Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.

– idézte ezt a pásztortánc-részletet József Attila 1934-es kötete mottójaként. Az alvilági dudás a mélységet persze önmaga lelkében, e lélek bonyolult, olykor pokolian kínzó szóvá, nyelvvé változtatásában érte le.

III. JÓZSEF ATTILA HELYE A MODERN KÖLTÉSZETBEN

József Attila 17 évesen, 1922 őszén érkezik meg a magyar költészetbe, ekkor jelenik meg Szegeden első kötete Szépség koldusa címmel. Az a költészet, amely számára magyarul adott, elsősorban Ady költészete, a Nyugat folyóiratának poétikája és persze első nagy pártfogójának, Juhász Gyulának a versei.

A modern ezen korábbi irányát szimbolizmusnak, impresszionizmusnak, dekadenciának nevezik. Az individuum eme új, Párizsból induló Baudelaire-hez, Rimbaud-hoz köthető elgondolása a személyes lét lényegét már nem külső történetekben, jellemző eseményekben találja meg, hanem a benső lényegi energiái segítségével teremt egy álomhoz, fantáziához hasonló, mégis m 818b16i inden eddiginél mélyebbre hatoló költői világot. Eltüntetik a valóságot, a realitást a versből azért, hogy egy sokkal lényegibb értelmet mutathassanak meg. Eltüntetik a személyt, a valós beszélőt azért, hogy önmaguk lényének megköltésével a személyesség, az egyéniség új lehetőségeit ragadják meg. Európában mindez a 19. század végén történik, ekkor a szürke környezet realitása helyett a hangulat, a benyomás uralkodik mindenen, a fények és árnyak játékán keresztül a szubjektív a költészetben, a festészetben, a zenében és persze a mindennapi élet sok részletében is elárasztja, átalakítja a világot.

Alig ötven év alatt azonban ez az látásmód beteljesítette küldetését, és a 20. század elején valami más formálódik meg. Újfajta műalkotások születnek, amelyek szikár szerkezeteket mutatnak, eltüntetik a beszélő jelenlétét, a hangulatot, a személy jelenlétét. A festészetben már a 19. század utolsó éveiben, Cézanne csendéleteivel megszületik egy új látásmód, mely a kivetített hangulat helyett a dolgok és lelkek belső, rejtett struktúráját, formáját kezdi kutatni.

A költészetben kicsit később, a háború után Rilke és még inkább Ezra Pound és T. S. Eliot költészetében formálódik meg az új poétikai gondolkodás. 1922-ben jelenik meg Eliot Átokföldje című hosszú verse, amely a háború utáni, késő modern költészet radikálisan újító mintapéldájává vált. Előadásomban azt szeretném megmutatni, hogy a magyar költészetben József Attila alig néhány évvel később ugyanezt a lépést tette meg, és igazából ennek az új késő modern költészetnek a megformálásával lett a magyar irodalom kiemelkedő szereplője.

Az első világháború után a magyar költészetben, a szimbolikus-szecessziós látásmód Ady, Babits, Kosztolányi költészetének magas színvonala, jelentős hatása miatt uralkodó maradt.

Ilyen verseket ír József Attila is költői pályája kezdetén. Ám igen korán, már 1923-1924-ben más hangok is keverednek költészetében: az expresszionizmus kirobbanó energiája vagy a minden külső és belső rendet, versi formát szétbontó avantgárd irányzatok, a konstruktivizmus, vagy éppen a dada (a magyar költök közül Kassák Lajos) hatása jelenik meg verseiben. A kozmosz éneke című versben még ezt az igazi impresszionisztikus, szecessziós képet olvashatjuk:

Csak halk éjfélutáni éjszakán,

Mint szunnyadó kedvest meleg leány,

Cirógatja gyötört szívük az álom.

S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,

A kertben, úgy csókolnak elheverten

Az „éjfélutáni éjszaka”, a „gyötört szív”, az „áloé-virág”, a kert, az álomszerűség és az analógiákra, hasonlatokra épülő szerkezet tipikus szecessziós-szimbolikus beszédmódot mutat. De a költő megírja ugyanezt a képet az avantgárd költői technikájával is (Esti felhőkön):

a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk

az áloé másodpercenként virágzik álmainkban

ismeretlen kedvesünkkel hálunk ö az aki cirógatván figyelmeztet

ha takarónk lassacskán lecsúszik

A két képet azonossága ellenére is egy világ választja el egymástól. Az utóbbi példában felbomlanak a képek, a rendek, megmagyarázhatatlan összefüggések teremtődnek, eltűnik a kötött forma, a ritmikusan ismétlődő sorhossz és a költői hangulat helyett valami szétszedő, széteső lendület lesz mindenen uralkodóvá. Az avantgárd azonban csak egy átmeneti állomás József Attila költészetében, egy olyan kísérlet, amely megmutatja a szecessziós szimbolikus költői beszéd alkalmatlanságát, de nem kínál végleges megoldást a benső új problémáinak kimondására.