A változtatás lehetetlensége

Ez a kérdés olyan mély-filozófiai kérdéseket feszeget, melyek áttekintése ennek a dolgozatnak nem lehet feladata. Ha csak a modern filozófiai tradíciót vizsgáljuk, láthatjuk, hogy itt tulajdonképpen abba a vitába bonyolódnánk bele, amely a „baloldali-marxizáló”, illetve a „polgári” gondolkodás legfőbb vitája a társadalmi változások, újratermelődés és lét-tudati kérdésekben, és amely tulajdonképpen eldöntetlen. A vita itt úgy vetődik fel elsősorban, hogy ha „absztrakt csoportokra” osztjuk a társadalmat és azok mozgásait, működését, viszonyrendszerét vizsgáljuk, abból mennyire vonhatók le elvileg valóban érvényes megállapítások a társadalom vonatkozásában. A kérdéskör oly annyira vitatott, hogy még az egyes „politológiai iskolákon” belül is fel-fellángol körülöttük a vita. Gondoljunk például a Franfurti iskolával kapcsolatban arra, hogy mondjuk Marcuse, vagy Habelmas módszere mennyire eltérő volt. (más téma kapcsán Lánczi András, 1997)

 Ezt a beláthatatlan feltáró munkát megkerülendő kiindulhatnánk valamilyen absztrakt sémából is, mely a csoportok tagjait önkéntesen társuló egyéneknek fogja fel. (mindegy, hogy ez Marx öntudatra ébredő munkásosztálya, vagy a polgári gondolat érdekeit felismerő polgára, vagy a szkeptikusabb mai baloldal társadalmi kényszerek hatására „mozgó” állampolgára) Ez az alapséma abból a nagyon egyszerű modellből táplálkoznék – és ezt igazán nagyon kevés gondolkodó tudja megkerülni – hogy a társadalom tagja, az egyén valamely elgondolásból, egy bizonyos cél érdekében csoportot szervez maga köré, vagy csatlakozik egy már meglévő csoporthoz. Azonban, ha szigorúan ezen séma mentén haladnánk, szintén túlzott filozófiai fejtegetésekbe kellene bonyolódnunk, ezért – ezt a sémát nem teljesen elfeledve – nézzünk  inkább néhány empírikus szociológiai alapú fejtegetést, néhány csoportelméletet.

Két kérdésre keressük itt a választ. Egyrészt arra, hogy ezek a csoportok hogyan helyezkednek el a társadalmi szerkezetben, másrészt arra, hogy működésükkel kapcsolatban milyen következtetésekre juthatunk.

Gyakorlatilag nem teszünk itt mást, mint hogy miközben elismerjük a csoportszociológia eredményeit, jelezzük, hogy korlátai is vannak, az egyén individuális, önálló mozgása csökkenti a csoportszociológiai vizsgálatok pontosságát, ahogyan a csoportok megléte is csökkenti a csupán az egyénből kiinduló vizsgálódás pontosságát. (hogy ez miben áll, látni fogjuk) A módszertan választásakor tehát – és ezért eldönthetetlen a kérdés – a gondolkodónak azt kell mérlegelnie, hogy a saját fogalmi rendszere és „kisérleti eszközei” használatakor melyik esetben kisebb a torzítás.

Ferge Zsuzsa alaptanulmányában megkísérelte felvázolni a „társadalmi lét újratermelésének absztrakt sémáját”. A mérhetetlenül sok társadalmi törésvonalat (Lukács, 1957) – vagy újratermelődő javak fajtáit – alapcsoportokba sorolta. Ezek a biológiai, az anyagi, a szimbólikus és a társadalmi viszony beli újratermelődések.

Ezen besorolás természetesen korántsem önkényes. Alapja arra a kérdésre ad választ, hogy gyakorlatilag a társadalom mely szférája melyik típusú újratermelést végzi. Eszerint a biológiait a a család, az anyagit a gazdaság, a szimbolikusat a politikai, ideológiai, kulturális szervezetek és ezek belső viszonyai. Mindennek keretet biztosítanak az adott társadalmi viszonyok.

Látnunk kell, hogy ezen elemzés direkt szétválasztásának köszönhetően kvázi alrendszerré tette a „gondolatot”, vagy felvetésünk szerint az „ideológiát, a vallásokat”.

Mi következik mindebből. „A központi szándék lehetőségei e típusoknál különböznek. A jogrendnél a központi intuíciók kifejeződése szükségképpen torzítatlan. Az „egyéni alkotásoknál” a helyzuet már bonyolultabb. A központ kétségkívül megfogalmazhat célokat, azonban bizonytalan, hogy milyen mértékig megy át ez a szándék az alkotóra.” – írja Ferge.

A központi szándék hatékonyságával kapcsolatban a következőket mondja. „A jog, ideológiai elemek hatékonysága nem korlátlan. A jogban stb. lefektetett normáknak bizonyos húzó hatása van, alapjában azonban … igazodnia kell a lefektetett normákhoz”. Miután kifejti azt, hogy a tudat megváltoztatása lehetetlen a viszonyok megváltoztatása nélkül, a szerző elég szkeptikus tudományos álláspontnak ad hangot. Eszerint a tényleges kimenetelt „kvázi intencionális módon” az egymásra ható erők alakítják. Tehát a mű fogalmi apparátusával lehetetlen ezen folyamatok magyarázata. (ferge belátja módszere korlátait, ezért tekinthetők ma is érvényesnek az általa leírt dolgok lényeges részei)