A változtatás lehetetlensége

Harmadszor nem tudhatjuk, hogy ez a javíthatóság, akár az intézményekről, akár az életkörülményekről van szó, tehát a baloldal legfőbb hite, valóban létező, társadalmi valóság-e, igazolja-e valamely társadalmi folyamat, konstans lesz-e a tudományos fejlődés.

Negyedszer – és ez visszavezet Marcuse és Vitányi gondolataihoz – amit a társadalmi többség jobbításnak vél, az valóban az-e, nem csak a fogyasztói társadalom, vagy a kizsákmányolás további térnyerését hozza-e például maga után? Tehát hamis tudatú választók fölismerhetik-e az igazi utat, hogy kissé patetikusan tegyem fel a kérdést. Ki kell térnünk arra a komoly kritikára, mely megfogalmazódik a demokráciával szemben, amelyet úgy fordíthatnánk, hogy a demokráciának lényegéhez tartozik a hazugság. Max Weberből kiindulva, vagyis, hogy a választó saját, emocionális érdekei alapján dönt, a professzionális politika pedig tervez következik – és ezt sugallja a mi lét-tudati leírásunk is – hogy miközben megnyeri a politikus a szavazót, nem arról beszél, amiről szó van, tehát kvázi hazudik. Ugyanez a mi esetünkben: úgy kell hatnia a politikusnak a választó léthelyzetére valamely „nemes” cél érdekében, hogy az közben partikuláris érdekeinek kielégülését lássa. Vagy tényleg csak a felcsillantás kedvéért a gondolat pozitív oldala: a lehet-e valakit akarata ellenére szabaddá tenni kérdés nyomán, amivel a diktatúrák nem tudnak megbirkózni, a demokráciák ezzel a hazugsággal megbirkóznak.

VALÓDI KÉRDÉSEK

Első látásra ezek a kérdések mindenképpen csupán publicisztikai jellegűnek, vagy költőinek tűnhetnek. Hozzátéve azt is, hogy az ebből adódó érzelmi ráhatásnak köszönhetően igen gyanússá teszik a társadalmi méretű pozitív (célorientált) változtatások lehetetlenségét.

Ugyanakkor ezek a kérdések tagadhatatlanul létező, valós problémákat vetnek fel. Olyan problémákat, melyek részletes vizsgálata nem fér bele ezen tanulmány kereteibe, hiszen az általunk használt fogalmi apparátussal ezen kimerítő vizsgálódások elvégezhetetlenek.

Olyan kérdések ezek, melyek pusztán logikai úton talán nem is megválaszolhatóak. Éppen ebből az irányból marad tehát nyitva a társadalmi változtatás kérdésköre azután is, hogy kiskapuk sokaságát zártuk be. Ezekre a felvetésekre igenlő válasz képzelhető tehát leginkább el azáltal, hogy a gyakorlat hosszas kísérletezés után – ez persze a szerencsén is múlik – talál valami a mainál használhatóbb megoldást a gordiuszi csomók átvágásaként.

A problémák mégsem dobhatók ilyen magyarázat alapján a „jövő szemétdombjára”. Tudnillik már ma is léteznek olyan, igenis ismert és feltárt ügyek, melyek offenzív megoldásért, tehát politikai tevésért kiáltanak. Egész egyszerűen a politikai baloldal mindaddig nem adhat „úgy sem lehet továbblépni” jellegű válaszokat, ezen válasza nem lehet hiteles, ameddig legalább azokban az ügyekben, amelyekben lehet mit tenni, nem tesz. Nem tarthatja magát hiteles reformistának az, aki nem mer reformokat véghezvinni. Nem tarthatja magát hitelesnek az, aki nem saját eszméinek megfelelően cselekszik. Akinek az nehezére esik, annak tudata a mi fogalmainkkal „hamis tudat”.

Mindaddig nem tehetjük fel a fenti kérdéseket értelmes módon, ameddig ezt a munkát el nem végeztük, hiszen a válaszadáshoz mindaddig egy hamis valóságból indulunk ki.

Hogy igazamat bizonyítsam az ügyben, hogy vannak olyan kérdések, melyeket már ma is ismerhetünk, csupán egy-egy példát hoznék az általam feltett négy „aggályos kérdés” kapcsán.

1. A média és a politika sajátos „összejátszása” miatt nem képes olyan szervezet a hatalom közelébe kerülni, amely merőben a közfelfogással ellentétes válaszokat ad bizonyos releváns kérdésekre. Utalnék csak arra a számtalan elemzésre, melyek azt bizonyítják, hogy a demokráciák politikai szalonjai hogyan gettósítják azokat, akiket nem kívánnak maguk között látni. Ezen elemzések arról is beszélnek, hogy az említett „változtat csoportok” nem azért nem kapnak szavazatokat, mert nem elég népszerűek a társadalomban, hanem mert a választók nem hiszik, hogy elég erősek, hogy a hatalmi játszmában lesz majd aki szóba áll velük. Ezt pedig a „szalon” erői sugallják és a média közvetíti. Vagy, hogy egy másik példát hozzak egy ehhez közeli kérdéskörből, gondoljunk csak a „történelmi” és a „szektás” egyházak egyenlőtlen háborújára.