján célja felé haladó – vitéz látható. A vitézt a tenger hullámaiból kiemelkedő két nőalak, két sellő csábítja. Az árboc rúdján lengő szalagon írás: Sors bona nihil aliud (Jó szerencse, semmi más). A jelmondatban a költő kulcsszavai: sors és szerencse. Az eposz utóhangjának (a Peroratiónak) utolsó versszaka a költői szereptől búcsúzva a katonát köszönti:
„De híremet nemcsak keresem pennámmal, Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal: Míg élek harcolok az ottomán hóddal, Vigan buríttatom hazám hamujával.”
Kiegészítés
A mű főbb szereplői
| Szereplők
Lapozz a további részletekért  |
