A háborús bűnös elemzés (novella a Magyar örökség című kötetből)

– Egyszercsak valami csúnya, recsego, vinnyogó hang ütötte meg a fülemet. A házunk felol jött. Torz, fülbántó hegedu szava volt, mint amilyennel román falusi táncok alá húzták a zenét félrészeg cigányok. Az ebédloszoba ablaka nyitva volt a kert felé s onnan jött a hang. Részeg ordítozás kísérte. „Zsoake, zsoake, Nyikuláje! Zsoake, zsoake, Nyikuláje!” hangzott részeg torokból az oláh medvetáncoltatók ismert rigmusa: „Táncolj, táncolj Nyikuláj!” s minden vers után valami csattant, mintha korbács lett volna.

– Odaosontam az ablakhoz és benéztem. Azt hiszem néhány pillanatra még a szívem dobbanása is elakadt s ereimben megfagyott a vér. Ebédloasztalunknál négyen ültek. Katonák. Románok. Ketto háttal felém, ketto szemben. Egy civilruhás ember, akit jól ismertem, vizes korsóból bort töltött az elottük álló poharakba. Egy másik civilruhás ember görbült vonóval ócska hegedut nyaggatott az álla alatt s egy harmadik civilruhás, háttal felém, rekedten ordítozta: „Zsoake, zsoake, Nyikuláje!” A szíjkorbácsot tartó keze minden sor után lecsapott valamire. Egy siralmas emberi roncsra, aki porére vetkoztetve, kutyanyaklánccal a nyakán ott szökdösött kétségbeesetten az asztal sarkánál, a hegedus és a korbácsos kínzói között, mint a táncoló medvék szokták. „Táncolj, táncolj kutya magyar!” üvöltött reá részeg hangon a korbácsos. „Mutasd, hogy örvendezel Nagyromániának!” S lecsapott a szerencsétlenre újra a korbács. A katonák röhögtek az asztalnál. „Tölts bort a szájába, zsidó!” parancsolta az egyik. „Hadd legyen jobb kedve a medvéteknek!” S ahogy a boroskancsós odalépett a siralmas, mezítelen emberi alakhoz és álla alá nyúlva fölemelte elcsukló fejét, hogy bort tölthessen a vonagló szájba, ráismertem: az apám volt.

– Egy pillanatra még az élet is megfagyott bennem. Aztán gondolkodás nélkül, mint a vadállat, beugrottam a nyitott ablakon, elkaptam a korbácsos ember emelkedo kezét és öklöm az arcába vágott. Alig egy lépésre, a falnak támasztva, megláttam egy géppisztolyt. Fölkaptam és tüzet nyitottam a szobában lévokre. Addig tartottam ujjamat a ravaszon, míg kifogyott a fegyverbol a golyó.

– Így történt. Hogy hányat öltem meg s kiket, nem tudom. Szegény apámat ölben vittem ki az erdobe s ott halt meg a karjaimban, mielott véres, megcsúfolt testét letehettem volna.

Elhallgatott. Vállai eloreroskadtak s úgy ült ott, maga elé nézve, mint akit lehúz az emlékezés súlya. A tornácra mélységes csönd nehezedett. Messze valahol a napsütötte erdok között harkály kopogott s úgy hangzott kopácsolása, mintha valaki szöget kalapálna egy óriási koporsóban.

– Érdekes mese – szólalt meg elsonek Blum Dávid, a hajdani boltos fia -, csak az a baj vele, hogy nem maradt tanú!

– Maradt – felelte a vénember csöndesen és a fiatalemberre nézett. – Egy szemtanú megmaradt s még élt utána évekig, ahogy maga mondta az elobb.

A fiatalember felpattant a székrol, mintha kígyó marta volna meg. De felfigyelt a nyomozó is az asztal mellett s a deputy a lépcson.

– Apámat meri belekeverni a hazugságaiba!? – rikoltott nekivadultan a hajdani boltos fia s fölemelt ököllel elore lépett.

A veres kutya morogva szökött lábra. Szorét borzolva vicsorgott a támadóra. De lábon volt már akkor a deputy is s egyetlen lépéssel a fiatalember mögött termett. Elkapta öklét. De lábon volt a nyomozó is és haragosan förmedt kísérojére:

– Mister Blum! Viselkedése megbocsáthatatlan!

– Halott apámat gyalázta! – acsarkodott a fiatalember, kirántva öklét a deputy szorításából. – El kell turjem ezt is? Nem elég, amit apámmal elkövetett?

A nyomozó szigorú arccal fordult a vénemberhez.

– Mister Pujoni, figyelmeztetnem kell…

– Egy pillanatra – emelte föl a vénember a kezét nyugodtan, s anélkül, hogy lábra kelt volna. – Csak egy pillanatra kérem a türelmüket. Amikor Mister Blum fölemelte az öklét, megláttam egy gyurut az ujján.

– Apámtól örököltem, mi köze hozzá? – mordult föl újra a fiatalember.

– Gondoltam – bólintott Pujoni László. – Meggyöngült ugyan a szemem, nem látok vele olyan tisztán, mint régen, de azt hiszem, meg tudom mondani, hogy mi van azon a gyurun. Sötétzöld kobe vésve koronát védelmezo kard, jobb oldalán félhold, bal oldalán csillag. A Pujoni-család címere. Négyszáz éves pecsétgyuru az, amit apám ujjáról tépett le valaki azon a napon. Még vérzett a helye, amikor ott az erdoszélen letettem a fure. Soha sem húzta volt le az ujjáról s bele volt már nove kissé a megcsontosodott izületek közé. Úgy tépte le róla valaki, eroszakkal, borrel és hússal együtt… Azon a napon. Ott az ebédloben.