Arany János: az önkényuralomtól a kiegyezésig
A tartalom teljes megtekintéséhez kérlek lépj be az oldalra, vagy regisztrálj egy új felhasználói fiókot!
Ez az önmagát megtagadó írásmód a világkép szentjén a teljes tagadásnak felel meg. Egyetlen nagyra értékelt szereplő sem tűnik fel: A szabadelvű Hamarfyt megvetendőnek láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveit; az Istenek, Hábor és Armida nevetség tárgyai, és hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok is a műben. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a „kicsinyek és együgyűek” bizonyulnak a haza valódi támogatóinak. A költemény Arany demokratikus felfogását bizonyítja, s azt, hogy Arany társadalomszemlélete belső fejlődés eredménye.
Toldi (1846)
Vörösmarty bíráló szavai további munkára késztették Aranyt. 1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatot írt ki olyan költői elbeszélésre, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy”. Ezt a pályázatot Erdélyi János készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy „forma és szellem népies legyen”. Ezúttal Arany egyöntetű elismeréssel nyerte a pályázatot. A Toldival Petőfi barátságát is megszerezte. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.
A Toldit Petőfi az általa is képviselt népiesség megnyilvánulásának tartotta. E népiességről szólva: a népiesség, mint célkitűzés széles közönség irodalmi kultúráját hivatott szolgálni; mint hangnem két stílusirányzatnak: a romantikának és a realizmusnak ötvözete; s mind Petőfinél, mind Aranynál nem az életmű egészére vonatkozik.
Az elveszett alkotmány bonyolult szerkezetű mű volt; a Toldiban a történet sokkal zártabb, folytonosságát nem töri meg az elbeszélő közbeszólása. Itt már belülről, lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk. Csak az Előhang különül el a szövegtől, azáltal, hogy lírai keretbe helyezi a történetet, kiemelve a költő kötöttségét a Szalonta környékén, a nép körében eleven Toldi-mondához.
Toldi estéje (1848)
A személyes hangvétel a Toldi estélyében meghatározza s szöveg egészét. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés itt nyer mélyebb értelmet: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költőnek az a célja, hogy feltegye a kérdést, felelős-e az ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad egyértelmű választ. Jelentése összetett.
A trilógia első részéhez képest az elbeszélő itt sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme lelkiállapotot jelöl. A párviadal előtt és az udvari jelenet után kísért az állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképként emelkedik a jelkép szintjére:
„Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: Bence volt az emlék, lába felől állván: Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, S elborítá a sírt új havával az ég.”
A trilógia első részének életképszerűségét itt emelkedő tematikus szerkezet váltja fel. Eseménysor helyett jelenetről beszélhetünk, melyek gondolati vitának rendelődnek alá. Lajos király és Toldi párbeszéde ugyanúgy kivetített belső vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére.
Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése? Toldi azt a tanulságot vonta le tapasztalataiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. (Fiatal korában a cseh vitézt csak akkor ölte meg, amikor az orvul akarta végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkodás nélkül leszúrja az olaszt.) A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természeti képe k vonatkoznak Toldira, Lajosé az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi szemében mesterkéltnek tatszik. A király népét akarja civilizálni. Toldi nem képes látni Lajos célkitűzéseit , bár joggal háborodik fel, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket.
Lapozz a további részletekért
