Kölcsey Ferenc – Himnusz elemzés
Kölcsey Ferenc: Himnusz
A mű keletkezése
A Himnusz Kölcsey Ferenc legnagyobb hatású költeménye, amelyet 1823-ban írt meg Szatmárcsekén. A költő 1823. január 22-re keltezte a verset, amelyet 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünneplünk. Az első publikálásakor – amely 1829-ben volt az Aurora évkönyvben – a mű Hymnus címmel jelent meg, azonban a kéziraton és Kölcsey összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában is a Magyar nép zivataros századaiból alcímmel szerepelt.
A költemény 1844-ben vált általánosan ismertté, amikor Erkel Ferenc a Nemzeti Színház pályázati kiírására megzenésítette.
A mű műfaja, szerkezete, stílusa
A vers műfaja himnusz, amely Istenhez szóló fohász, dicsőítő ének. Kölcsey a versben Istent szólítja meg, majd a történelmet általa irányított folyamatként ábrázolja. A jó sorsot Isten ajándékának, kegyelmének tekinti, a sikeres időszakokban a Gondviselés jelenlétét látja, a balsors okát pedig a bűneinkben találja meg. Kölcsey az 1910-es évek végének válságát követően, a Himnusz keletkezése idején a nemzeti költő hivatásában lelte meg új szerepét.
A mű szerkezete a himnuszok hagyományos elrendezéséhez igazodik: kérés, indoklás, kérés. Keretes szerkezet jellemzi, amelyben a költő Istenhez fohászkodva a magyar népre kér áldást. Az utolsó versszak az első versszak variációs ismétlése, szövegmódosulása, de a reményvesztett költő már nem áldást, csak szánalmat kér a kilátástalan jövő elébe néző magyar népnek. A köztes rész logikai rendje retorikus-érvelő szerkezetű, a versszakai aszimmetrikusak. A versfolyam az 1. versszak tételmondatának érvekkel való igazolását részletezi. A 4. versszak a tengely, az ezt megelőző versszakok ellentétes tartalmúak a 4. versszak utániakkal. Az átok és az áldás párhuzamosan rajzolódik ki: a magyar történelem dicsőséges korszakait két versszakban mutatja be, amely mellett négy versszakban idézi a bűnhődés eseményeit.
Hangneme magasztos, hangulata sivár, komor, reménytelen, nyelvezete archaizáló.
A vers szerkezeti felépítése a klasszicista, a nyelvezete, képi világa pedig a romantikus stílus jegyeit hordozza. A vers kezdete klasszicizáló, kiegyensúlyozott, majd fokozatosan mélyül el a válságérzet a költőben, amelynek következtében a stíluseszközök egyre szenvedélyesebbé és romantikusabbá, a kifejezések pedig egyre zaklatottabbá válnak.
A mű elemzése
A vers középpontjában a bűn-büntetés-bűnhődés fogalomköre áll.
A Himnusz nemzeti imádság: Kölcsey nem a maga, hanem egy közösség nevében beszél, megvallja a bűnöket, és kegyelemért, megbocsátásért könyörög Istentől a magyar nemzet számára. A költő egy XVI-XVII. századi protestáns prédikátor költő szerepében jelenik meg, azaz a lírai én – aki azonosul a szenvedő magyarsággal – valaki más szerepéből szólal meg.
Időbeliségét tekintve három idősík jelenik meg: a vers a régmúltat és a múltat mutatja be, a jelenről csupán említést tesz, a jövő pedig teljes mértékben hiányzik a műből, ezáltal pedig még jobban megjeleníti a reménytelenséget.
- versszak:
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
- versszak:
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Az első versszakban megjelenik Isten megszólítása, valamint a hozzá intézett kérés. A „Balsors akit régen tép” mondat egyszerre kapcsolódik az első és a hatodik sorhoz, amellyel szorosan összefonódik a versszak két témája, az áldáskérés és ennek indoklása.
A magasztos hangulat erődösik Bibliai képekkel is: Noé története jelenik meg a „Tengerén kínjának”, Ézsaiás próféta alakja pedig a” Jó kedvvel, bőséggel” kifejezésekkel. A „jókedvet és bőséget” azért kéri a beszélő, mert „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt”. A Bibliai tanítások szerint, ha valaki bűnt követ el, viszont már megbűnhődött, akkor Isten szövetséget kötött vele.
Az utolsó versszakban megismétlődik az első versszakban megjelenő kérés, amely már jelentősebb hangsúlyt kap, mivel egyrészt a beszélő már nem áldást kér Istentől, hanem szánalmat, megbocsátást, másrészt pedig a szórend csere által is nyomatékosítás történik: „Isten, áldd meg a magyart – Szánd meg Isten a magyart”.
A 2. és 4. sor szövegmódosulásai is tovább erősítik a változást: a „bőség – vész” szavak nagyon különböző jelentéstartalommal rendelkeznek, valamint a „küzd ellenséggel – tengerén kínjának” szókapcsolatok szembeállítása is ezt eredményezi, mivel ez első versszakban még cselekvő, az utolsó versszakban pedig elszenvedő, passzív állapot jelenik meg.
- versszak:
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
- versszak:
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
A 2. és 3. versszakokban a bűn előtti dicső múlt képei tűnnek elő. Isten ajándékait sorolja fel a költő: Ő segítette honfoglaló őseinket, neki köszönhetjük a föld termékenységét, a múlt dicsőségét, a győztes honvédő harcokat, valamint Hunyadi Mátyás bécsi hódításait.
A megjelenő földrajzi helyek – Kárpát, Tisza, Duna, Kunság, Tokaj – az ország egészét jelölő metonímiák.
A 2. versszakban a „felhozád” és „általad nyert” kifejezésekkel a költő azt fejezi ki, hogy a múlt harmoniájának eredete Isten magyar nép felé megjelenő kegyelmében, gondviselésében rejlik.
A 3. versszakban megjelenik a bőség és a jólét a búza és a szőlő képeiben: „Ért kalászt lengettél”, „Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél”. A búza és szőlő a természeti gazdagság jelei, valamint, mint kenyér és bor az úrvacsorára, valamint az áldozásra, ezáltal pedig az Istennel való harmonikus kapcsolatra utalnak.
Ezekben a versszakokban Isten jelenik meg cselekvő alakként, a múlt sikereit Mátyásig a jogosnak érzett büszkeség hatja át, amelyet a 3. versszakot záró alliterációk is kiemelnek: „S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”.
- versszak:
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
- versszak:
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
- versszak:
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
A 4., 5. és 6. versszakokban a bűn és büntetés időszaka jelenik meg.
A keretes szerkezet központi része a 4. versszak, ahol a mű fordulópontja található: „Hajh, de…” kezdetű sor a vers szimmetriatengelyeként jelenik meg, amely újfajta lendületet is ad a versnek. A „bűneink” kifejezésben a többes szám első személlyel a nemzeti sorsközösség-vállalás gondolata tükröződik.
Az ezt megelőző, 2. és 3. versszakokban előtűnő, nemzeti nagyságot megjelenítő motívumok fordított párhuzamként térnek vissza: Kárpát szent bérce helyett a bujdosók járta bércek, a legyőzött török helyett a győztes ozmánok, az idilli táj helyett a pusztuló ország tűnik fel.
Kölcsey nem részletezi a bűnöket, a büntetés annál hangsúlyosabb viszont. Isten haragjának következtében több évszázados szenvedés sújtja a magyar népet: a honvédő harcok sikertelenek, a győzelmek helyett vereségek következnek, a virágzó haza pusztuló földdé válik, szabadság helyett pedig rabság lesz a sorsuk. A lírai én a nemzetet ért csapásokat a tatár- és törökdúlások, belső viszályok és harcok felsorolásával mutatja be.
Az 5. versszak soraiban az önsorsrontás, valamint a nemzet önmagára való támadásának fájdalma szólal meg. A beszélő személyes, a nemzeti közösséghez való viszonyulását a műben a „szép haza” – „szép hazám” – kifejezés tükrözi.
A 6. versszakban a teljes reményvesztettség, a hontalanság jelenik meg: „nem lelé Honját e hazában”. A fenyegetettség érzését ellentétek által hangsúlyozza a költő: a „Bércre hág és völgybe száll” fordulatban a lent és a fent ellentéte rajzolódik ki. A költő ún. hiperbolával, azaz költői túlzással is él a „vérözön” és a „lángtenger” kifejezések által, amely még inkább nyomatékosítja a magyar népet ért balsorsot, a száműzött hazátlanok kétségbeesését.
- versszak:
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!
A 7. versszakban már a teljes pusztulás, a reménytelenség és a kilátástalanság képeit találjuk. Fő szerkesztő elvként az ellentéteket használja a költő, a múlt és a jelen kontrasztját emeli ki. Közvetlenül egymásra reflektálnak a „vár” és a „kőhalom”, a „kedv”, „öröm” és a „halálhörgés”, „siralom”, valamint a „szabadság” és a „kínzó rabság” motívumai.
„Kínzó rabság könnye hull Árvák hő szeméből” tagmondatok azt fejezik ki, hogy az árvaságra jutott nemzet mégiscsak hű, erről árulkodik a „hő” jelző.
- versszak:
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Az utolsó versszak az ima formulával keretbe zárja a művet. A Himnusz erőtlenséggel és kilátástalansággal zárul, ahol a költő szerint már nem is áldásra van szüksége a magyar népnek, már csak az igazságos Isten szánalmában mer reménykedni. Gondolatisága biblikus tanításra épül: a bűn és bűnhődés összefüggéseire történik utalás, a nép feltámadásának vágyát fogalmazza meg a szenvedéssel üdvösséget kieszközlő hitbizonyosság.
