Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

Mi történt eddig? Jelek, tárgyak hálóját kaptuk, olyan szerkezetet, amely szokásosan a személyes létezés elengedhetetlen eleme. És ez a háló mint egy vetítővászon fed el és mutat meg valami olyat, amely nincs itt, csak a „nincsen”-nek, a „nem”-nek a tükrében érzékelhető. A vetítővászonra feltett, megtagadott dolgok mögött kell, hogy legyen egy személyes tartás, egy saját kimondatlan belső konstrukció, rend, ahol ezt a rendkívül veszélyes elutasítást meg lehet tenni.

A 11. sorban a „tiszta szívvel” szópár ismétlése az eddigi strukturált állóképpel szemben egy történetet indít el, mely ebből a nincsenből, az ördögiből, az elutasításból bomlik ki. Két sorban megtudjuk, hogy ö mit csinál (betörök, ölök), majd újabb két sorban azt, hogy mit tesznek vele a mások (elfognak, felkötnek, földdel elfödnek), végül az utolsó két sor hoz valamiféle eredményt, valahova elvezet ez a nincsen-világ. Igen, pontosan oda, ahonnan az egész indult, a szívhez jutunk, mely itt már nem tiszta, hanem „gyönyörűszép”. A záró színtér azonban több annál, mint maga szív, hisz van valami, a „halált hozó fű”, amely teremtménye a szívnek, vagy éppen jele, megjelenési formája. A szív a föld alatt van, a föld vonala választja el megjelenési formájától, a halált hozó fűtől. A kettő együtt különös páros, az egyik a szív az örök élet, a föld alól is feltörő energia, amelyből a másik öröklétű (mindig megújuló) dolog, a halál, a halált hozó fü születik.

Nem könnyű válaszolni arra, hogy mi is lehet a „szív” fogalma a versben. Biztos, hogy nem a szeretet szimbóluma ez, nem is a morálé, etikáé, hiszen pontosan ezek elutasítása történik meg nevében. A szív valószínű ahhoz hasonlóan tiszta, ahogy Immanuel Kant használta egykor e szót, A tiszta ész kritikája című unkájában. Kant akkor letisztította a megismerést a legabsztraktabb, a legvégső formára. Valahogy József Attila is ezt csinálja, a végsőkig letisztított, tárgyias, de formális személyességet ragadja meg, és létrehozza a tiszta szív kritikáját.

IV. 2. AZ ÚJ ÉN MEGVALÓSULÁSI LEHETŐSÉGE A MÁSIK ÁLTAL – A SZERELEM KÍSÉRLETE

Pszichoanalitikusok beszélnek erről a mély, szó előtti belső konstrukcióról, primér nárcisztikus identitásnak nevezik, mely valóban a világ dolgaival való találkozás előtt formálódik meg bennünk. Ezt a csak tagadással körvonalazható alapstruktúrát sejti meg József Attila ebben a versében. Ettől a pillanattól, a Tiszta szívvel megszületésétől kezdve minden költői törekvése egyetlen kérdésre irányul: ha ilyen az én, a személy alaprajza, akkor ennek a rendkívül telített, súlyos semminek-valaminek az alapján hogyan lehet valamiféle rendet, formát, egy megfelelő mélységű, de hatékony, életképes ént és sorsot kiépíteni. Az én kiépítése mindig azzal a kutatással jár, hogy meg kell találni azokat a további párhuzamos életstruktúrákat, létszinteket, amelyek építőköveivel, viszonyaival egy értelmes sors, valamiféle feladat, perspektíva megteremthető.

Az 1927-1928-as években ez a struktúrateremtő létszint, az a rend, amely megfelelően reagál a semmire, és hozzásegít egy mély, átfogó személyesség létrehozásához, a szerelem lesz. Nárcisszosz tükrét itt a Másik mint tükör váltja fel:„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A szerelem kapcsolatában, legalábbis ideig-óráig, úgy tűnik, hogy létezhet valami mélységes rend, valami csend és nyugalom, mindig öröknek tűnő, persze mindig csak időlegesnek bizonyuló teljesség. Különös az, hogy a szerelem ilyen megváltó szerepe József Attila számára mindig valamiféle melankóliával járt, a teljesség pillanatait mindig a halál, az elmúlás képei veszik körül.

IV. 3. AZ ÉN ÉS A VILÁG PÁRHUZAMA – A TÁRGYIAS KÖLTÉSZET KITELJESEDÉSE

1929 elejétől a szerelemben való hit meggyengül és helyébe egy másfajta önmegvalósítás, társadalmi szerepvállalás, a világ, a közösség rendjének felismerése lép. Ekkor alakítja ki azt a költői beszédmódot, amellyel végül megragadhatónak tűnik a lélek és a tárgy, az én struktúrájának és a valóság rejtett összefüggéseinek közös lényege, egy olyan titkos és mindenre kiterjedő rend, ahol a vers a lét teljességének térképe, a belső és külső világ korrelátuma. A tárgyias költészet radikális újítás a magyar lírában, de ez az iránya a kortárs európai költészetnek is. Innen vezet út Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez és a háború utáni magyar költészet más jelentős teljesítményeihez. Ezek a versek a külváros világát, a tárgyak és emberek történelmi pillanatát arra használják, hogy személyes érzések elmondása nélkül is testet, formát adjanak a költő belső világának.