Arany János: az önkényuralomtól a kiegyezésig

A szórenden kívül ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét, a lantot. Sőt Arany a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen 9-szer.

Önértelmező vers, önszemlélő hajlamot tanúsít. A hagyományosan lírai témák hiányoznak belőle. Kései költészet az övé, nem élményköltészet. Utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy kedveli az önmegszólítást.

Az önellenőrzés iróniával jár. Az öngúny az utolsó versszakban már-már groteszk:

„Tárgy künn, s temagadban – És érzelem, az van,”

Arany János az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója. A Mindvégig záró kérdésében saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.

Az Őszikék balladái

Balladákat is találhatunk az Őszikékben. A vonalszerűen előrehaladó balladákban kevesebb a drámai elem: a párbeszédeket magánbeszédek helyettesítik. A Híd-avatásban (1877) a felütés, a Tetemre hívásban (1877) a záradék is magánbeszéd, sőt ez utóbbiban a szerkezet rendező elve is az. E típus változatai a Vörös Rébék (1877) a legeredetibb. Arany kiaknázza és egységbe hozza a mondatfűzés töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, az időrend felbontását, és – az elsősorban az élőbeszéd hatását felidéző refrén segítségével – a közvetett elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásra tördelését.

A kétszólamú szerkesztés kései példája, a Tengeri-hántás (1877) a Vörös Rébék mellett Arany legbonyolultabb felépítésű balladája. Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg E keretnek szereplője az a személy, aki a közbülső 12 versszakban történetet mond el. A közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal. Az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben. Kereten belül az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet leírásának és a kereten belüli történet metaforák értelmezésének.

Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.

Ekkor írt balladái világos szerkezetükkel, retorizáltságukkal tűntek ki; Arany megtöri a vers egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljes szimmetriát. A Tengeri-hántás híd szerkezetét (ABA’) is ebben a szellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít a helyzet betű szerinti leírása mellé.

Toldi szerelme (1879)

Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be. A Toldi szerelme a történetnek korábbi szakaszát beszéli el, tematikus szerkezet alapján nem előzmény, hanem következmény a Toldi estéjéhez képest: a külső és belső fejlődés ellentétét a látszat és a való szembeállításának elvontabb szintjére emeli.

Lajos és az udvarában élő Toldi rendkívüli tréfához folyamodva él vissza a megtévesztő látszattal: a király álruhában látogat Rozgonyiékhoz, Toldi másnak a fegyverzetében vív párviadalt Piroska kezéért. Az alkalmi megtévesztések után a kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a mű két hősénél, s egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt másokat is kiszolgáltatnak a színlelés hatalmának, s a látszat uralkodóvá válik.

Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot. Úgy érzi, hogy ez önáltatáshoz és útvesztőszerű léthelyzethez vezet.

Toldinak és a királynak az a hibája, hogy hiányzik belőlük a nyíltság. Ez válik végzetükké: utóbb mindketten eltékozolt idejüket szeretnék megtalálni. A Toldi szerelmében Arany jellemhibára szűkíti a tragikumot. (A tragikum forrása jellemhiba.) Toldit belső fogyatékossága kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg. A közvetlenül szubjektív részek kisebb arányban fordulnak elő, mint a Toldi estéjében, s így nem tudják egységbe fogni a trilógia befejező részéhez képest sokkal cselekményesebb történetet. Az elbeszélés lassú ütemét nem indokolja az önironizáló elbeszélő hangnem. Arany legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. sz.-i népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl, s ez nem tette lehetővé a hangnemnek a tökéletes egységét. A megtévesztő látszat térhódításának és a szenvedélyek elfojtásából eredő belső összeomlásnak ábrázolása jelentős költői teljesítmény. A kiegyezés utáni Magyarország eltorzult szabadelvűségének, a múlt képén át érvényre juttatott értelmezését sejthetjük benne.