A háborús bűnös elemzés (novella a Magyar örökség című kötetből)

– Tehát beismeri a gyilkosságot? – csattant föl éles hangon a fiatalember. – Beismeri, hogy apám halálát okozta?

– Mister Blum, itt csak én kérdezek – szólt reá szárazon a nyomozó. – Mister Pujoni eddig csak annyit ismert be, hogy a kérdéses napon ott tartózkodott a buntett helyén. Nos – fordult a vénemberhez -, elmondaná-e saját szavaival, hogy mi történt azon a napon?

– El én, szívesen – felelte csöndesen Pujoni László és sóhajtott hozzá -, bár éveken keresztül igyekeztem megfeledkezni mindarról, ami akkor történt. De sajnos vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, bármennyire igyekszünk is…

Sóhajtott újra. Kezébe vette a vizespoharat és kortyolt belole. Koppant a pohár, amikor visszatette az asztalra.

– Háború volt, azt tudják. Betörtek hazánkba az oroszok s velük tértek vissza románok is. Mert néhány gyönyöruszép rövid esztendore megmentodtünk tolük, emlékeznek talán arra is. Románia és Magyarország megegyeztek abban, hogy kettévágják Erdélyt. Bécsi döntésnek nevezték volt. Mi visszakerültünk Magyarországhoz. Maguk itt Amerikában meg sem értik, hogy mit jelent ez. Hivatalokban, vasútállomásokon újra szabad volt magyarul beszélnünk. A falu végén ott volt a régi szép felirat: Kispujon. Az iskolában újra magyarul tanulhattak és magyar dalokat énekelhettek a gyerekek. Hivatalos papírokon újra László volt a nevem, s a hivatalos papírokat magyar hivatalnokok állították ki újra, magyar nyelven. Senki se kiáltott reánk többé, hogy „kinye ungur” – kutya magyar!

– Apám kituzte házunkra a régi, kopott magyar zászlót, amit a padlás zugában rejtegetett huszonkét évig. Szép világ volt a világ megint. Aztán beleestünk újra a háborúba s engem behívtak katonának. Ez negyvenkettoben történt. Negyvenketto májusában. S negyvenháromban már kint voltam az orosz fronton. Kiev felett, Ukrajnában…

Mélyet, nagyot sóhajtott. Sóhajtására fölnézett lábánál a nagy veres kutya, megnyalta gazdája lecsüngo, eres kezét s csóvált egyet a farkán. A vénember megveregette gyöngéden a kutya fejét.

– Különös dolog a háború – folytatta lassan, mint aki nehezen leli a szavakat. – Az embert egyenruhába öltöztetik, fegyvert adnak a kezébe és azt mondják: védd a hazát! Aztán elviszik valahova messze, ahol semmi keresnivalója sincs és egyszerre csak lodözni kezdenek rá idegen emberek… s az ember visszalo, hogy mentse a borét…

– Maga a nácik oldalán harcolt, ne feledjük! – szólalt meg újra Blum.

– Én a magyarok oldalán harcoltam! – csattant föl a vénember, de a hajdani boltos fia letorkolta.

– Maga a magyar fasiszta kormányt szolgálta ki!

– Igaz ez? – emelte föl fejét a nyomozó.

– A magyar királyi hadseregben szolgáltam, ez igaz – felelte a vén Pujoni kimérten -, de hogy fasiszta kormány lett volna az akkori magyar kormány, ez aljas hazugság! A kommunista gyilkosok nevezték el annak, akik számára fasiszta volt mindenki, aki nem Sztálint dicsoítette. Magyarország szabad választásokon, szabad pártrendszeren alapuló alkotmányos királyság volt, akárcsak Anglia – folytatta emelt hangon, nem pedig szocialista diktatúra. A fasiszta jelzo kimondottan Mussolini-féle szocializmust jelent, míg a náci szó Hitler-mintájú nemzeti-szocializmust. Magyarország kapitalista ország volt, akárcsak Amerika, az emberi jogokat törvényes alkotmány biztosította…

– Akkor miért üldözték a zsidókat? – vágott a szavába élesen a fiatalember.

A vénember ránézett.

– Ha üldöztük volna – mondta csöndesen -, akkor a maga nagyapjának s outána a maga apjának nem lett volna boltja a faluban, jövedelmezo bérháza Kolozsvárt, pénze a bankokban…

– Ne térjünk el a tárgyról – szólt közbe szigorú hangon a nyomozó. – Folytassa, kérem.

Öreg Pujoni mély lélegzetet vett.

– Hol voltam hát? Igen, a háború. Csúnya, zurzavaros háború volt. Tudtuk, hogy az orosz ellenségünk, mert a kommunizmust készült reánk eroszakolni. Amit meg is tett. Ellenség volt a román is, mert országunkat, szabadságunkat akarta elrabolni újra. De ellenség volt a német is, pedig együtt kellett harcoljunk az oroszok ellen. Éjszakánként, a lövészárokban arról beszéltünk, hogy talán az orosz meg a német rendre agyonverik egymást s megmentodünk mindkettotol. De maguk odaálltak Sztálin mellé s ezzel eldolt a sorsunk.