Hirdetés

BUDA HALÁLA – Első ének

8 perc olvasás

BUDA HALÁLA – Első ének – Arany János

Hún-rege

1863

Jelige:

(Ethela) Budam fratrem suum
manibus propriis interfecit… eo
quod… metas inter fratres stabilitas
transgressus fuerit dominando.

Sim. de Keza Chron. Hung.

Buda király megosztja öccsével[1] az uralkodást

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába[2] Bendeguz megtére,
Rof[3] is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s cifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, ím, öccse Etele királyfi,
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arcát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára;
Ő pedig ily szókat vészen ajakára:

“Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.

“Tanácsot az ember bízva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?…
Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

“Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –
Szél veri utjából, nem jut soha célba.

“Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-víznek, lehajítja végre.

“Egyet tudok, ami, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.

“Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.

“Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó viz háborogva indul
Mig szinbe verődik – ám csöndes azontul.

“Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
Ami nem árt, éli; ami fölös, hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.

“Engem is oly szózat – Isten szava – inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmam választani ketté;
A régi tanács, ím, most serdüle tetté.

“Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

“Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.

“Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Így, tartani egymást, két suly elegendő.

“Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.

“Én a sokaságot birni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…
Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;
Isten a jó tettet jóval koronázza!” –

Így szólva, felállott, s derekáról Buda
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybenhagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öccsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltűzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő, –
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garaboncok[4]
– Mint keselyü had gyűl taglani új koncot –
Bőrét lefeszíték, johait[5] fölmetszék,
Nézi a nézőknek[6] oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig így kezdé, poharát emelvén:

“Had ura, ím hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem úgy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai szertől soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok.”

Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öccse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:

“Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.”

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Sercegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vészharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öccse ilyen osztályt tettek.

*

[1] Megszoktuk Budát ifjabb testvérnek képzelni, de csakis megszoktuk.
A krónikák egyszerűen frater-t mondanak s az lehet a bátya,
öcs egyaránt. A Nibelung Blödé-e, igaz, fiatalabb; de az nem
történet. Thierry Amadé (nem tudom mi forrás után) határozotta
Budát nevezi frére aînének. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen
háládatos volt, az olvasó meg fog győződni. A J.

[2] A hunok fejedelmi temetője. A. J.

[3] Így nevezem (Szabó Károllyal) azon hun királyt, aki Rova, Reuva,
Ruas stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószínüleg Rof
helység tartja emlékezetét. A. J.

[4] Ipolyi gyanítása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály,
mely áldozatoknál a kézimunkát, boncolást, mit végezte. A. J.

[5] Joh, vagy johhó. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket. A. J.

[6] Nézők (oltárnézők). A babona nyelvén máig fennmaradt szó, noha ma
eltérő értelemben. A. J.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!