A változtatás lehetetlensége

További elemzésünk során ismételten eltávolodunk mind a „marxista gyökerű”, vagy „baloldali”, mind a „polgári”, „jobboldali” társadalmi újratermelés és változtatás elméletektől. Egész egyszerűen azért van erre szükség, mert a hagyományos fogalmi rendszerre dolgozva, ha a változtatás lehetetlenségére határozott választ adunk, vagy a marxizmus gyanújába keveredünk, vagy valamiféle más utópikus leíráshoz jutunk, illetve „nemleges” válasz esetén a finalizmus, vagy a szarkazmus közt választhatunk. Ezen munkák szerzői inkább tehát valamiféle kitérő választ adnak ebben a kérdésben, a dolgok bonyolultságára hivatkozva eldönthetetlenséget kiáltanak, s ezzel lezárva a kérdést, minimálisan sem szabják meg a továbblépés irányait, maximum a jelen helyzetben való társadalmi feszültségek enyhítését célzó eszközöket sorolnak fel. (Az eddig idézett szövegrészletek, vagy az irodalomjegyzékben felsorolt munkák ebből a szempontból magukért beszélnek)

A mi lét-tudati vizsgálódásunk eredményeként ezzel nem teljesen ellentétes, de mégis más jellegű választ adhatunk a feltett kérdésekre. Három alapvető fogalommal dolgozunk innentől kezdve, mint említettem, ezek a reform, a forradalom és a demokrácia.

Tisztázzuk először ezek jelentését. Forradalomnak Heller Ágnes (tv interjú, 1998) megfogalmazása alapján az olyan (társadalmi) cselekvést értjük, mely a(társadalmi) intézményrendszert és struktúrát alapvetően kívánja megváltoztatni. Reformnak ezzel szemben azt nevezzük, mely ezek jobbítását, vagy a meglévők mellett újak létrehozását célozza.

A demokráciára rengeteg definíció született már, most ezek sorra vétele helyett egy olyat vezetnénk be, mely tárgyunk, a változás lehetősége, illetve lehetetlensége szempontjából használható.  A demokrácia olyan társadalmi rendszer, melyben kizárólag reformok útján kormányoznak. Ez a definíció arra utal, hogy demokráciában mindenfajta forradalmi változás megpróbál kizárásra kerülni. Ezt a rendszer kétféleképpen éri el: egyrészt ahogy azt Bourdeaunál is olvashatjuk, az intézményrendszer útján. Ezzel a kérdéskörrel itt nem foglalkozom részletesen, csak megjegyzem, hogy forradalmi helyzet ellen a demokrácia erőszakszervezetei is védenek, hiszen forradalmi helyzet nem lehetséges demokrácián belül.  Az ugyanis már nem lenne demokrácia.

Amikor tehát forradalmi változásról beszélünk, azt vizsgálhatjuk egyrészt demokratikus viszonyokon belül (ha az intézményrendszer direkt megváltoztatása lehetetlen, akkor hol zajlik le a forradalom?), illetve a demokratikus viszonyokkal szembeni külső forradalom.

A demokrácia másik védelmi mechanizmusa, amelyet nem erre találtak ki, de minden forradalmi változtatást gyakorlatilag kizár, az emberi jogok. Tehát a mindenkori kisebbségek jogai ugyanúgy a status quo védelmét szolgálják, és ez igaz akkor is, ha más szempontból pótolhatatlan pozitív hatásaik vannak.

Mint látjuk, direkt forradalmi változtatás csak a demokráciával szemben (azon belül mint később látni fogjuk, csak közvetett formában) valósítható meg.

Ezek a külső forradalmi változtatások még magában az 1789-es francia (demokratikus?) forradalomban is súlyos kudarcot vallottak, ezzel a paradoxonnal ráirányítjuk arra a figyelmet, hogy nem a demokrácia önvédelmi mechanizmusai az okai annak, hogy a forradalmi változtatások elbuknak, hiszen más rendszerekben ez a bukás ugyanúgy bekövetkezhet.

Vannak-e itt is beépített fékek, vagy a bukásoknak tartalmi okai vannak? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a gondolkodókat. A kommunista rendszerek bukása után például könyvek sokasága jelent meg, melyek arra mutattak rá, hogy már magában marxizmusban, Marx gondolataiban is olyan filozófiai ellentmondások voltak beépítve, amelyek lehetetlenné tették ideáinak valósággá válását. (hogy csak a legújabbakat említsük, a Beszélő 1998, szeptemberi számban több is található). Vagy hogy egy jellegzetes „átlagpéldát” is hozzunk, idézhetnénk egy skandináv szerzőhármas Ismerjük meg a piacgazdaságot című könyvét, mely a két gazdasági rendszer versenyeztetésével tárja föl a kommunizmus ellentmondásait. Ez a könyv a működő kommunista rendszereket eleve bukásra ítélteknek állítja be, s ezt a tervezési folyamat túlzott összetettségével – több milliárd döntést kell meghozni – az ösztönzők hiányával, gazdasági bizonytalansággal, nem piacon kialakult, túl alacsony árakkal és hamis árarányokkal, és politikai gigantomániával indokolja. (1995)