Arany János: az önkényuralomtól a kiegyezésig

Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal ,hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, mely döntő szerepet játszott élményvilágában.)

Arany legjelentősebb alkotókorszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen magas színvonalú folyóiratot szerkesztett Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett kezdeményezést.

Buda halála (1863)

A vállalkozó szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években. Ekkor készül el ez a mű is ,a hun trilógiának egyedül befejezett része.

A költeményt az elbeszélés ütemének változtatása, a műnemkeverésnek balladaszerű módja jellemzi. Ezt a művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek szigorú végigszerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szoros kapcsolat fűzi ezt a félbemaradt művet: az Előhang A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége is teljes, a metaforikus felépítés a lírai költeményekével vetekszik.

Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Told. A hun trilógia szereplői belső jellemzésben gazdagok. A lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak. A költő gyakran idézi belső magánbeszédüket.

A Csaba-trilógia egészének világképében egyetlen elv érvényesült volna: az első dolgozat (1853) II. rész 1. éneke azt állítja, hogy a sorsban minden felfelémenetelt ugyanakkora út követ lefelé; a második dolgozatban (1855 – 56) a III. rész 3. éneke szerint Attila „Azt hive győzelmében, hogy már legyőzetett.”

A II. részből elkészült Keveházában (1853) döntő mozzanat, hogy a győztes mindig legyőzetett is; a Buda halálában azon a ponton tetőződik be a történés, amikor Etele leszúrja Budát, s felismeri, hogy e tette saját vesztét is jelenti. A hun trilógia világképének törvényszerűsége rokonságban van a sors fölfelé és lefelé mutató mozgásának egységéről szóló gondolattal. Arany volt egyetlen költőnk, akinek mély érzéke volt a tragikum iránt. A hun trilógia tragikuma csak a második két rész elkészülésével kaphatta volna meg igazi jelentőségét. Az első rész még csak fölveti a végzetszerűség lehetőségét, érvényesülésének bemutatására csak később kerülhet sor. A tragikum előérzetének kifejezése, a belső jellemzés, a metaforában gazdag nagy művészi hatású, korszerű alkotássá teszi a hun trilógiát.

Őszikék

Folyóirata túlzottan igényesnek bizonyultak, így olvasó híján beszüntette őket. 1882. október 22-én bekövetkezett halálig keveset írt. Őszikék c. verseskötete csak halála után jelent meg.

Epilógus (1877)

A sors elviselése, a belső méltóság megőrzése: így jellemezhető az Epilógus c. vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút a sors allegóriája, az út megtételének módjai magatartásformákat szemléltetnek.

A szöveg három részre tagolódik, nyitó soraik szinte azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával humor benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti fel a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.

A hatodik versszak első sora egyetlen szóban különbözik a felütéstől, de ez már a hangnemváltást jelzi. A külső képet belső, a humort elégikum váltja fel. Az első öt, szakaszban saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt. A belső kétely mélysége Arany öniróniájának élességét bizonyítja.

A vers összegző jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely Arany másik kései művében kiindulópont.

Mindvégig (1877)

Az Őszikék legjelentősebb lírai szövege. A halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik. Személyiségének válságát énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzet nevében megnyilatkozó költő feladatát vállalta, a megszólító kérdésessé teszi, hogy ez összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ. A beszélő távlatból szemléli önmagát. A vers költészetünk összetett hatású remekművei közé tartozik.