Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

MAJD…

Majd eljön értem a halott,

ki szült, ki dajkált énekelve.

És elmúlik szívem szerelme.

A hűség is eloldalog.

A csöndbe térnek a dalok,

kitágul, mint az űr, az elme.

Kitetszik, hogy üres dolog

s mint világ visszája, bolyog

bennem a lélek, a lét türelme.

Széthull a testem, mint a kelme,

mit összerágtak a molyok.

S majd összeszedi a halott,

ki élt, ki dajkált énekelve.

A vers keretes, az első és az utolsó két sor megváltoztatott szavakkal ugyanazt a struktúrát ismétli, centrumában a címmé emelt szó, a „majd”, a kijelölt, meghatározott jövő, a halott mamával történő új találkozás mint a jövendő halál pillanata (érte jön, hogy elvigye, éppúgy, ahogy végül Öcsödre is elment érte). A halálából visszatérő anya egy ellentétes Orfeusz-történetet teremt. Itt az alvilágból jön fel a szerelemmel szeretett másik, a nő, és – ebben az esetben sikeresen – nem felhozza, hanem leviszi magához a szeretett másikat, a férfi költőt. Itt is szerepe van az éneknek, a szónak, de ez már nem a költő birtokában van, hanem az anyáéban, ö az, aki szült, élt és dajkált énekelve. Pedig egykor, tizennégy évvel korábban, 1923 elején pontosan ellentétes irányú volt az ígéret:

Kis asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,

A végtelenbe megmaradsz velem

Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.

De ez 1923-ban volt így, és most, 14 évvel később, a sorstörténet annyi kísérlete és kudarca után, ebben az utolsó hallucinatorikus pillanatban, mikor a költőnél „csöndbe térnek a dalok”, visszavonódik minden korábbi ígéret, Eurüdiké ha nem szól is, de mégis ö a birtokosa minden eredeti hangnak, szónak.

A halott anya megjelenésének következménye lesz, hogy a fiú teljességgel kiürül, mintegy megtisztul a mamával való újraegyesülés előtt. Megszűnnek a gyermek vágyai (a szív szerelme és a hűség, a kitartás, a kapcsolódás vágya a másikhoz), és a csendben feloldódik saját hivatása, szava, költészete is. A lebomlás következő lépése az „elme” feloldódása, szétáradása a tiszta űrbe. Emlékszünk még erre a szóra, oly fontos ez József Attila költészetében: „Emberek, nem vadak, elmék vagyunk!” olvashattuk a Levegőt!-ben, vagy a Téli éjszakában: „az elme hallja”, azaz az elme ott még leképezte a világot, az űr teljességét, egyfajta intellektuális tartást jelentett, az emberi racionális és etikai bensőség teljességét, a tárgyiasságok homologikus alaptörvényét. Itt már semmiféle leképezésről sincs szó, maga az elme, a lélek bensősége válik űrré azzal, hogy eltűnnek belőle a vágyak, a kapcsolatok, a dalok. Ugyanígy „üres dolog” a lélek, mely a bensőség allegóriája (a „világ visszája”). A psziché teljessége olvadt szét: az elme „kitágult”, eltűnt lényegi sajátossága, határolt és határoló képessége, a lélek, a személy, a „világ visszája” viszont üres, hely nélküli („bolyong”), ponttá zsugorodott.

Régi kép a széthulló kelme is, egykor az Eszmélet kulcsfelismerése volt a szétfoszló törvényszövedék. Itt a szövedék, a rend az utolsó, legbelsőbb. legszemélyesebb térben, a testben bomlik szét. A hallucinált mama hozza a megoldást, ö lesz a rend, az ölelés, amely a személy bizonyosságát, egységét újra megteremti.

Pontosan ezekben a sorokban olvashatjuk az öngyilkosság poétikáját, a saját testen írt utolsó verset. A vonat által szétszabdalt testet, a széthullt kelmét valóban a hallucinatorikusan odavarázsolt halott anya szedi össze és viszi magával a túlvilágra. Tudjuk, József Attila 1937 december 3-án este lett öngyilkos. December 3, Borbála nap, anyja, Pöcze Borbála nevenapja és egyben születésnapja is volt. A költő estére már a halott mama nevénél, emlékénél tartózkodott.