Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

A felnőtt-gyermek viszonyban három eltérő modell formálódik meg, három eltérő módon strukturálható, történetesíthető, mondható el az én pozíciója. Ezek közül a legáltalánosabb a felnőtt-gyermek viszony, a előbb említett alapviszony. Az ilyen versek a költő életének utolsó hónapjaiban szaporodnak meg (Könnyű, fehér ruhában, Karóval jöttél…). A felnőtt és gyermek viszonyát, ezt a sajátos széttöredezett belső teret gyakorta uralja a játék, az önteremtő szabad tevékenység lehetetlensége. Személyes létezésének mélyén lakó bénultság az uralkodó negatív élmény. Jellemző, hogy az öngyilkosság is a gyermek játék-akciójaként jelenik meg, „Úgy tettél, mint a kisgyerek / ki becsöngetett s elszaladt”, írja Juhász Gyula halála alkalmából Te öngyilkos… című versének utolsó két sorában.

A második gyermeklét-modell az apa-gyermek viszonyban formálódik, természetesen itt is egy belső apai hang és belső gyermeki reakció formájában. Az apafigurák gyakran az isten képben jelennek meg (Nem emel föl, Bukj föl az árból), de van egészen kafkai apa, a vádló és a bíró, és van reális apafigura (Thomas Mann üdvözlése). Az apa-gyermek viszony meghatározó modalitása a bűnösség, a rend elérhetősége, vagy éppen lehetetlensége.

A harmadik, és talán leggyakoribb gyermeklét-forma az anya-gyermek viszonyban alakul ki, egy olyan létben, amelyben a gyermek létezését a megértő, elfogadó anyai szeretet, ölelés teszi bizonyossá. Itt is jelen van egy uralkodó modalitás, a csalás, csalódás. A három modellünket a következő animáció mutatja.

József Attila kései költészetének ezek a modelljei, az a személy, az az én, amely egykor a Tiszta szívvel-ben megformálódott, aztán egy szeretett másikon keresztül megvalósulni próbált, majd a tárgyi világ egészének felmérésén, alakításán keresztül dolgozta ki önmagát, most ezen konstrukciók segítségével egy ödipális rendezettséget, koherenciát próbál elérni.

Valamivel részletesebben szeretnék kitérni a harmadik modellre, mely az anya emlékéhez kapcsolódó szeretet keresésével akar személyességet, koherenciát találni. Erre példaként a Kései siratót használom.

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,

kinyújtóztál a halál oldalán.

Lágy öszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállítani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,

a hadak vége volt

s ez összekuszálódott Budapesten

kenyér nélkül, üresen állt a bolt.

A vonattetőn hasaltam keresztben,

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;

neked, én konok, csirkét is szereztem

s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad

édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,

mondtad: Egyél, nekem nössz nagyra, szentem!

Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad –

félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat

hoztad el – kértem én?

Mért görbítetted mosásnak a hátad?

Hogy egyengesd egy láda fenekén?

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel

s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből

jajongva szült, eleven hitedet.

Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,

mind visszaloptad az utolsó órán!

A gyereknek kél káromkodni kedve –

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

A vers címe egy műfaji meghatározás, a költő közölni akarja azt a beszédmódot, ahogy témájához viszonyul. A „kései” egyértelműnek tűnik, hiszen a vers a mama halála után 16 évvel született. A talányos dolog az, hogy amit hallunk, az valóban sirató-e? A sirató a gyász szöveggé, történetté, elmondássá alakítása. A siratást felnőttek végzik, felidézik a halott emlékét, életét, halálát, a tőle búcsúzók érzéseit. A siratásnak van ideje, határa, és a végén felold a gyász kínja alól. De a versben mintha nem ez történne. A vers hangja egyre erőteljesebben a gyermek hangja, aki viszont nem sirat, hanem sír, nem a másik elvesztését mondja el, hanem a saját veszteségét gyászolja. A sirató távolságot tud tartani, a síró nem, ö belezuhan a voltaképpen önmagában kiképződő hiányba, a belső űrbe. A siratás az emlékkel foglakozik, a sírás a jelenléttel. Úgy tűnik, József Attila hiába akart siratni, csak sírni tudott. És a sírás nem lehet kései, hanem mindig jelen idejű, az adott pillanat szenvedésének, melankóliájának a működése.