Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

A négy sorból álló záró egység szerkezete tökéletes, témája az Én totális meghatározása. Az anyához kötődő születéssel kezd és a magányos halállal zár. A két végpont között találhatók az élet narratíváját konstruáló alternatívák, pontosabban olyan alternatívák, amelyek nem is azok: csalódik-csal, küzd-kibékül. Az ellentétes lehetőségek azért nem alternatívák, mert eltérő irányuk ellenére is ugyanoda, a nemlétbe vezetnek. A halál, a nemlét ráadásul nem egyszerű tény, nem az élő fatális közhelyes határoltsága, halandósága a tét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kit anya szült, az meghal végül, hanem arról, hogy az ember pontosan ebbe a történetbe, a szeretet megvonásának az eseményébe „hal bele”. A halál ténye, kényszere az élet retorikai természetében, a csalás és csalódás elkerülhetetlenségében rejtőzik (nem véletlenül rímel a „csalni”-ra a „belehalni”). A „belehal” kifejezés önértelmezésben játszott meghatározó szerepét jelzi az, hogy ugyanez a gondolat pontosan ugyanígy, a vers utolsó sorában jelenik meg a személyes lét lehetőségeit összegző, önéletrajzi Kész a leltárban: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.” (A Kései sirató és a Kész a leltár ugyanabban az 1936 decemberi Szép Szó számban jelent meg.)

Egy átfogó, mély élmény tudatosodik: az ábrázolás, a belső dolgok kimondása, megjelenítése alapvetően valami létfeledettséggel jár együtt, szerepe az elfedés és eltitkolás, minden mozdulat és vélekedés a hiány eltüntetésére, hazugságra szolgál, és ezért lényegi kapcsolata van a halállal. Az aposztrófia, mely a megszólítással életbe akart hozni, a válasz örök elmaradása miatt ellentétes eredményt hoz, sokkal inkább epitáfium, sírfelirat lesz, a kibeszélt, újramondott, kiáltozással követelt szerelem igazából a halál, a betölthetetlen hiány, az elmúlás, egyfajta hideg, élőhalott létezés követe.

IV. 5. AZ ÖNGYILKOSSÁG POÉTIKÁJA

Pontosan erről, a halál átpoétizálásról, a költő utolsó, saját testén megírt kegyetlen költeményéről szeretnék zárásként beszélni. A Kései siratóban is olvasható a szó és az ennivaló, a nyelv és a mama kapcsolata. 1937-es verseiben, töredékeiben egy különös folyamatot érzékelhetünk, a mama alakja egyre ténylegesebben van jelen, mintegy hallucinatorikus erőt kap, és az anyai szeretet, a mama feltámasztásának sikertelensége után az anya fantomja tér vissza a másvilágról, ö lesz az a társ, akivel itt lehet hagyni a világot:

Édesanyám, egyetlen, drága,

te szüzesség kinyílt virága

önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szívem szenved)

hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,

hogy jó legyek s utánad menjek!

A költő pontosan kijelöli halála értelmét és irányát: megtalálni a mamát, ha nem lehet itt a földön, akkor a túlvilágon. Újra lehetségesnek látszik a megszólítás, de a költő nem a megszokott „anyám” vagy „mama” szavakat, hanem az „édesanyám” megszólítást használja. Ez személytelenebb talán a „mamá”-nál, de sokkal bensőségesebb az „anyám”-nál. Az első három sor anyaképe már éteri, tiszta lény (és nem a könnyű lány), egy magába visszaforgó teljesség (a fájdalom és boldogság, vagy a pszichoanalízis vágyelméletének szavaival: a kín és az öröm egymást teremtő egésze). A „szüzesség kinyílt virága” a mama képét a transzcendens anyára, Szűz Máriára vetíti ki, ö a nő, aki szült, de aki férfitól érintetlen. Rejtett üzenetként eltűnik mögüle, mellöle az apa, és minden vágya a fiúra maradt. A vers hordoz egy különös, elcsúsztatott vonatkozást: a mamáról mondja, hogy a szüzesség virága, azaz szüzességből fakadó valami és ugyancsak a mamáról, hogy van valami fájdalmas boldogsága. Ezek azonban nemcsak a mamára vonatkoznak, hanem sokkal inkább a mama gyermekére, a gyermek az anyatest virága és a szülés fájdalmában létrejött boldogság. A mama költő fia jézusi pozíciót kap, ö az, aki „könnyű fehér ruhában” a szerelem nevében lép fel az istenek ellen („megalkotom a szerelmemet… / Égitesten a lábam: elindulok az istenek / ellen”).

A második három sor már bonyolultabb, hisz egy meglehetősen paradox gesztussal a gyermek alkot Istent (apát), elfoglalja ezzel az apa helyét, hisz ö a mamáért még egy isten megteremtésére is képes. Ebben a teremtésben persze újra ott rejlik a mamánál is említett fájdalom (a „szívem szenved”), a lét, vagy pontosabban a lét és nemlét határának melankolikussága. A költő valahol egy misztikus semmiben, de egy szeretettel, szeretetlehetőséggel teli semmiben tartózkodik, a fantázia terében, melyben meghozható a halállal kapcsolatos döntés, az átlépés az igazi túlvilágba, és elérhető így a találkozás a mamával. Fontos az is, hogy a „menny” nem létezik előre, hanem a fiú által teremtett Isten teremti, a fiú halálával, azzal, hogy a mama után megy, egy új teret teremt. A témát folytatja néhány késői vers és töredék (Kiknek adtam a boldogot…; Majd csöndbe térnek a dalok…; Majd…). Ezekben az aktivitás a halálra korlátozódik, és ugyan megváltás lesz a mamával való új találkozás, ez elveszti az itt érzékelt ünnepélyességét, bár fájdalmas, de mégis meglevő boldogságát. A többszörös megfogalmazás jelzi az üzenet fontosságát.