Hirdetés

Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

66 perc olvasás

A vers tehát nem más, mint önteremtő, önmaga betölthetetlen hiányait képpé, történetté oldó sírás. A sírás persze tevékenység, önteremtés a veszteség fájdalmán keresztül. Legfontosabb poétikai jellemzője e versben is az, hogy megszólítás, hogy szól valakinek. A megszólítás, az aposztrófia régi poétikai eszköz, amit a modern költészet is gyakran használ, hiszen benne a jelentés két fél között, a megszólító és megszólított között formálódik meg. Gyakori az is, hogy a megszólított élettelen dolog, amely a megszólításon keresztül életet kap, megszemélyesítetté válik. Itt is erről van szó, a megszólítás fokozatosan jelenbe hozza, mintegy feltámasztani próbálja a mamát. De ebben a versben ez nem sikerül, a mama semmit sem válaszol, semmi formában sem jelenik meg (más versekben, például az Az a szép régi asszonyban megjelenik a mama). A megszólítás lényege tehát a megszólítás sikertelensége, és minden olyan aposztrófia, amely nem hoz választ, a megszólító létét kérdőjelezi meg.

Hirdetés

A vers keretbe szerkesztett, az első szakasz a kiinduló helyzetet, a záró szakasz a tanulságként adódó létállapotot rögzíti. Közöttük történik meg az eredménytelen megszólítás. A kiinduló pont a „harminchat fokos láz”, a „tömény tűz”, a megválaszolatlan, kielégítetlen vágy normalitása, az eredeti szerelem eltűnése és pótlásának sikertelensége. És bár a láz „mindig” égeti, azaz a vágy kiolthatatlan és örök, más oldalról mégis ott van az idő zártsága, már az első szakasz végén a saját halál lehetősége („a tömény tűz eléget”). A keretet adó utolsó szakasz utolsó szava pedig beteljesíti a jóslatot, „ebbe (mármint a szeretet hiányába) fog belehalni”. A vers első sora az élet, a végső szava pedig a halál megjelenése.

A köztes négy szakasz egy reális történettel kezd, a távollétben megtörtént halál körüli eseményekkel. De az egész idő, az élet hiánnyal telítődése innen, a halál pillanatából kezdődik: „Utoljára Szabadszállásra mentem”. A négy szakasz érdekes vonása az, hogy az elbeszélő múlt egyre erőteljesebben egy különös, zavaros jelenné válik, a mama távollévőből, emlékből jelenlévővé, de jelenlévő hiánnyá változik. Ennek a folyamatnak a csúcspontja a „nem hallod, mama? Szólj rám!” felszólítás. Párhuzamosan a 14 éves fiúból 3-4 éves gyermek válik. Ezt a regressziós folyamatot, a visszacsúszást a jelenbe és a gyermekkorba állítja meg az előbb idézett, reakció nélkül maradó felszólítás, a sikoly és a csend ellentéte érvényteleníti az megszólítás energiáit. Az utolsó szakasz a végső konzekvenciákat vonja le, és egy új személyesség-felfogást alakít ki:

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

A vágy létteremtő önérvényesítése eddig kizárólag a „van” vagy a „nincs” keretében működött, most hirtelen megismerésszerűvé válik („Észreveszi, hogy milyen ostoba”). A megszólítást végző hang pozíciója is átalakul, a kínzó hiányban szenvedő gyermek helyett a dolgokat áttekintő felnőttként lép fel. Valami olyan beszédhelyzetet vesz fel, mint ami a Téli éjszaka „Légy fegyelmezett!”-jét vagy felmérő-megismerő emberét jellemezte. Az alapvető különbség azonban az, hogy ott még a belső bizonyosság és stabilitás hátterével történt mindez, itt már pontosan ennek a belső bizonyosságnak a nemléte a felismerés tárgya. A pozíció egyfajta mise-en-abyme helyzetet teremt: tudásom, belátásom a tudás, a belátás lehetetlensége. Kiderül az, hogy az egyéni lét mélyén, bármely irányból is épüljön az, a félreértés, a csalódás, a csalás lakik. A hang birtokosa az én reménytelenül másfajta, de megváltozhatatlan természetével szembesül: azzal, hogy a személyes nem a „vágyom, tehát vagyok”, nem a megalapozó anyai szeretet mentén képződik ki, hanem a személyességet definiáló vágyartikulációkat megelőzi, alaptalansággal megalapozza egy természete szerint labilis, félrevezető gesztus, a csalás. Nem arról van szó, hogy az embert olykor megcsalják és ö maga is megcsal másokat, hanem arról, hogy az ember, pontosabban minden egyes ember személyes létének alapja a csalásban rejlő bizonytalanság. Egy József Attilánál nagyon régi és többször ismételt elv visszavonása történik itt, mely úgy hangzott egykor, hogy „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Ez az elv azt állította, hogy az Én kidolgozása a Másikkal való megszólítottság-viszonyban történhet, és innen épülhetne fel a személy rendszere, az Én grammatikája. Most a Kései sirató végén egyértelművé válik, hogy a személy stabil, koherens volta is lehetetlen, a személy nem egy rendre, hanem sokkal inkább a hiányra, rendetlenségre adott értelmező-elfedő válasz, azaz retorikai természetű. Az utolsó sor összefoglalja a végeredményt, a szelf reménytelenségének a felfedezését:

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!