A változtatás lehetetlensége

A „jobboldali”, „polgári” vonalat képviselő Mancur Olson ezzel szemben leszámolni igyekszik a cselekvő csoportok közti bármiféle alá-fölé rendelő különbségtételekkel, vagy felosztásokkal. (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy közgazdasági tárgyú munkájában (Olson, ) több más területről is „érvényes” példákat hoz) „A csoportok viselkedésének hagyományos elmélete burkoltan feltételezi, hogy a magáncsoportokat és magántársaságokat működtető elvek egészen mások, mint azok az elvek, amelyek a piacon tevékenykedő vállalatok, vagy az adófizetők és az állam közti viszonyokat szabályozzák – írja.

A szerző alkalmi és formális elméletekre osztja ezeket a csoportelméleteket. A hagyományos alkalmi elméletek legalapvetőbb formája szerint  „a magánszervezetek és csoportok mindenütt jelen vannak, és ez a mindenütt jelenvalóság visszavezethető valamiféle falkaösztönre” (Olsen, 1997) A szerző itt például Moscara hivatkozik, de már Arisztotelésznél is fellelhető a dolog. Gondoljunk csak arra az elhíresült kijelentésére, mely szerint az ember társas lény. 

A hagyományos nézet formális válfaja szintén hangsúlyozza a csoportok általános elterjedtségét, de ezt nem valamiféle ösztönre vezeti vissza. Ezek szerint a teoretikusok szerint beszélhetünk elsődleges csoportokról, mint a család például és másodlagos csoportokról, mint az egyesületek, a pártok. Előbbiek a primitív társadalmak velejárói, a történelmi fejlődés során sokban átalakultak. Utóbbiak pedig gyakorlatilag az ipari társadalom kialakulásával jöttek létre. Állításuk szerint a társadalmi folyamatokban ezek a másodlagos csoportok immár háttérbe szorítják az elsődlegeseket.

Mi ennek az oka? – teszi fel a kérdést Olson. A szerző szerint ennek a nézetnek képviselői gyakorlatilag nem fejtették ki nézeteiket ez irányban. Sokan közülük végül mégiscsak valamiféle rejtett ösztönt hoztak be a képbe, csak átváltoztatott formában. Mások pedig funkcionálisan kezdték vizsgálni a kérdést, s arra a megállapításra jutottak, hogy nem különbséget téve kis és nagycsoportok közt, a tagok ezekhez mindenkor a várható előnyök miatt csatlakoznak és a csoportok folyamatosan tudnak ilyen előnyöket biztosítani, tehát létük gyakorlatilag örökké való.

Olson ezek után azt a kérdést feszegeti, hogy van-e különbség kis és nagycsoportok működése közt, hiszen ha van, azáltal összeomlik a klasszikus elmélet, teret nyitva egy új, majdan általa bemutatott tézisnek.

Abból a közgazdasági beütésű nézetből indul ki, hogy a csoportok valamilyen közjószágot hoznak létre, ennek alapján mindenki hasznát kívánják szolgálni. Elemzése végén arra a pontra jut, hogy a csoport tagjai viszont minél kevesebb energiaráfordítással szeretnék azt létrehozni, tehát én tegyek minél kevesebbet, mégis megkapjam, amit mindenki más. Ebből valamiféle lógási hajlamot következtet a közgazdász, ami ugye nagyobb létszámú csoportban könnyebb.

Ez persze még nem lenne valódi különbség, a lényeg abban áll azonban, hogy Olson szerint a kis csoportokban kialakul valamiféle olyan kötelék, ami erősebb ennél a lógási hajlamnál és mindenki dolgozni akar, tehát ez teljesen más jellegű működéssé válik ezáltal, mint nagy csoportok esetében a mindenki lógni akar elv. Eredménye pedig eltérő hatékonyság.

Milyen rögtön leszűrhető következményei vannak ennek a társadalmi méretű változások kérdéskörére? – tesszük föl a kérdést. Az állítás ugyanis azt takarja, hogy a kezdetben aktív, változtatni akaró kis csoport felduzzadva eltunyul. És ezzel odalesz a változás lendülete.

Ez véleményünk szerint nem valós félelem, túlzott közgazdasági szemlélet eredménye. Esetünkben ugyanis nem valamiféle közjó előállításáról van szó. Illetve semmi okunk feltételezni, hogy egy „forradalmár” sikerei hatására – hiszen pártja növekedése éppen ezt jelenti – eltunyulna, pszichológiailag ugyanilyen valószínű, hogy fellelkesül és a mozgalom még inkább lendületet kap. Max Weber profi politikusi réteg-kialakulás elméletét kiterjesztve az egyes szervezetekre is, ha a többi csoporttag „igaz tudatával” legalábbis nem gátolja a társadalmi változást, a csoport vezetői nem feltétlenül kell, hogy eltunyuljanak. (Max Weber annyit állít, hogy a politikusi réteg pragmatikus, míg a választópolgár saját partikuláris érdekei alapján dönt. Tulajdonképpen Webernek egyik fő törekvése az volt, hogy – ha úgy tetszik, Marxszal szemben –  a demokrácia elituralom jellegét pozitív dolgok szolgálatába állítsa, ennek köszönhető ez az azóta sokat vitatott, de alapjában mégiscsak igaz állítás is.) Igazságalapja tehát van Olson állításának, de egyedül ez alapján nem lehet a változtatás lehetetlenségét kijelenteni. Főleg, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy elvileg nem kizárható egy olyan „párthierarchia” létrehozása, melynek minden szintjén kis csoportok hozzák a döntéseket.