Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete
A hetedik, a vers közepe utáni szakasz azonban egy mindent leromboló felfedezéshez vezet. Az első négy sor még a rend, a megalapozó szerkezet állítása:
„Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke”
De ezt a belátást egy újabb égre tekintés és egy újabb belátás követi:
„és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.”
A két esemény között a különbség az „álmaim gőzei alól”, azaz kiderült, hogy nem a világban van a rend, a törvény szövedéke, hanem mi magunk vágyunk rá, mi vetítjük bele a rendet a dolgok egészébe, a lét nem rendelkezik azzal a meghatározó összefüggéssel, amely az elmúlt években a legjelentősebb verseket, a költő egész életét szervezni, összetartani tudta. A létnek nincs megbízható térképe. És ezt a verset is a személy zárja, de a költő, a világot figyelő, felmérő ember itt már egészen más helyzetben, létállapotban van, mint a Téli éjszaka végén. Itt a világ már szétszaladó, megbomló rend (érkező, induló vonatok tömege), a személy pedig olyan valaki, aki szétszóródott a millió fülkefényben, nem mér, nem beszél, hanem hallgat:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.”
A törvény fölfeslő szövedéke és a világban szétszóródó én élménye arra kényszeríti a költőt, hogy a tiszta szív konstrukcióját, rendjét, az arra szervezhető létet másutt keresse. 1934 után új költészeti típus születik József Attila verseiben: az én önteremtő rendjének kutatása, építése az én belső történelmében és az én belső társadalmában.
A belső tárgyak poézise
A pszichoanalízis egyik meghatározó témája az a folyamat, amely a korai anya-gyerek összeolvadás időszaka után kezdődik, e kapcsolat fokozatos felnyílása során indul el. Ebben a folyamatban a gyermek felismeri azt, hogy az eddig kizárólagosnak hitt anyai szeretetet, törődést mások is birtokolják, az anyának dolga van a világban. Másrészt felfedezi azt, hogy ö maga is így vagy úgy másokhoz is kapcsolódhat. Ezek az első kötödések egy belső struktúrát teremtenek meg, létrehozzák a társas világba illeszkedni tudó énünk érzékelhető egészének alaprajzát, és persze szavakhoz kapcsolódnak, hiszen ekkor érkezünk meg a nyelvbe, a nyelv lehetőségébe és kényszerébe, mely nemcsak mint önkifejezési lehetőség, hanem mint kötelezően előírt rendszer, feladat jelentkezik a gyerek számára. A pszichoanalízis ezt az alapviszonyt ödipális háromszögnek nevezi. A gyerek-apa-anya hármas egy belső tér megteremtődése, nagyon is tárgyias eredeti erőviszonyok nevesedése történik benne, és e belső terünk sajátos természete, személyes története meghatározza minden későbbi kapcsolatunkat. A világtér és világtörténelem vetítővászonának megzavarodása után a saját tér és saját történelem képernyője próbálja kitölteni az én egykor megtalált mélységeit.
József Attila 1934 utáni költészetében is találunk olyan verseket, amelyek a tárgyias költészet módszerével készülnek, ilyen A Dunánál vagy a Hazám. Ezt az alkotói periódust azonban már egy másfajta, új poétikai szemléletmód uralja, a belső tárgyak poézise.
Már felszínes áttekintés nyomán is világos, hogy az időszak meghatározó énképe, alapmetaforája a gyermek. Óriási változás ez a Téli éjszaka mérnökéhez, vagy akár az Eszmélet vasút mellett lakó, hallgatag felnőttjéhez képest. Az egyik lényeges különbség kettejük között az, hogy míg a tárgyias versek énje mindig egyedül van, sőt olyan ember, aki egy egyedüllétből tud világot és társakat találni, a gyermek mindig valakire, a felnőttre vonatkoztatva létezik. A versekben persze az is gyakori, hogy a felnőtt és a gyermek egyaránt maga a költő, akiben pontosan ez a belső törés, énje elkülönültsége, és az elkülönüléssel kialakult másik megértése, önmaga két lénye közötti dialógus a lényegi létfeladat. A felnőtt ilyenkor az, aki a világ rendje szerint létezik, a gyermek viszont nem fogadja el a dolgok rendjét, az én és a külvilág közös struktúrájának adott lehetőségét, értelmét, és saját lényének belső összefüggéseit akarja kivetíteni a világ rendjére.
Lapozz a további részletekért