A háborús bűnös elemzés (novella a Magyar örökség című kötetből)

– Hallják? Most már az amerikai kormányt is kritizálja! – böffent föl Blum gúnyosan.

A nyomozó megkocogtatta ceruzájával az asztalt.

– Térjünk vissza a tárgyra – mondta szigorúan.

A vénember megint sóhajtott, a szeme elnézett messze, a napsütötte hegyek közé.

– Pokoli háború volt – folytatta halkan, olyan akadozva, mint aki nehezen tudja az emlékek zsúfoltságát szavakba préselni. – Visszafele, mindég csak visszafele. A következo esztendo oszén. 1944-ben már saját hazánkban küzdöttünk az árvíz ellen, mely szennyes, borzalommal söpörte el mindazt, amit mi életnek ismertünk. Erdély földjét dúlták már akkor az oroszok s velök tértek vissza a románok is, akárcsak egy csorda vérszomjas vadállat. Iszonyú és hajmereszto hírek jártak arról, hogy miket követtek el magyar falvakban és városokban az otthon maradottakkal. Különösen lányokkal és asszonyokkal. A férfiakat egyszeruen elhajtották kényszermunkára, mint az igavonó barmot. De amit a nokön véghezvittek!… Naponta szöktek meg a katonák, kiknek családjuk volt, hogy otthon lehessenek szeretteikkel a bajban…

– Én legényember voltam, Istennek hála. Anyám sem élt már akkor. Apám volt csak otthon. Vénüloben, akárcsak én ma. Mikor megtudtam a parancsnokságon, hogy leszerelik és hazaeresztik azokat, akik Erdélybol valók s otthon kívánnak maradni, én is jelentkeztem. Hátraküldtek Kolozsvárra, ahol megkaptam a papírjaimat s civilruhát vehettem magamra. Akkor már hallani lehetett az ágyúk dörgését Kolozsvárt is, és román meg orosz repülogépek bombázták naponta a várost. Aki tehette, menekült.

– Próbáltam teherkocsit bérelni, hogy hazafuthassak vele, fölrakhassam rá apámat, egy kevés holmit és menekedhessek vele nyugatnak, mint mások, a vérengzo hadak elol. De nem lehetett gépkocsit kapni sehol. A visszavonuló németek magukkal vitték mind. Gyalog indultam hát, hogy legalább otthon lehessek apám mellett, amikor rászakad a veszedelem.

– Az országút zsúfolva volt menekülok szekereivel. Szánalmas látvány volt, hátborzongató látvány. Mintha az ország minden népe útra kelt volna, hogy életét mentse. Emberek káromkodtak, gyermekek sírtak, az elakadt szekereket egyszeruen az árokba döntötték a mögötte jövok. Menekülés volt, szörnyuséges menekülés. A világ vége lehet csak ilyen…

– Apahídnál elhagytam az országutat s feltértem zörgo kukoricaföldeken keresztül a bonchidai gerincre. Onnan tovább. Széknek. Mikor a Szentegyedi-tó felett kiértem az erdobol, tudtam, hogy késon érkeztem. Lent a völgyben puskák ropogtak. Géppisztoly kerepelt. A legeloszél akácsor védelmében egy szakaszra való német katona cammogott hátrafelé, lomposan, fáradtan, a vert sereg siralmas maradéka. Az erdo mentén megkerültem a szentegyedi völgykatlant, de mikor a Vereserdo csücskéhez értem, megláttam az elso ellenséges katonát. Ma sem tudom, hogy oroszok voltak-e vagy románok. Kispujonból másztak elo, tömötten, akár a hangyák s mentek fölfele a legelon, Szentegyed felé.

– Behúzódtam a bokrokba s megvártam míg lassan, áthaladtak a gerincen. Délután volt még, de az aláhanyatló oszi nap már elérte hátam megett a megsárgult fák tetejét. A karórám háromnegyed ötöt mutatott. Alattam, a faluban, ugattak mindenütt a kutyák. Itt-ott lövés csattant, kutya vonyított. Emberek ordítoztak. Asszonysikoltás hasított a fülembe. Szemközt a falu feletti meredek hegyoldalban tisztán láthattam a szolonket. A búcsúzó napfény olyan békésnek tunt, hogy összeszorult tole a torkom.

– Szemem megkereste a templom tornyától jobbra a házunkat, ott az almáskert lankája alatt. De csak a feketére vénült zsindelyteto kicsike csücskét láthattam a körülötte tornyosuló fáktól. Aztán meghallottam újra egy sikoltást. Szörnyuséges, vérfagyasztó asszonysikoltás volt. A faluból jött. Nem bírtam az idegeimmel. Kiugrottam a bokrok közül és futni kezdtem lefele, a falu irányába.

– Mikor az elso szilváskertet elértem, megjött az eszem s ahelyett, hogy egyenesen átvágtam volna a falun az otthonunk felé, megkerültem a kerteket egészen a túlsó oldalig és az almafák között ereszkedtem csak alá. A nap már ott ült akkor szemközt velem a Vereserdo hátán s rozsdavörös fénye megcsillant az almafák sárguló levelein.