A változtatás lehetetlensége

2. Maguk a vallások, ideológiák, illetve a statisztikák olyan fiktív csoportokkal dolgoznak – osztály, réteg, vagyoni helyzet, vallási kasztok – melyen felosztásoknak nem tisztázottak a céljai. A társadalom ugyanis lényegesen fontosabb, vagy összetettebb törésvonalak mentén is felosztható lenne. Miért ott vannak például a statisztikák által használt jövedelemhatárok, ahol? Hogyan beszélhetünk tehát a tervezés lehetetlenségéről mindaddig, ameddig a rendelkezésünkre álló, főleg technikai feltételeket nem használjuk ki teljesen. Például ma már elvileg lehetetlen lenne, hogy a statisztikák akár tízmilliós mintával is dolgozzanak, a számítógépek révén. (hangsúlyozom, hogy itt nem a bázisdemokráciáról van szó). Ehhez képest a mai tervező folyamatokban ezer-ezerötszáz fős, eléggé pontatlan mintát használnak.

3. Azok a baloldali erők, melyek éppen a tudománytól és a technikai fejlődéstől várják hagyományosan a valamiféle „megváltást”, megtehetik-e, hogy éppen a kutatást és az oktatást nem kezelik mindenkor elsődleges társadalmi preferenciaként? Alávethetik-e ezeket a mindennapok gondjainak? Ez a kérdés legfőképpen nem is a Magyarország méretű kisállamokra, hanem a hatalmas területű és anyagi potenciálú államokra igaz.

4. Ameddig a demokratikus politikai kultúrát nem fejlesztettük a lehető legnagyobb szintre – márpedig ettől a potenciális lehetőségtől valamennyi állam igen messze van -, addig mondhatuk-e azt, hogy „hülyék döntenek”? Számtalan elemzés bizonyította (akár Bourdeaura is utalhatnánk, mint az elsők egyikére), hogy az egyik legfontosabb szocializáló szektor éppen a társadalmi intézmények rendszere. Jelenleg a társadalmi intézmények nem használják ki e téren maximális potenciáljukat, hogyan várhatjuk akkor, hogy az output, a demokratikus kultúra magas fokú legyen?

Láthatjuk tehát, hogy olyan gyakorlati kérdések nehezítik a „gyakorlati kipróbálásokat”, melyek miatt a demokráciáról, mint rendszerről semmi biztosat nem jelenthetünk ki.

Van egy probléma, mely a helyzetet még tovább bonyolítja. Állításunk szerint ugye „társadalomról” és „csoportokról” beszélünk. Spontán csoportokról és spontán, tehát sterill társadalmakról. Ám ez utóbbiak nem azok, sosem voltak azok. Ezért megkerülhetetlen, hogy a demokratikus kormányok a tervezések során csak saját államukban gondolkodnak és a nemzetközi folyamatokat nem tudják megfelelő hatékonysággal beépíteni és kezelni. Itt valószínűleg valamiféle információhiányról van szó, hiszen az államok, a mesterséges társadalmak egymás konkurenciái. Mint azt Kis János Túl a nemzetállamon (1996) című tanulmányában elemzi, a nemzetállamok alig pár száz éves rendszere nem képes megbirkózni a XXI. Század kihívásaival. A szociáldemokraták ezek közül leginkább a multinacionális cégek megjelenését, a világméretű éhezést, a konzervatívok a „nemzeti sorvadásként” megélt globalizációt érzik.

Az államok, mint társadalmak tehát, talán éppen mesterséges voltukból adódóan komoly válságban vannak, ezért mindenképpen szükség lenne a nemzetközi intézményrendszer ésszerű újragondolására, újjáépítésére.

A változtatás lehetetlensége kapcsán mint láttuk, nem valamiféle történelmi finalizmusról van tehát szó. Nem arról van tehát szó, hogy azért nem lehet, mert elértük a lehető legtökéleteseb társadalmi formát, tehát nincs tovább értelme. Ha a változtatás lehetetlen, akkor az nem valamiféle eredmény, hanem „emberi fajjellemző” csupán.

A finalista elméletek (Marx, Fukuyama) és a nem finalista elméletek közt éppen az a különbség, hogy az előbbi szerint valami szerint haladnak a dolgok, érdemes tehát rásegítenünk erre, hiszen valami úgyis bekövetkezik, csak kérdés, hogy mikor. Utóbbiak szerint viszont azért kell cselekedni, mert ellenkező esetben változatlanok maradnak a dolgok, vagy még tovább romlanak.