1. Arany életrajza és pályaképe

Arany János 1817. március 2-án született, Nagyszalontán. Apja “kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt”. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára, aki 1792-ben született). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd Debrecenben fél évig. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (rómaiaktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, ezért 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született 1841-ben Juliska, 1844-ben László. Utána egy-két évig “olvasási tilalomba vonta magát”. Majd 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott  Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját.

hirdetés

Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg. 1847-ben megint megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ekkor sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma. Ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Állását elveszítette, Világos számára még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi és lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt a költő sokáig elhallgatott benne. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék (kapcsos könyv) verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én halt meg.

Az elveszett alkotmány: 1845-ben írta ezt a művet és ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját is. Ez a mű egy travesztia: magasztos téma alantos stílussal. Mítikus szereplők jelennek meg a megyei választások keretében, ahol az eposzi történet játszódik. A liberális és a konzervatív oldalt is egyaránt szatirizálja, az úri politizálás groteszk megnyilvánulásával jelenik meg. Ezt a művet párhuzamba lehet állítani Petőfi: Helység kalapácsával, hiszen itt is az eposz lejáratása volt a cél, bár Arany nem a népies költészetet emeli fel, hanem a szatirikus költészetet jeleníti meg. Díjat ugyan nyert vele, nyelvezete nehéz volt, ez elégedetlenséget váltott ki.

hirdetés

2. Toldi

Arany e művét 1846-ban írta meg, 1847-ben, amikor megjelenik, egycsapásra híres ember lesz, Petőfi barátságát is ezzel nyeri meg. A Kisfaludy Társaság pályázatára írta, amely azt tűzte ki feladatul, hogy valamely ismert, népi történetet kell feldolgozni. Ő Ilosvai Selymes Péter Toldiját választotta ki, de az eredeti szövegből alig hagyott meg 1-2 részletet. “Átalakítja” Toldi Miklós jellemét, aki egy szinte nevetséges figura volt, ő hőssé, eszményivé tette, így fogalmazta meg: “egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő”. Egyértelműen kitűnik a műből a szerző nevelő szándéka, a nép öntudatát akarja felébreszteni, tettre buzdít. Műfaja nagyobb elbeszélő költemény. De Arany eszményképe nem a népmese volt, hanem a népmonda, és a nemzeti költészet (“Eszményem a nemzeti költészet, a népiesség köntösében most, késöbb anélkül”). Ez tehát Arany népnemzeti irányzata.

A Toldin végigfut egy másodlagos jelentés, amely a magyar nép problémáit, nehézségeit tartalmazza. A jelkép maga Miklós, és ezek a problémák sok helyen kitűnnek. Pl. a különböző kalandok során (pl.: farkaskaland), amikor látszik, hogy Miklós önmagában egy durva, paraszti, bárdolatlan jellem, amelyet nehéz leküzdenie. Van mikor sikerrel jár ez (pl. amikor erőt vesz magán, haragján György iránt), de még többször látjuk, hogy vagy nem sikerül ez vagy csak részben (pl. azért tudja elkerülni a testvérgyilkosságot (nemzeti vétek), mert helyette a farkasokat öli meg, rajtuk tölti ki haragját, amelyen nem tud úrrá lenni). Ez a másik vonulata a műnek, a paraszti, durva Miklós, az össznemzeti hőseszmény vitéz Miklóssal szemben. Toldinak feladata van, amely rá vár, de ő erre nehezen ébred rá, és végig fenyegeti a veszély, hogy elfelejti küldetését, nem sikerül legyőznie önmagát, és visszaszereznie a magyar nép elvesztett becsületét – a cseh megölésével. Ez a polgárosodó társadalom veszélye is, hogy hamar elfeledi küldetését, feladatát. Miklós (bika, rúd, farkas) elvesztegeti erejét, nem a céljáért küzd. Másrészt Miklós saját, őt megillető részéért is harcol, amely eredetileg is az övé volt, csak a család megfosztotta tőle – ez is párhuzamba hozható a korabeli felfogással: a jobbágyfelszabadítással (a saját jussát kapja meg). Így tulajdonképpen Miklós nagyon összetett figura, egyszerre nemes, vitézi és paraszti, durva. Az erőpróbák célja, hogy ráébredjen: cselekednie kell, de ez sok veszéllyel jár. A jelképes (parabolikus) szinten is megjelenik ez, a polgárosodó nép is veszélyekkel terhes, mert indulatokkal teli, bárdolatlan, és ezt le kell győznie önmagában. Ekkor még Arany optimista a polgárosodás kapcsán. Miklós az alulról felemelkedett legény, aki visszaszerzi a nép becsületét. Arany végig elrejti a műben a metaforikus jelentést.

3. Toldi estéje

1847-ben, a Toldival aratott nagy sikere után kezdte ezt a művet írni Arany, ez a Trilógia második része, a Toldi szerelme csak 1879-ben íródott. A Toldi estéje parabolikus jelentéssel bír: már az elején, mikor az öreg Miklós saját sírját ássa, de a követ hívására azonnal megy Budára, a nemzet dicsőségének visszaállításáért. A Toldiban ezt a feladatát Miklós csak sokára, nehézségek árán érti és teszi meg, itt rögtön felismeri küldetését. A probléma viszont itt is fennáll: Miklós jelleme, eredendő parasztiassága, durvasága, szemben lovagiasságával. Többször látjuk, mint a Toldiban, hogy legyőzi önmagát és vitéz módjára viselkedik (kultúra), pl. kezdetben a párbaj során, mikor megkegyelmez az olasznak és másik kardot ad neki. De utána megint felülkerekedik barbársága, amikor káromkodva végül is legyőzi az idegen bajnokot, mégpedig úgy, hogy az kegyelmet kér, de ő nem adja meg, hanem hirtelen haragjában lecsapja az olasz fejét, vagyis indulatból öli meg. Emiatt is kitör belőle igazi oldala: a durvaság, féktelenség, ill. zavarodottság, elkeseredettség, ennek meg lesz a következménye, a “hajszálrepedések”, amik már a Toldiban is felléptek, tovább mélyülnek és végül Miklós halálát okozzák: “megölé a harag”(6/21).™™™ Ez a parabolikus szinten úgy jelenik meg, hogy a Toldiban fellépő igény, a nép jussának visszaszerzése nem lehetséges, tehát a polgárosodás sem, a nép paraszti “énje” miatt.

hirdetés

A csúcspont a végén Lajos király és Miklós vitája, amikor Miklós azt tanácsolja a királynak, hogy tartsa meg a magyar karaktert, a nemzeti jegyeket, de Lajos véleménye az, hogy az ezekhez való ragaszkodás visszatartja a haladást, és haladás nélkül elpusztulunk. Arany tehát már 1847-ben (a forradalom előtt) látta, hogy a nemzet és a haladás kettévált, és nem lehet egyszerre mindkettőt szolgálni (Kölcseyvel ellentétben, aki ezt írta: “Jelszavaink valának: haza és haladás”, ez a  jozefinizmus problémájának feloldása). Arany János tulajdonképpen egyik oldalon sem foglal állást, csak bemutatja problémákat, az ellentétet a haza és haladás közt. Fontos még a műben, mikor a palotában Miklós meghallja a két verset, amik róla szólnak: az első Szt. László monológja, felmagasztosítja, eszményíti (de ez elavult, értéktelen, régi), az apródok viszont kigúnyolják, nevetségessé teszik, és ennek hatására is kitör Toldiból a durvaság, feldühödik és “odacsap”, gyilkossá válik, közvetve ez is a halálát okozza. Pesszimista világnézet.

 

4. Az ötvenes évek lírája (Nagyidai cigányok, Letészem a lantot, Ősszel, Kertben)

Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés, a dezilluzionizmus volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen. Ilyen pl. a Nagyidai cigányok című vígeposz is. Ez a Thököly-szabadságharc idején játszódik. Ezt 1851-ben írta, és rendkívül sok kritikát tartalmaz, ami miatt szembe is kerül a közvéleménnyel. A kritika a nemzet hibái ellen irányul, amiket mi követtünk el, mint pl. a szabadságharc alatt is sokan saját érdekeikben cselekedtek, nem az egységes nemzet volt az első, hanem az egyén – ezt Csóri vajda képviseli (kurucok kiszöktek a várból, rábízták a várat). Arany azt mondta, hogy merjünk szembenézni a valósággal, ne kergessünk illúziókat (A mű fele tulajdonképpen utópia, amikor Csóri vajda álmodik). De a közvélemény Csóri vajdát Kossuthtal azonosítja, a cigányokat a magyarsággal, és a művet a magyar nemzeti karakter kigúnyolásaként fogták fel, de nem kritizálták, nem merték kritizálni Aranyt, inkább elhallgatták.

A Letészem a lantot szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Ez konkrétan az utolsó versszakban egy allegóriában jelenik meg, amiben a törzs a nemzet, a virág pedig az egyén, az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, és ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra, ezt a két múlt idővel érzékelteti: “hová lettél”: régmúlt, “hová levél”: közelmúlt, ami még kihat a jelenre – ez a megdöbbenést szimbolizálja.

hirdetés

Az Ősszel abból az elkeseredésből fakad, hogy 1760-ban Osszián nevében egy James MacPherson nevű skót lelkész egy eposzt ír (így visszavágva az angoloknak, akiknek nincs nemzeti eposzuk és lenézik a skótokat, és úgy adta ki őket, mintha ősi nemzeti eposz lenne.) 1848-ban pedig megjelenik a Kalevala (finn eredetmonda), a magyarok pedig nem rendelkeznek ilyesmivel és ez a hiány nagyon nyugtalanította Aranyt, mert Aranynak ez fontos lett volna. Homérosz legenda is van benne (Osszián ellenképe). Tehát itt is a múlt és a jelen összehasonlítása van, egy tudatos ellenpont. Leír egy eszményített tájat úgy, hogy nekünk ilyen nincs: negatív tájfestés (mint Berzsenyi a Közelítő tél-ben). Az ősz is metafora, elmúlást, értékpusztulást jelent, és az utolsó versszakok érzékeltetik, hogy a magyar nép tragédiája ez: Osszián az utolsó bárd, nincs többé nép, nemzet. Végig a versben hívja Ossziánt, az utolsó versszakban viszont azonosul vele és őt hívja valaki: jer Osszián, mert nincs többé nép, nemzet (nemzethalál). A Kertben című költeményben pedig egy kiábrándult világnézet, egy negatív haladás-kép jelenik meg. Megbukott a haladásba vetett hit (Petőfi versei). Ez Arany igazi oldala.

5. A nagykőrösi balladák (Ágnes asszony, Szondi két apródja)

Ez Arany első ballada-korszaka, 1851-1860-ig tartott, mikor Nagykőrösön volt tanár. Kemény Zsigmonddal és Vajda Jánossal együtt az volt a véleménye, hogy a szabadságharc nem csak a külső ellenség miatt bukott meg, hanem mert kijöttek a magyarok rossz tulajdonságai, belső viaskodások, stb. Ezzel szemben volt egy másik tábor, vezetője Jókai, aki szerint nem bennünk volt a hiba, csak az ellenség közénk furakodott, és az árulók miatt buktunk el. Arany nem képes illúziókkal szemlélni a magyar múltat és jelent, pesszimista, de mégis úgy gondolja, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és tudja, hogy ez az ő feladata, hiszen Petőfi meghalt és 1855-ben Vörösmarty is. Ez a kettősség jelenik meg balladáiban is: a kétlelkűség. A nagykőrösi balladákban Arany összegzi a kialakult hagyományokat: az erdélyi székely népballadákból a kihagyásos és a párbeszédes szerkezetet veszi át, az angol-német műballadákból a titokzatos, félelmetes környezetrajzot.

Egyik ilyen balladája az Ágnes asszony. Ebben az előtörténet késleltetve van, tömbszerű a felépítése, de nem az elején, hanem valamivel később a cselekmény előrehaladtával ismerjük meg. Itt is jellemzőek a kihagyások, az ezek alatt lejátszódó cselekményeket tulajdonképpen nem hiányoljuk, következtetni tudunk rájuk, és a kihagyásos szerkezet miatt tömörebb lesz a ballada, ez tehát a sűrítés egyik formája. Ettől lesz drámai a történet. A legfontosabb része a történetnek az, amikor Ágnes a börtönben van, mert ekkor egy lélektani folyamat játszódik le: Ágnes megőrülése. Egy belső küzdelem ez, amit érzékeltet a refrén, ami lehet Ágnes asszony szövege, de vannak helyzetek amikor más is mondja (lírai én). Ágnes asszony bűntudatát fejezi ki, de hogy folytonosan ott van minden versszak végén, az azt tudatja, hogy már megőrült. Megpróbálja eltüntetni a nyomokat és saját lelki sérüléseit. Ágnes harcol a megőrülés és az öregség ellen (ezeket a harcokat még kiemeli a fény és az árnyék harca is). A végén pedig, mikor Ágnes otthon van, örökké a leplet mossa, ebből is az derül ki, hogy megőrült és hogy bűne alól nincs feloldozás (bár a bírák éppen őrültsége miatt mentik fel), büntetése, hogy lelkiismerete mindig furdalja, mindig mos, pedig már nem is véres az ing. Arany balladáiban ez tehát a visszatérő téma, a tanító jelleg: a könnyelműségből bűn származik, ha engedünk a kísértésnek, és ez sokszor gyilkosságba torkollik vagy őrületbe.

hirdetés

A Szondi két apródja is ebben a ballada-korszakban keletkezett (1856). Ez a vers Drégely 1552-es török ostromát mutatja be. Az első két versszak a három helyszín bemutatása: a vár, a sír és a völgy. Ezután a két versszak után végig drámai párbeszéd hangzik a balladában. Páratlan strófák az apródok éneke, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák. Az apródok éneke bemutatja a dicsőséges múltat, Szondi dicsőséget. Aki a jelenről beszél, a jelenbeli “jókról” (a 16. versszakban a követ is áttér Szondi dicsőítésére, de fél Ali haragjától). Az apródok kitartását is példázza a költemény: nem az számít, ami volt, hanem az, hogy emlékezzünk a régi hősökre; az apródok viszik tovább a hősiességet. Sok török szót használt; időmértékes verselés.

 

6. A meghasonlott nemzeti költő (Az örök zsidó, Magányban)

Az 1860-61-es évek alatt keletkezett verseire jellemző a meghasonlás. A meghasonlás Aranyban onnan származott, hogy ő maga diszharmonikus viszonyban állt a világgal, pesszimista volt, pl. a szabadságharcot sem tudta illúziókkal szemlélni, a magyarokban látta hibákat, mégis tudta, hogy rá vár a nemzeti költő feladata, ezt várják tőle, viszont emiatt a diszharmonikus viszony miatt képtelen volt nemzeti költő lenni. Nyomás nehezedett rá, de nem volt képes felvállalni ezt a szerepet.

Az örök zsidóban is ez jelenik meg. Ez a cím egy legendán alapul, amely egy ember legendája, aki nem hagyta Krisztust megpihenni Pilátus ítélethirdetése után. Továbblöki a pihenni megálló Jézust, és ezért átok száll rá, bolyongania kell, nem nyugodhat az ítéletnapig. De ebből semmit sem használ fel a költő; aki nem ismeri ezt a történetet, annak ez a versből nem derül ki, nincs szerepe a műben, a költemény teljes egész a legenda nélkül is. A legenda nem befolyásolja a jelentését. Az örök zsidó cselekvései a műben majdnem mind tulajdonképpen nem is cselekvések, hanem érzelmek, amik egy üres, passzív életet fejeznek ki. Tehát nem a maga ura az ember, és tevékenysége csak egy megszakítatlan rohanás, egy céltalan bolyongás, amely nem vezet sehonnan sehová (ez megfelel a legendának). A cselekmények, helyszínek, történések elvonatkoztatottak, metaforikusak, érzékeltet egy cselekményt, de mindent általánosít, metaforák miatt látszólag ballada, de valójában nem az, hanem lírai monológgá válik, pontosabban átmenet a kettő között, hiszen végig a lírai én beszél. Csak az utolsó versszakban válik ketté, de akkor is csak azért, hogy megerősítse: az örök zsidó és a lírai én egy és ugyanaz. Kihangsúlyozza az egységet, ekkor személyessé válik a vers, de azért mégis kicsit eltávolítja magától azzal, hogy azt mondja: ez az örök zsidó! (“nem én”). Tehát az utolsó versszakban történő kettéválás csak formai, abból a célból, hogy közölje a lírai én, hogy tartalmilag azonos a kettő. Ezenkívül végig a versben érzékelhető az a diszharmonikus viszony a világgal, a fenyegetettség – fölötte bárd van, alatta ropog a föld – emiatt egy zaklatottság van jelen, űzöttség, amiatt, hogy a zsidó nem akar menni, csak hajtják, nem pihenhet meg, jelen van még a magány, a csalódottság. Ezek miatt megjelenik a halálvágy (10. vsz.:szeretne céljához érni, meghalni).

hirdetés

A Magányban vershelyzete egy töprengés: egy döntéshelyzet, amely döntés életet vagy halált jelent a nemzet számára, de muszáj dönteni. Emiatt félünk tőle: “nyújtanók a percet”, hisz nem tudjuk mit fog végül hozni a döntés. A kockajátékhoz hasonlítja, olyan bizonytalan, homályos a kimenetele. Csak a szerencsében bízhatunk. A polgárosodás életében ekkor ez a döntés az volt, hogy forradalom legyen újra, vagy tárgyalni kezdjünk Ferenc Józseffel, elismerve magyar királynak! (februári pátens: visszavonják az engedményeket). A másodlagos jelentésszinten ez viszont már úgy jelenik meg, hogy a döntés biztos rossz lesz, hisz a kocka egy szörnyű csont, a halál jelképe, a jövő egy mélységbe indult sziklagörgeteg. Több ilyen baljós jelkép is megjelenik, a versben (pl. számlap nélküli óra, elvetélés vágya). De a 4. versszakban egy fordulat lép fel: a lírai én szól, elhessegeti a rémképeket, biztat, hogy optimisták legyünk. Itt is az a vak bizalom jelenik meg, ami Petőfinél is megjelent az Európa csendes, újra csendes című versben. Tehát ez a bizalom is abból fakadt, hogy Arany látta, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és csak ő tudja ellátni ezt a feladatot. Mégsem tudja optimistán szemlélni a jelent, borúlátó volt, úgy gondolta, hogy ő képtelen illúziókat kelteni, illúziókkal szemlélődni.

7. Az Őszikék lírája (Őszikék, Epilógus, A tamburás öregúr, Tölgyek alatt)

Arany 1862 után sokáig nem ír befejezett művet, vagy csak alkalmakra ír rövid epigrammákat. Elhallgatásának az oka az volt, hogy a népnek szüksége lett volna egy nemzeti költőre, aki biztatja őket. De Arany tudta, hogy nincs semmi biztató, tehát a népnek hamis illúziókat kellet volna állítania, de Arany költői magatartásformája messze volt ettől, ő nagyon pesszimista világnézetű volt. Arany arra fogta elhallgatását, hogy fiatalon meghalt Juliska lánya, ez személyes válságba sodorta és hogy sok a hivatalos elfoglaltsága. Miután 1877-ben nyugdíjba megy, a Gyulai Páltól kapott kapcsos (bizalmas) könyvbe elkezd verseket írni, de csupán magának, mivel a kapcsok jelezték neki, hogy nem kell közreadnia és írhat nyugodtan, mert “nyugdíjba ment” a nemzeti költő szerepéből. A kapcsos könyvbe bemásolt tisztázatokat elnevezte Őszikéknek. Barátai biztatására végül rászánja magát kiadására. Ez a korszaka csak fél évig tartott, utána már csak epigrammákat ír és a Toldi szerelmét.

Ebbe a kötetbe tartozott az Őszikék című verse is, amiből kettő is van. Az Őszikék I-ben a költő eljátszik a szóval. Faluhelyen az őszike két különböző dolgot jelent: jelenthet virágot és csibét is. A virágok szépen színezik a tarka rétet, de nincsen illatuk, mert megcsapta őket az őszi dér. Magukban rejtik a szépség és az elmúlás értékeit, amik a költő szemszögéből magasztos értékek. A csibe viszont a versben többet ér a konyhában, mint a virág, ez hétköznapi ember szemszöge. A két eltérő szemszög miatt a vers ironikus. Az Őszikék II-ben Arany magát Midás király borbélyával azonosítja, aki egy titkos zugban mondta csak ki, hogy a király szamárfüles. Arany most már nem azért ír költeményt, hogy a nemzetnek írja, hanem hogy kiadja magából a kiadnivalót, hogy megkönnyebbüljön. Magában hibát lát, ezt le írja a versbe, hogy könnyítsen a lelkén, de ekkor még nem tudta, hogy majdan kiadja ezt a kötet. Ez a vers önironikus, önkritikus. A jelentése: a versei most már magántermészetűek.

hirdetés

Az Epilógus című verse az első Őszikék költeményei közé tartozik. Megjelenik benne egy feleselés két oldal között. Az egyik oldal belenyugszik a sorsába, a másik kicsit többet akar. A 3., 4. szakaszban megjelenik a maga és a több ember viszonya: lenézik, pedig neki érdemei vannak, ezt azonban nem becsülik. A 7. szakaszban viszont arról panaszkodik, hogy túlértékelik. Mindkettő azt jelenti, hogy nem értik meg. Megvan benne a költő önérzete, hiszen nemzeti költőként nem nyújtotta azt, amit kértek tőle. Arany véleménye az, hogy nem mondhatjuk meg, hogy miről szóljon a költészet (“független nyugalmat”,”mely sajátom”). A költészet független, nem szabad megszabni, miről szóljon, ez másoknak nem tetszik, de Arany vállalja a következményeket. Az ő költőeszménye, a nyugodt körülmények közti alkotás, hogy a költő ne hagyjon befejezetlen műveket. A szöveg a magánéletbe való visszavonulást jelképezi, mert a közéletben alá- vagy túlbecsülik. Megmarad a nemzeti felelősség, a köz igaza, de nem a nemzet előtt alkot (Rousseau: műveljük kertjeinket).

A tamburás öregúrban az öregúr tényleg öreg és ráadásul fél fülére süket és fél szemére vak is, aki saját magának játszik mindenfélét. Azt játszik, amihez kedve van, most céltalan, nem törődik a többiek véleményével. A végén a végső lezüllés jelenik meg. Arany attól tartott, hogy élete végére koldusbotra jut (Aranynak tényleg volt tamburája és zenét is szerzett). Utolsó versszak: “öregem”: már nem róla beszél, hanem magáról. Magát és a hőst formailag szétválasztja, de tartalmilag még jobban összeköti (önmegszólítás). Elavult dalokat énekel, de ezek igaziak. Az újak, a modernek már összelopottak, értéktelenek. Megjelenik a bűnbánat motívuma, Istenhez való fohászkodás (balköltészet). Az utolsó versszakban a saját költészetét a nemzetből kikapottnak, haszontalannak, értéktelennek mutatja be. Kettős szemlélet: önmagát értékesnek és értéktelennek is tekinti.

A Tölgyek alatt című művében több idősík jelenik meg. A jelen idősíkja: Margit-szigeten egy nagy tölgy alatt ül. A második idősík a gyermekkora: tölgyfára mászott. A harmadik idősík pedig a jövő: tölgy legyen a fejfája. Valamint van egy meghatározhatatlan idősík is: mindenhol jó, de legjobb a tölgyfák alatt. Ezek alapján összeáll Arany életrajza. Tehát a mű egy életrajzra való visszatekintés (mint az Epilógusban). Egész életén keresztül elkísérte, s így társává fogadta. A tölgy a természetes életérő jelképét hordozza: a tölgy virul, ő meg csak tengődik (Berzsenyi: Magyarokhoz I. Itt a tölgy, mint az ország jelenik meg). Azzal, hogy a tölgyhöz köti Arany saját életét, azzal a tölgy saját önjellemzés részévé vált. A tölgy jelentését (erkölcs, szilárdság, stb.) kapcsolja magához, de ezt közvetlenül nem mondja ki. A romantikában ez nem volt közvetett (A Tamburás öregúrban is közvetett: azonosulás és megkülönböztetés kettőssége). Második versszak 3-4. sora: szó szerint ironikus: ezt az idős emberekre mondják, mikor szenilisek. Hatodik versszak: a gyermekkor második visszaidézése. Itt bonyolultabban helyezi el. Nem jelzi nyelvtanilag (jelen idő). Lebegteti az idősíkot. Hetedik szakasz: metafora, a villámlás: félelmetes jelenség, hazamegy. “Áttötve”: Arany érzi, hogy ez nem illik ide (ruha). Harmadik versszak: kis bogrács – egy ugrás, döccen a rím (erőltetett). Zubogását hallom: nőrím (–) és a “A vizi malom!”: hímrím (u-). Ez így nem jó, távolodik a dallamos zenétől. Sárváry Antal ellenverset írt. Azt mondta, hogy Arany licenciái verselési hibák. Ezek a verselési hibák egy modernebb, prózába hajló, dallamos zenétől távolodó stílus következménye. Sárváry a nemzeti romantikát kéri számon.

hirdetés