Korstílusok

Az 1830-as években a szentimentalizmus érzelmessége, túlzásai fokozatosan egyszerűsödnek, s az irodalomban a képzőművészeti biedermeier irányzatának megfelelő egyszerű, családias szórakoztató stílus érvényesül. A magyar szépirodalomban elsősorban a divatlapokban és az ún. almanachokban jelennek meg ilyen stílusú művek. A legtöbb író csak néhány biedermeier jellegű művet ír, munkássága más stílusirányzathoz kapcsolódik. A szórakoztatás és az egyszerűség igényéhez jól illenek a korabeli irodalmi népiesség eszközei. Vannak költők, akik tájnyelvi elemekkel gazdagítják műveiket (pl. GVADÁNYI JÓZSEF), mások népdalformában mondják el mondanivalójukat (pl. KISFALUDY KÁROLY). A biedermeier stílust leginkább talán BAJZA JÓZSEF műveiben figyelhetjük meg.

Nyelvi-stilisztikai szempontból a biedermeier stílusát a keresettség és finomkodás, a korszakra jellemző divatszók (a korra jellemző sajátos jelképek), jellegzetes szóösszetételek (pl. láng– vagy báj– előtaggal), ritka, különleges hangulatú képzők (pl.éldel) vagy az elvont jelentésű szavak (pl. bájkellem, éldelet, andalodás) éppen úgy jellemzik, mint a népies formák alkalmazása. Az egyszerűség hatását nemcsak a népies elemek, hanem az egyszerű, szabályos, dallamos verselés kedvelése is kiváltja.

A biedermeier stílust leginkább Bajza József műveiben figyelhetjük meg: 

„Vedd a gyűrűt, ifjú, vedd, S véle vissza lángszíved, mely tisztán ége Mint a hajnal fényessége. Öld meg hű szerelmedet, Más birandja eskümet; Oltárhoz más fog vezetni, Légy boldog, tanulj feledni. A jövendő bájvilág Gyász lett s néma pusztaság; Nincs oly csillag a nagy égen, Mely egy súgárt adna nékem.”

A romantikus stílus

A romantikus stílus a magyar irodalomban az egyik legismertebb és leghatásosabb korstílus. Uralja a XIX. század első felét, de hat a század második felében is. KÖLCSEY FERENC, PETŐFI SÁNDOR és VÖRÖSMARTY MIHÁLY műveiben éppúgy találkozhatunk a romantika jellemzőivel, mint JÓKAI MÓR, VAJDA JÁNOS, MADÁCH IMRE vagy ARANY JÁNOS írásaiban. Jellegzetes vonásai alapján azt mondhatjuk, hogy felhasználja az előző stílusirányzatok eredményeit, és mintegy szintézist alkot belőlük. A barokk monumentalitásának nyomai a víziószerű képekben fedezhetők fel, a hangulatok és érzelmek, idill és indulatok eluralkodásának előzményei a szentimentalizmusban érhetők tetten. A romantika melankolikus irányzata a szentimentalizmusra és a biedermeierre vezethető vissza. A romantikus művekben megjelenő mitikus alakok utalnak az antikvitásra (reneszánsz és klasszicista elemekre), de a víziószerű képek elemeivé válnak.

A romantikus stílus kedvelt nyelvi-stilisztikai eszközei hasonlóképpen ismerősek az előző korstílusokból vagy stílusirányzatokból. Fontosnak tartja a festőiséget (fény- és árnyékhatások, ellentétek, tájelemek ábrázolásának összekapcsolása a jellemzéssel) és a zenei hatáskeltést, a megszemélyesítéseket, metaforákat, szinesztéziákat, az expresszív szóhasználatot (gyakran egyedi szóalkotással) s az ezzel járó mozgalmasságot, amelyet a verbális stílus alkalmazása is elősegít. Kialakul egy sajátos jelrendszer a természeti képek és a lélekrajz, a hangulatábrázolás területén, amely napjainkig megmaradt, s amelyet átvett a filmművészet is (pl. ha esik az eső, biztosan szomorú valaki, ha tavasz van, boldog jelenet következik, de ha mégsem, akkor ez éppen a feszültségkeltés eszköze vagy előre jelzi az eseményeket).

A barokk és klasszicista többszörösen összetett mondatok a romantikus stílusban az érzelmektől vezérelt tirádákká alakulnak. Az expresszivitáshoz a különféle mondatformák (kérdő, felkiáltó, felszólító, óhajtó, megszakított és hiányos mondatok) váltogatása is hozzájárul.

A romantikus stílus változatosságát fokozza a múlt, a történelem iránti érdeklődés, és ezzel kapcsolatban a történelmi regényekben megjelenő archaizálás, valamint a népköltészet iránti érdeklődés, s ennek megfelelően a szépirodalomban a népies, illetőleg tájnyelvi elemek, verselési formák alkalmazása. Mindehhez hozzájárulhat az egzotikus tájak ábrázolásával, a fantasztikus történetekkel összefüggő idegen elemek felhasználása is. A romantika sejtelmessége, az érzelmek drámaiságának kifejezése jellegzetes műfajok kedvelésében nyilvánul meg (pl. ballada).