Hirdetés

Franz Kafka – A per (1914-1924; 1925)

Franz Kafka fájdalmas, döbbenetes világa, ez a misztikus belemagyarázásokat is eltűrő, jelképes világ az emberi lét, a történelem, a társadalom érthetetlenségéről, sőt értelmetlenségéről, lidércnyomásos céltalanságáról vall.

Hirdetés

(Szabó Ede, A mű fordítója)

 

“Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t” – már ezekből a kezdőszavakból kibontható az egész mű témahálózata: a létbizonytalanság érzete, a meghatározhatatlan eredetű (és éppen ezért általános) fenyegetettség, a bűnösség-bűntelenség és az igazság-hazugság kérdésköre, a jog világa, a személytelenség stb. Hősünk családneve csupán “K.”; ha ehhez hozzátesszük, hogy a szerző másik fő művének, A kastély c. regénynek a főszereplőjét hasonlóképpen K.-nak hívják, és ez egyszersmind Kafka nevének is a kezdőbetűje, akkor jogos a feltételezés, hogy e két ikerregény élményanyaga az író személyes sorsában, életútjában keresendő.

Franz Kafka (1883-1924) a felbomló Monarchiában, a cseh Prágában volt németajkú, zsidó származású író – megannyi ok arra, hogy felerősítve érzékelhesse korunk jellegzetes tünetét, az elidegenedést. Polgári foglalkozása szerint hivatalnok volt a betegbiztosító intézetben, ilyenformán közvetlenül és nap mint nap tapasztalhatta az ügyintézés, a jogrend és az igazságszolgáltatás mechanizmusát, a bürokráciát, az egész intézményrendszer elszemélytelenedő és totálissá hatalmasodó gépezetét. A törvénykezés konkrét ábrázolásán túlmenően azonban A per (és A kastély) Kafka egész “világképe foglalatának” tekinthető (Walkó György), századunk létállapotáról alkotott összképnek.

Ebben a regényben a törvény kapcsán bontakozik ki ez a tükörkép. “Minden a bírósághoz tartozik” – mondja a befejezés előtt az egyik mellékszereplő (Titorelli, a festő). Ez a “bíróság” azonban nem azonos a formális igazságszolgáltatás hivatalos szervezetével, amelynek tételesen rögzített jogrendjéhez lehetséges az alkalmazkodás. Létezik emellett (ezzel érintkezve, sőt ezt is magába foglalva) egy másfajta “törvény”, másfajta “igazságszolgáltatás” is. Ez a mindenek fölé magasodó “törvény” két síkon létezik: mint külső mechanizmus és mint belső lelki tényező. Működik tehát egyfelől egy a társadalom egészét behálózó, azt polipszerűen átfogó gépezet, a fantomszerű “bíróság”, amelynek – erre is fokozatosan döbbenhetünk rá – valamennyien tagjai, alkotó elemei vagyunk. Egyesek az alkalmazottjai, mások már hosszú évek óta vádlottjai, némelyeket pedig most (vagy bármikor a jövőben) ér a “letartóztatás”. Azt is, aki “semmi rosszat nem tett”. Ez a “bíróság” csak “letartóztat” és vár. És ekkor elindul egy belső, lelkiismereti folyamat, egy bűntudatképző mechanizmus, és ártatlanságunk vélelmét fokozatosan elnémítva előbb-utóbb felülkerekedik a bűnösség érzete, a megváltó büntetés áhítása. (Koestler Sötétség délben (1940) és Orwell 1984 (1948) c. regénye ír le hasonló folyamatot a totális hatalom szorongatta emberről.) Kafkánál “a kisember hiába keresi a kiutat, lassan teljesen köréje fonódik a háló, s minél inkább kapálózik, annál inkább ráfeszül, mígnem megfojtja” (Rónay László). Hozzátehetjük: Kosztolányi Dezső epikája ábrázol a magyar irodalomban hasonló élethelyzeteket.

Mi a valós oka, mi az alapja a bűntudatnak? Mi lehet a bűn? Megsértett-e valamiféle külső elvárást vagy belső parancsot Josef K., amiért bűnhődnie kell? A választ a hős is keresi, kevéssel letartóztatása után: “jól emlékezett egy-két, önmagában jelentéktelen esetre, amikor, barátaitól eltérően, tudatosan vigyázatlanul viselkedett”. Nem magukra a kilengésekre kell itt felfigyelnünk, hanem arra, hogy ebben a világban az emberre kivételes terheket ró az illendő, merev viselkedés. Rendkívüli önfegyelemmel, nagyfokú elővigyázatossággal kell élni, lázadozás nélkül, minden vágyat és szándékot a kimért udvariasság szigorú szabályaihoz igazítva. (Kifejeződik ez pl. Bürstner kisasszony modoros, cirkalmas beszédstílusában is: “csodálom, hogy nem veszi észre, milyen sértőek rám nézve az ajánlatai, nem szólva persze a jó szándékáról, azt elismerem”.) A kínosan pontos magatartás, a feszélyezettség mögött és alatt viszont elfojtott és rendezetlen tudattartalmak húzódnak meg, éretlen és tisztázatlan vonzódások torlódnak (K. úgy csókolgatta Bürstner kisasszonyt, “ahogy a szomjas állat ízlelgeti nyelvével a végre megtalált forrásvizet”). A felszínes és merev udvariasság külsőségeihez járul a hivatal, az a munkakör, amelynek rabja Josef K. (naponta “kilenc óráig ült a hivatalban”). Nincs – mert nem bontakozhat ki – egyénisége, nincsenek tartalmas és tartós kapcsolatai, nincs igazán otthon a világban, élete egészében véve üres, sivár, céltalan. Amikor szembenézésre kényszerül önmagával, akkor csak ezt a képet láthatja.

Hirdetés

Talajtalansága viselkedésére is visszahat. Jellegzetes hangulata az érdektelenség, a közöny, amelyet olykor-olykor felcsattanó ingerültség szakít meg. Letartóztatását például csaknem teljesen szenvtelenül, egykedvű belenyugvással, némi értetlenséggel veszi tudomásul, csak később tör fel belőle a csenevész méltatlankodás (“elvégre jogállamban élünk”). Az ülésteremben nem az elvárható felháborodott tiltakozását fejezi ki, hanem csak szerepet játszik (a “tetszést” akarja elnyerni), végül elvakultan vagdalkozik (“korrupt banda!”). Szerepzavarban szenved. Nincsenek közvetlen, azonnali, természetes indulatai. Hol az a hibája, hogy “túlságosan makacs” (Leni tolmácsolja a “törvény”-beliek véleményét), hol pedig az, hogy passzivitásba süllyed (“elhanyagolja a pert”). A dómbeli példázat hősének is a “telhetetlenség” a vétke. A végső önkritika Josef K. szájából: “Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul nem is helyeselhető célból.” Íme az emberi akarat mint bűn, mely csak boldogtalanságot szabadít ránk – Schopenhauer filozófiája szerint. Josef K. egy darabig még tiltakozik az értékrend felborulása ellen, és nem fogadja el az “igazság” fogalmának térvesztését. (A pap szavai ellen – “nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek” – fellázad: “A hazugságot avatják világrenddé.” Nem vállal bűnrészességet a hazug világban.) Az utolsó fejezetben azonban belátja, hogy a “mérlegelő értelem” bölcsességénél nem követelhet többet, és tudomásul veszi a sorsot.

Felróható volt tehát (önmagának), hogy eddigi életét a társadalmi elvárások és a hivatal töltötték ki, amelyeket azonban elégtelenül szolgált, és így maga az élete minősült “bűn”-nek. A “letartóztatás”-tól kezdve élete fokozatosan a “per”-rel válik azonossá, amelyet szintén képtelen a “bíróság” elvárásai szerint kezelni (az ügy megvitatása helyett Lenivel tölti az időt stb.), és amelynek puszta létével szégyent hoz a rokonságra. Egész életét, teljes egyéniségét feláldozta, mégis rágalom illeti, ítélet vár rá.

A per alapja a feloldhatatlan ellentét, a paradoxon. “Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s ugyanakkor az ártatlanságát hangoztatja.” Hiába keresi Josef K. az adekvát magatartást. Nem kap pontos időre szóló idézést, mégis – polgári-hivatalnoki beidegzéssel – pontosan akar érkezni, a “bíró” ennek ellenére akkurátusan a fejére olvassa a késése tartamát. Másoktól is csak kétértelmű és tisztázhatatlan jelentésű útbaigazításokat kap. A festő a gyakorlat és a törvény ellentmondását fejtegeti: a nézőponttól függően másként fest a bírák megkörnyékezhetősége is és az ártatlanok felmentése is. A dómbeli példázatban “a Törvény kapuján” most nem lehet bejutni – végül már nem lehet bejutni, pedig kizárólag a várakozó számára nyílt meg a kapu.

E példázatban a bebocsátásra váró férfi is, de az őr is áldozatnak tekinthető. A pap búcsúmondatai hasonlóképpen talányosak: “A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.” A saját helyzetét sem tisztázhatja Josef K.: hiába tiltakozik azzal, hogy “én nem vagyok bűnös”; “így szoktak beszélni a bűnösök” – hangzik a pap válasza. Megerősítést jelentene, ha a hős maga mellett tudhatná az embertársak bizalmát, de ezt pl. Bürstner kisasszonytól, a hozzá legközelebb élő és mégis elzárkózó nőtől nem kapja meg: “ha valakinek mindjárt egy vizsgáló bizottságot küldenek a nyakára, az mégiscsak nagy gonosztevő lehet” – ámbár a szabadlábon maradásból ítélve “mégsem követhetett el olyan nagy bűnt”. Az emberi élet: maga a bizonytalanság. A letartóztatás után, a valódi felmentés és az ítélet végső pontjai között lebegünk, életünkben egyiket sem érhetjük el, mert az maga volna a halál, a megsemmisülés. Ebben áll létünk abszurditása; ebbe kellene belenyugodnia Josef K.-nak.

A regény szereplői közül néhányan még nem kerültek a “bíróság” elé. Ők engedelmesen betöltik a társadalmi ranglétrán nekik jutó helyet (Grubachné, Bürstner kisasszony és a barátnője stb.), szánnivalóan kiszolgáltatottak, modorosan viselkednek, szürke egyhangúságban élnek. érdektelenség vagy legfeljebb kéjes, kárörvendő érdeklődés jellemzi pl. a penzióval szomszédos házból átbámuló két öreget – a tapintat és a segítőkészség belőlük teljesen hiányzik, ez is korunk egyik jellemzője. A még be nem idézettek nincsenek sokan. A vádlottaknak viszont már testestől-lelkestől azonosulniuk kell az “üggyel”, életük azonos lesz a “per” intézésével, azért nincs személyiségük. Ilyen sorsra jut “gyáros”, “kereskedő” és “festő” egyaránt, polgári foglalkozásuk idővel névlegessé válik és megszűnik. Josef K. viszont “makacs” figura, nem alkalmazkodik, ezért az ő ügye hamar befejeződik. Akire a “bíróság” már kiterjesztette hatalmát, az teljesen ki van szolgáltatva (a “bírósági szolgának” használják a lakását, elragadják a feleségét: “nekem nem szabad védekeznem”). A két “őr”, Franz és Willem már a “bíróság” gépezetének alkotó elemei. Elkövetnek ugyan kisstílű emberi visszaéléseket, de rögtön megbűnhődnek érte. Formálódásuk irányát jelzi a két “kivégző” férfi a tizedik részben.

Hirdetés

A bíróság előtt mindenki egyforma, mindenki bűnös. Az emberi vonások, adatok nem bírnak jelentőséggel (“ön szobafestő” – “Te Josef K. vagy”). A felszíni történések helyett az embernek az volna a feladata, hogy “gondolkozzék inkább önmagán”: “Hagyd a mellékes dolgokat”

Különleges szerepük van a nőknek. A férfi számára sokszor magát az életet jelentik, A perben a bírósági ügyintézéssel való kapcsolatot. A nő gyöngéd és segítségre, gyámolításra szorul, hol megközelíthetetlen, hol ő kezdeményez, meghódíthatatlan és megtarthatatlan. A férfi őrá sem támaszkodhat.

A tér legfőbb sajátossága: nincs magánszféra. A mindennapi élet színterei szűk, alacsony, levegőtlen, fülledt helyiségek, ahol alig lehet felegyenesedni (így tárgyiasulnak a szűkös és fojtó életkörülmények a mű világában). Nincs otthonosság: Josef K. és társai “penzióban” laknak, egy-egy lakóhelyiséget bérelnek, jelenlétük átmeneti. Ebbe a zárt és sivár világba is betörhetnek és a személyes holmiban turkálhatnak a “bíróság” képviselői. Csak egy ülőbútor van K.-nál (Titorellinél is, akinél ráadásul az ablak nyithatatlan, az ágyon keresztüljárnak stb.). Az “ágy” motívuma többször szerepel: Elza “napközben ágyában fogadja látogatóit”, az ügyvéd is az ágyában fekve az ügyfeleit, Titorelli az ágyára ülteti az ott kényelmetlenül feszengő Josef K.-t. A magánszféra erre a bútordarabra szorul vissza, a vegetatív létezés minimális színterére.

A tágabb tér: “félreeső külvárosi utcák”, szürke bérházak lepusztult vidéke. A lépcsőházakat, udvarokat viháncoló és leskelődő lányok népesítik be, erotikus fülledtség érződik ezen a szinten is (szecessziós jelenség).

A “bíróság” ebben a mocskos, rendetlen világban (pl. “lomtárban”) van jelen; az eldologiasodás írói jelzése talán ez, a gazdátlan és rendetlen dolgok jutnak uralomra az ember felett. Végül elhangzik: “bírósági irodák csaknem minden padláson vannak”; a “törvény” fölénk magasodik és mindent beborít. A “tárgyalás” színtere a hét végén tanácsterem, a hétköznapokon lakás – “a per” beférkőzött a magánszférába is. Az ülésterem közönsége társadalmi tagozódást mutat. Maguk a szobák az egyes jelenetekben kezdetben kicsinek látszanak, de aztán szinte a végtelenségig tágulnak (a kétablakos szoba zsúfolásig telt karzatos teremmé válik). Szürrealisztikus átminősülés ez is, akárcsak a személyek változása (pl. a dómbeli pap a börtönkáplán). Josef K. “Lanz asztalos” után érdeklődik, majd az olasz vendéget keresi a dómban – a “bíróság” mint transzcendens hatalom mindent lát, hősünk minden lépéséről és gondolatáról tud.

Hirdetés

Az idő is részint a reális, részint az irreális szféra eleme. Josef K.-t a “letartóztatás” harmincévesen éri – ún. krisztusi korban. “Pere” kereken (szimbolikusan) egy évig tart, az időkeret zárt. A regény az “egy reggel” időmeghatározással kezdődik – in medias res -, azaz egy bizonyos tudatállapot-váltással. A mű eddig leírt jellemzői alapján is mondható: nem az álmok világából való felébredéssel, hanem fordítva, a realitásból a lidércnyomások, szorongások szintjére lépéssel. Egy olyan irreális szintre, amelyben a valós társadalmi lét szorongásai, félelmei tárgyiasulnak. Az ügyvéd éjjel-nappal, az emberi életrendet felrúgva hívathatja az ügyfelet. A “bíróság” szférájában a konkrét időnek már nincs jelentősége, a beidézéskor Josef K.-nak “elfelejtették megmondani, hány órakor” kell megjelennie. A per folyamán már az évek sem számítanak. A vádlott egyetlen cselekvési lehetősége: minél tovább halogatni, minél tovább fenntartani a perét, azaz az életét. Mindössze ennyi.

Kafka előadásmódja puritán, tárgyszerű és egyben szatirikus. Akár az egyik jelenetben a kopogás az ajtón, a regény szavai is “erősen, kurtán, szabályosan” hangzanak. Kafka stílusa metaforákban, szimbólumokban is gazdag, hangja a torzulások leírásában is szenvtelen. Ez a világ szorongást keltő, sőt félelmetes, egy ponton túl azonban nevetséges is, azaz a szellem játékával értelmezhető. A jelenkor ijesztő távlatai leírhatóak, és így talán elkerülhetőek. Kafka műve “az élet csodálatos és groteszk humorral megjelenített árnyjátéka” (Thomas Mann).

A szöveg külső formája homogén, az író a párbeszédeket sem tagolja a beszélők váltakozása szerint, és így egy tartalmában rendkívül sokrétű szövedéket hoz létre.

A tagolatlanság elsősorban a világkép torlódásait, a hős világba vetettségét és kilátástalanságát jelzi. A folyamatos közlésmód a szürrealista asszociációknak is teret nyújt, az álomképek és érzékletek egymásba tűnéseit teszi lehetővé.

Az objektivitás, a tárgyiasság nem csupán az elbeszélő szenvtelenségével kapcsolatos, hanem a műben kifejeződő világkép jelzésének is eszköze. A hős fogódzót keres, hozzá akar férni a dolgok lényegéhez, de csak a konkrét jelenségeket érzékeli. A lényegi szféra, a dolgok maguk (ismét Schopenhauert idézhetjük) az ember számára mindig megközelíthetetlenek maradnak, csak képek és nevek ragadhatók meg. Ebből a görcsös törekvésből, ebből a léthelyzetből következik a tárgyszerű leírások és érzékletek túlsúlya: “Ismét megjelent a szempár, most szinte szomorúnak látszott, de ez talán csak érzékcsalódás volt, a nyílt gázláng okozhatta, amely erősen sisteregve égett a fejük fölött, de csak kevés fényt adott.” (E jellegzetes mondat stílusbeli sajátosságai: laza mellérendelő, érzékleteket és bizonytalan vélekedéseket soroló tagmondatlánc; valóságelemek, amelyeket az olvasó képes jelentésűnek, metaforáknak foghat fel.)

Hirdetés

Kafka nézőpontja váltakozik. A leírt jelenségek, valóságelemek hol köznapinak, hol monumentálisnak tűnnek az olvasó előtt (Fried István). A triviális és az eszményi olykor helyet cserél (a vizsgálóbíró “törvénykönyve”: füzet, megbotránkoztató ábrákkal; a padlásajtón a bírósági helyiségek felirata: gyerekes ákombákom). Hevenyészett, kezdetleges, jelentéktelen mozzanatokból áll világunk, de ezek mögött is keresni kell a lényeget, a jelentést, a létezés célját.

Josef K. a regény utolsó sorai szerint a “szégyen” érzetével átlép az élet határán a halálba, a nemlétbe. Vajon együtt érez-e vele az olvasó? A mű végkicsengése abszurd, hiszen lelepleződik a teljes értelmetlenség, a hős feladja a kilátástalannak látott küzdelmet, feladja a cselekvés lehetőségét. De érezhető Josef K. sorsának és példázatának tragikomikuma is: képességei ugyan elégtelennek bizonyultak, de a maga szűkös lehetőségei között megpróbált tiltakozni a teljes értelmetlenség ellen.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!