A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Roger Martin Du Gard: A Thibault család

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2312
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

„1920 tavaszán tökéletesen elzárkóztam Verger d’Augy-i gyümölcsösömben, mégpedig határozott céllal: hogy kidolgozzam Thibault család részletes és teljes tervét” – írja Roger Martin du Gard egyik visszaemlékezésében.

A regény eredeti terve két fiútestvér pályafutásának bemutatását tartalmazza. Valójában lírai mű, mert a két főszereplő a szerző lelkivilágának egymással homlokegyenest ellentétes irányait mutatja be. Jacques a függetlenség, a lázadás képviselője, Antoine pedig a rend és a mértéktartás megszállottja. Ilyen módon a regény nagymértékben szubjektívvá válik, mert a szerző lép fel benne kettős szereposztásban.

Roger Martin du Gard negyven év történetét akarja bemutatni. Mint az Oklevéltani Intézet egykori hallgatója tudományos módszerrel dolgozik: cédulákon rögzíti az összegyűjtött anyagot. Több ezer céduláját clermont-i házának tizenkét asztalán rendezi el, mert tizenkét korszakra osztotta a regény cselekményét. Visszaemlékezésében többek között ezt írja a munka folyamatáról: „Zárt ajtók mögött reggeltől estig álltam a nagy sakktábla közepén, kezemben ceruzával, notesszel, és néhány cédulával jöttem-mentem egyik asztaltól a másikig, haboztam, meggondoltam magamat s tízszer is visszafordultam, míg végre elhelyeztem a megfelelő rekeszbe az ujjaim között tartott jegyzetet. A cédulák lassanként fölhalmozódtak az asztalokon, egész iratcsomókká nőttek… A műnek egyetlen sora sem volt még megírva, de már az egész ott állt a szemem előtt…”

A Thibault család első négy kötetének elkészültével a szerző részleteket olvasott fel a kéziratból író barátainak és kritikusoknak. Ezek két táborra szakadtak. Egy részük maradinak tekintette Roger Martin du Gard művészetét, mert nem talált „újat” a szövegben. Elsősorban Georges Duhamel bírálta ebből a szempontból. Többek között ezt mondta a szerzőnek: „Felolvasás közben elgondolkoztam azon, mi újat hoz a könyve. És őszintén szólva, nem hoz eleget. A vállalkozás bátor és egészében sikerült is. De végül nem tesz mást, csak felhasználja a XIX. század nagy francia és idegen regényíróinak eredményeit.” Duhamel azt is tanácsolja barátjának, hogy térjen vissza a párbeszédben írt regény formájához, amelyet már az Egy lélek történetében kipróbált. Ezzel szemben Gaston Gallimard, a lelkes kiadó 1921-ben két napig hallgatta a szerző felolvasását, és éppen ellenkező értelmű tanácsokat adott. Gallimard arra biztatja barátját, hogy őrizze meg saját egyéniségét, ne próbálja az újítás kedvéért utánozni a Nouvelle Revue Francaise íróit. Rámutat Roger Martin du Gard legfőbb stílushibájára: a szerző mesterkélten fejezi ki magát, pedig az egyszerűségben van az ereje. Az emberábrázolásról többek között ezt mondja: „Annyira hatalmadban tartod az alakjaidat, hogy a figyelmedet egyetlen testi vagy jellembeli sajátosságuk sem kerüli el; és okvetlenül szükségesnek tartod, hogy tetőtől talpig megmutasd nekünk őket, el nem engednél egy árva részletet sem. Mire való ez? Elég, ha cselekedni és beszélni hagyod őket, s tüstént egész bonyolultságukban megjelennek előttünk.”

Roger Martin du Gard a kiadó tanácsait fogadja meg, s szakít a párbeszédes regény sikerének illúziójával.

Mégsem kerülheti el a mesterkéltséget: a regény ötödik könyvében Jacques novelláját mutatja be, tehát egy idegen szerző stílusával próbálkozik. Utólag maga is hiábavalónak tartja ezt a próbálkozást, André Gide pedig, akinek 1927-ben felolvasta, így nyilatkozott róla: „Ugyan ne bűvészkedjék, kedvesem! Ezek a fogások nem illenek magához; a keze folyton kilátszik!”

A Thibault család hatodik könyve Az apa halála címmel 1929-ben jelenik meg. A szerző tovább dolgozik az eredeti terv szerint, és 1930 decemberében már csaknem készen áll a Vitorlabontás, amely az eredeti terv szerint a regény hetedik könyve lenne. Csakhogy 1931. január l-jén Roger Martin du Gard-t autóbaleset éri, és hosszú hónapokat kell kórházban töltenie. Ezalatt újra megvizsgálja eredeti tervét. Megállapítja, hogy még tizenöt kötetet kell írnia, s mindez unalmassá válnék az olvasó számára, mert már a Vitorlabontásban meglassította a cselekmény menetét. Másrészt nem találja kielégítőnek a tervezett szakaszokat. (Az eredeti terv szerint Antoine egészségesen visszatér a háborúból, elveszi Jennyt, lánygyermekük születik, s együtt nevelik Jacques fiát, Jean-Pault. Ez a fiú szüleinek szélsőséges természetét örökli, szerelmi kalandba bonyolódik, majd gyilkosságba keveredik. Ilyen módon a regény bűnügyi történetet tartalmazna lélektani ábrázolással.)

Mindez arra indítja a szerzőt, hogy a Vitorlabontás kéziratát megsemmisítse, és új tervet készítsen. Új ágat olt be a régi törzsbe: 1914 nyara címmel megírja a hetedik részt, amely csak 1936-ban jelenik meg. Végül kiadja az Epilógust, melynek megjelenését a II. világháború kitörése hátráltatta (1940). Roger Martin du Gard regényében a polgári társadalom széthullását mutatja be. Széles körképpel szemlélteti a családi élet bomlását és az egyházak tehetetlenségét, hogy végül a világháború pusztító erejét ábrázolja.

Az első könyv (A szürke füzet) kilenc fejezete kerek egészet alkot. Az első fejezet Jacques Thibault és Dániel Fontanin szökéséről tájékoztat, a következők a nyomozást és a két fiú kalandjait beszélik el, végül az utolsó fejezetek (8-9) a hazatérést mutatják be.

A szürke füzet lapjain a szerző gyermekkora elevenedik fel. Roger Martin du Gard tízéves korában egy Párizs melletti faluban találkozik a nála néhány évvel idősebb Jeannal, aki líceumba jár. Tőle hall először az irodalomról, s nála látja meg a szürke füzetet. Roger Martin du Gard többek között ezt írja gyermekkori élményéről: „Ez a hatodik gyerek verses tragédiákat írt… Szabad napjain a legnagyobb gonddal, ibolyaszín tintával másolta be ezeket egy vaskos füzetbe, amelynek vörös csíkos, szürke vászonkötése olyan tiszteletet ébresztett bennem, hogy több mint hatvan esztendő elmúltával sem felejtettem el. Elszavalta nekem azokat a részleteket, amelyekre a legbüszkébb volt: Oidipusz, Agamemnon, Flaminius ünnepélyes szavakat váltottak, és versenyt átkozódtak. Szájtátva hallgattam, s nem tudtam ajkáról levenni a szemem. Ilyen szépet soha életemben, nem hallottam.”

Ennek a szürke füzetnek döntő jelentősége van. A két fiú a legfőbb titkok és feljegyzések kincsestárának tekinti, a papok pedig bűnjelnek tartják.

Rendkívül jellemző Binot abbéra és az egykorú katolikus nevelésre a füzet felfedezésének története. Ezt így beszéli el a tisztelendő úr: „Kevéssel tizenkettő előtt beléptünk a terembe, gyorsan, mint mindig… Megfordítjuk az ajtó gombját, anélkül hogy az ajtó megmozdulna, aztán hirtelen nyitjuk ki.

… Szóval, amint belépünk, pillantásunk Jacquot barátunkra esik, akit készakarva az ajtónkkal szemközt helyeztünk el… Már éppen be akartuk csukni az asztalt, amikor eszünkbe jutott, hogy végighúzzuk kezünket a sorban álló tankönyvek háta mögött: s kiveszünk egy szürke vászonfüzetet…” (12. 1.)

Vadászatra vagy rendőri nyomozásra emlékeztet ez az eljárás, amelynek alapja a teljes bizalmatlanság. A nevelő rajta akarja csípni tanítványát, az pedig emberi jogát védi, amikor a saját érzéseit, gondolatait és titkait tartalmazó füzetet nem akarja átengedni. Megérti ezt Mme de Fontanin is, akit Binot abbé be akar avatni a fiúk titkába: „Különben is, itt van a bűnjel!… Csak pillantson bele: bármily kegyetlenség megfosztani önt minden illúziójától, azt hisszük, hogy ez szükséges, s ön is tisztában lesz mindennel!

- Egy sort sem olvasok el, uraim. Nyilvánosan, tudta nélkül feltárni ennek a gyermeknek a titkait, amikor még csak ki sem magyarázkodhatik: nálam ezt nem szokta meg, hogy így bánjanak vele.” (29. 1.)

Roger Martin du Gard itt a katolikus és a protestáns álláspontot mutatja be. Mme de Fontanin már eltér Oscar Thibault és köre tekintélyi elvétől. Barátságos, emberi viszonyt teremt gyermekeivel. Ez a viszony azonban csak a gyermekkorban fűzi össze Dánielt és Jennyt az édesanyjával. Mindkét polgári család egyházi alapon nevel, s az új nemzedék határozottan szembefordul szülei életformájával és világnézetével. (Roger Martin du Gard erős antiklerikalizmusa egyébként már az Egy lélek története regényéből is kitűnik.)

A Thibault családszerkezetének legfeltűnőbb vonása a drámaiság. Roger Martin du Gard már 1903-ban olyan párbeszédes novellát írt, amelyben nincsen elbeszélő szakasz, legfeljebb színi utasítások tájékoztatják az olvasót. Ezt a novellát más elbeszélő művek követték, és ezek is párbeszédes, drámai jellegű alkotások voltak. A szerző sokáig töprengett azon, nem lenne-e helyes, ha A Thibault családot is ilyen formában írná meg. Egy epizódot kísérletképpen el is készített elbeszélő és párbeszédes változatban, alapos mérlegelés után úgy döntött, hogy mégis az előbbit választja.

A drámai feszültséget általában kész helyzetek bemutatásával teremti meg a szerző. Vessünk egy pillantást ebből a szempontból a regény első jelenetére. Még nem ismerjük Jacques-ot, sejtelmünk sincs róla, hogy megszökött, csak lassan-lassan bontakozik ki a kép: Thibault úr és fia, Antoine eljött Jacques-ért az iskolába, mert a fiú nem tért haza. Ok ketten már türelmetlenek, idegesek, annál kedélyesebb Binot abbé, aki még semmit sem sejt, bár nem is lepődik meg a fordulaton.

Rövid kérdések és feleletek, végül csattanós befejezés jellemzi a párbeszédet:

„- Adjon Isten, kis doktor! Hát mi baj van?

- Hol van az öcsém?

- Jacques?

- Egész nap nem jött haza! – kiáltott fel Thibault, aki közben felállt.

- De hát hova ment? – kérdezte az abbé, de nem mutatott túlságos meglepetést.

- Ördögbe is, itt maradt, bezárták!

Az abbé öve alá csúsztatta mindkét kezét.

- Jacques-ot nem zárták be.

- Micsoda?

- Jacques ma meg sem jelent az iskolában” (9-10. 1.)

A második könyv (A javítóintézet) tizenkét fejezetében már kiszélesül a cselekmény. Egész sereg olyan mellékalakkal találkozunk, akiknek jelentéktelen szerep jut, s csak az eredeti terv hatalmas méretei magyarázzák meg fellépésüket.

De a középpontban lényeges kérdés áll, s ez egyenes folytatása a megelőző könyv problematikájának. Hogyan neveljük az akaratos, lázongó gyereket? Hasznos-e az elkülönítés? Qscar Thibault annak tartja, ezért kell Jacques-nak durva őrök és tudatlan tanár felügyeletével a javítóintézetben magányosan tölteni az idejét. Ez a nevelés alkalmasnak látszik arra, hogy „megtörje” a gyerek akaratát.

Roger Martin du Gard nemcsak az elkülönítő vagy az éheztetéssel fegyelmező nevelést ítéli el, bírálatot mond a lelkiismeret kormányzásáról is. Thibault csak azért enged Antoine követelésének, mert Vécard abbé, a lelkiatya (directeur de conscience) erre rábírja. Kettejük párbeszéde rávilágít az egyház nevelési elveire és felelősségére: Oscar Thibault elhibázott élete és alkotása végső soron egyházi tanácsadójának műve.

Ebben a fejezetben különösen megrázó a szeretet és a tekintély szembeállítása. Oscar Thibault szereti fiait, de apai tekintélye nem engedi meg, hogy érzését kifejezze. Vitázik Antoine-nal, s amikör már érvelni nem tud, tekintélyére hivatkozik: „… nem tartozom számadással senkinek.” Antoine csak később tudja meg, hogy apja mennyi szeretettel beszélt gyermekeiről – a borbélynak.

 

A harmadik könyv (Nyári napok) tizennégy fejezete a házasság és a szerelem széles körű ábrázolását tartalmazza.

A Fontanin házaspár boldogtalanságának nemcsak Jerome hűtlensége az oka. Ez a házasság éppen úgy, mint Oscar – Thibault házassága, vallásos alapon áll. Hiszen Jerome halála után előkerül a Bibliája, melyről élete végéig nem feledkezett meg. Csakhogy ez a tartalom -hirdeti a szerző – sem a házasságok boldogságát, sem az utódok nevelését nem biztosíthatja. Erre mutat Nicole és vőlegényének bemutatása is: ez a házasság az idősebb okos férfi és. „házias” lány viszonya – minden lelki tartalom nélkül. Ezzel szemben milyen megragadó Rachel és Antoine szerelme, amely „törvénytelen” viszony. Megismerkedésük jellegzetes: Antoine megmenti Dédette életét. Szinte csodát tesz Rachel szeme láttára, még orvostársa is tisztelettel nevezi mesternek. Ez a hódítás lélektanilag éppoly érthető, mint

Rachel önzetlensége és természetes egyszerűsége, amely egzotikummal keveredik. Ő az egyetlen, aki boldoggá tehetné Antoine-t. Távozásával a fény és a melegség hagyja el Antoine szívét. A szerelmi viszony ilyen bemutatása, éppen úgy, mint Jacques szabad szerelmének ábrázolása világos állásfoglalás: a szerző nem hisz a törvényes házasságban élők boldogságában. Csak azok boldogok regényében, akik önzetlenül, törvényes előírások nélkül vagy ezek ellenére szeretik egymást.

A negyedik könyvben (Orvosi rendelő) a főszereplők közül csak Antoine-nal találkozunk. Orvosi rendelőjében nagyszámú beteg fordul meg, mintha egy neorealista film mutatná be a kor francia típusait. Antoine becsületes és jó orvos, szívesen áldoz betegeiért, de sohasem feledkezik megfő céljáról: elsősorban maga akar érvényesülni. Apjához való viszonya teljesen megváltozik. Eddig nehezen tűrte zsarnokságát, mert elnyomott fiúnak érezte magát. De mióta Oscar Thibault beteg, ő orvosává lépett elő, és viszonyuk teljesen megváltozott.

Az ötödik könyv (La Sorellina) Öscar Thibault betegségéről, Jacques újabb szökéséről, majd visszatéréséről szól. Antoine a La Sorellina novella elolvasása után detektívvel nyomoztat eltűnt öccse után, majd felkeresi lausanne-i szállásán, és ismét hazahozza.

Jacques a szabadságot kereste, és sok kaland után független életformát teremtett magának Svájcban. Most nehéz szívvel hagyja el barátait, de haza kell térnie haldokló apjához.

A szerző kerüli a nagy jeleneteket. Nem mutatja be Jacques és apja elutazás előtti szóváltását, s mire a fiú hazatér, apja meg sem ismeri, ezért ismét elmarad az összeütközés.

Az ötödik könyv a regény egyik legjobban megszerkesztett szakasza. A két főszereplő áll középpontjában, és a problémák is jelentősek. Mélyebben belepillanthatunk a Thibault-ok gondolkodásába, és jobban megismerhetjük érzésvilágukat. Antoine példátlan vakmerőséggel megmondja apjának, hogy rákja van, s ez beválik kegyes csalásnak: a beteg megnyugszik, mert ilyesmit nem lehet mondani, ha igaz. Másfelől Jacques életét és gondolkodásmódját mutatják be a svájci jelenetek. Ez a magányos fiatalember végre szövetségeseket, barátokat talál az emigránsok között. O elszökött családja elől, azokat politikai okból űzték el hazájukból, de sorsuk közös: idegenben élnek, s ezért új közösséget kell formálniuk. Ennek a közösségnek a nemzetközi munkásmozgalom az összetartó ereje. Ez az erő ragadja meg Jacques-ot is, aki kétségekkel küzd ugyan, mert szabadságát, önállóságát félti, mégis szeretettel és bizalommal fordul a vezetőkhöz. Sőt, neki is van köre: tisztelik és szeretik. Antoine némi féltékenységgel állapítja meg, hogy öccsének különálló helye van ebben a körben: „tanácsát kérik, helyeslését igyekeznek megnyerni, félnek a rosszallásától; szemmel látható, hogy a szívüket is melengetik a közelében”.

A hatodik könyv (Az apa halála) 14 fejezete Oscar. Thibault haldoklásának és halálának történetét beszéli el. A két Thibault fiú mellett Gise, a fogadott lány is részt vesz a halál ellen folytatott küzdelemben.

A haldokló Oscar Thibault számára az egyházi vigasztalás lelki megnyugvást teremt, de Antoine apja temetéséről visszatérve kifejti Vécard abbénak, hogy ő hitetlen, és valójában sohasem volt vallásos.

Az agónia részletes bemutatása, a beteg és környezetének reális, sőt olykor naturalista szemléltetése jelentős mondanivalót fejez ki. Roger Martin du Gard a „könnyű halál” híveinek táborába tartozik, tehát jogosnak tartja a szenvedések megszüntetését, amikor a gyógyulás már ki van zárva. Az eutanázia, tehát a könnyű halál alkalmazása újabb kapoccsal köti össze a két testvért, hiszen valójában együtt határoznak apjuk sorsáról.

Közös tettüket ilyen beszélgetés előzi meg:

„- Te megtennéd?”

Nyers és egyenes volt a kérdés, de Antoine hangján érzett valami bizonytalanság. Jacques most kikerülte bátyja tekintetét. Végül azt válaszolta foga közt:

- Már nem tudom… Talán nem.

- No hát én igen! – vágta rá tüstént Antoine.

Hirtelen mozdulattal talpon termett. Hanem azért állva maradt, nem mozdult. Habozó kézmozdulatot tett Jacques felé s előrehajolt:

- Helytelennek tartod?

Jacques szelíden, habozás nélkül felelte:

- Nem, Antoine.” (776. 1.)

S valóban Jacques is pontosan tudja, mi történik: Antoine megöli apjukat. A fiúk később sem éreznek lelkifurdalást emiatt, s ez nyilvánvalóan kifejezi a szerző véleményét: ők csak kötelességüket teljesítették. „Jó érzéssel” veszik tudomásul, hogy vége a sok szenvedésnek, de mikor némán egymásra néznek: „mindkettőnek szeme tele volt könnyel”. (782. 1.)

Jacques és Gise szerelme valójában barátság: a gyermekkori élmények emléke kapcsolja őket egymáshoz. Ezek az emlékek Gise-t egészen odaláncolják Jacques-hoz, de ő mindentől és mindenkitől félti szabadságát, nem kötheti le magát Gise mellett sem.

A Thibault család tetőpontja a hetedik könyv, amely 1914 nyara címmel jelent meg. Már arányaival is kiválik: nyolcvanöt fejezetet tartalmaz. Ez a tartalom rendkívül sűrített: az események egy hónapon belül folynak le. A hetedik könyv középpontjában Jacques áll. Ebben a szakaszban jut el politikai tevékenységének csúcspontjára, ekkor ismeri meg a szerelmi boldogságot is. Jenrty Fontanin hűséges társnak bizonyul, bár csak érzései fűzik a háborúellenes párthoz, öntudata még ekkor fejletlen.

Jacques lázadó polgárból igazi hős lesz: a háborúellenes küzdelem hőse és mártírja. Repülőgépen száll a front fölé, hogy röpcédulákat dobhasson a katonáknak, a gép lezuhan, s ő sebesülten francia katonák fogságába kerül. Végül egy csendőr golyója oltja ki életét.

Az I. világháború előkészületei Jacques életének fájdalmas és küzdelmes tartalmat adtak, ezzel szemben Antoine-t megfosztották nyugalmától és munkalehetőségétől. Jacques megtalálja boldogságát Jenny mellett, de Antoine szakít Anne-nal, akihez amúgy is csak érzéki szerelem fűzte.

Antoine is háborúellenes, de úgy érzi, hogy teljesítenie kell kötelességét. Ezzel szemben Jacques tisztán látja a háború célját és indítékait, ezért megtagadja a katonai szolgálatot. Többek között ezt mondja bátyjának: „Én pedig, látod, azt állítom, hogy az egyénnek joga van a teljes érdektelenségre azokkal a nemzeti igényekkel szemben, amelyeknek nevében az államok háborúskodnak egymással. Tagadom az államnak azt a jogát, hogy bárminő okból is erőszakot kövessen el az emberek lelkiismeretén… Csak egyetlen módon lehet megakadályozni, hogy a világ sorsát az erőszak intézze, ha mindenek előtt mi magunk tagadunk meg minden erőszakot! Véleményem szerint az öldöklés megtagadása olyan erkölcsi emelkedettség jele, amely megérdemli a tiszteletet!” (1447-8. 1.)

A két testvér másik konfliktusa akkor következik be, amikor Jacques bejelenti bátyjának, hogy Jennyvel Svájcba utazik. Antoine a tapasztalt polgár, a megfontolt orvos érveivel támad öccsére:

„Ide hallgass, Jacques… beszéljünk okosan… Két dolgot kell megvizsgálni… Egyfelől a te jellemedet. Másfelől azt az időt, amelyet kiválasztottál, hogy… A háború… És a te gondolkozásod!… Mit csinálsz, mi lesz veled? Csupa ismeretlen. Félelmetes ismeretlen!…”

Nem csoda, hogy erre Jacques, aki mindig ingerlékeny, akaratos és makacs volt, teljesen elveszti a fejét, és ilyeneket mond bátyjának:

„Azt hittem, ismerlek. De csak öt perc óta ismertelek meg! Csak most tudom, hogy mit érsz! Kő van a szíved helyén! Nem szerettél soha! Nem is fogsz szeretni! Kőből van a szíved megváltozhatatlanul!

Magasról mérte végig a bátyját – érinthetetlen szerelme magasságából. Torz mosollyal, foghegyről mondotta:

- Tudod, mi vagy te? Diplomáddal együtt, gőgöddel együtt? Szánalmás alak vagy, Antoine. Semmi egyéb, szánalmas, szánalmas alak!

Fojtott, gúnyos nevetéssel eltűnt, s becsapta maga után az ajtót.” (1513-4. 1.)

Hasonló küzdelem folyik Mme de Fontanin és Jenny között is. A tapasztalat és a szenvedély, a rend és szabadság ütközik össze abban a párbeszédben, amelyet az édesanya lányával folytat. Az érzések, sőt a szavak is kísértetiesen emlékeztetnek a két testvér szóváltására. Amikor Jenny bejelenti anyjának, hogy Svájcba utazik, Mme de Fontanin a józan ész nevében érvel, s azt kívánja, hogy lánya mellette maradjon. A Mindentudó segítségét kéri, majd keményebb hangon tiltakozik Jenny terve ellen:

„-Megtiltom, hogy elutazzál!* . „

- Hiába erősködöl, mama… Ismétlem… Különben ahelyett, hogy gáncsolod a szándékomat, jobb lenne… Ha egy kis szíved volna…

- Ha egy kis szívem volna?… – dadogta Mme de Fontanin.. Minden egyebet elfelejtett, csak ezek a szörnyű szavak maradtak meg benne…

- Igen! Ha igazán törődnél a boldogságommal – kiáltotta Jenny, teljesen elveszítve önuralmát – ha magamért szeretnél, akkor ma…

Most már nem maradt Mme de Fontaninban annyi ellenálló erő, hogy tovább bírja ezt.” (1580. 1.)

De Jenny megbánja tettét, és visszatér anyjához. Ekkor Jacques a felszabadulás örömével gondolja: „A küldetésem… Szabad vagyok!” (1588. 1.)

Valóban szabad, s most már megírhatja röpiratát és felszállhat a frontvonal fölé. Vállalkozása sikertelen, mégis nagyszerű. Ezt a nagyszerűséget a szerző a tények aprólékos ábrázolásával, a cselekmény részletes és objektív bemutatásával emeli ki.

Az 1914 nyara valójában lezárja a regényt. A nyolcadik könyv (Epilógus) már nem szerves része a műnek, mégis jelentős szakaszokat tartalmaz.

Az Epilógus hőse Antoine, de emlékeiben ott él apja és Jacques is. Az események egy része is Jacques-hoz fűződik: Antoine feleségül akarja venni Jenny t, hogy Jean-Paulnak nevet, törvényes származást biztosítson. De Jenny elutasít-ja Antoine-t, mert azt akarja, hogy Jacques fia eleve kirekesztett legyen a társadalomból.

Az Epilógus fejezeteinek nagy része Antoine gázmérgezéséről és a beteg orvos lelkivilágáról szól. Ezekben a fejezetekben Antoine felismeri korábbi törekvéseinek hiábavalóságát. A halál kérlelhetetlen leleplező, megtanítja arra, hogy ő csak mindennapi átlagos orvos, s nem tudós kutató. Antoine következetes: „könnyű halállal” akarja végezni, tehát öngyilkossággal szándékozik megkönnyíteni halálát. De addig is – most már önzetlenül – hasznot hajt a tudománynak, amikor pontosan leírja a betegségének kezelését és tüneteit. Az erről megjelenő cikket ő már nem olvassa, s rangot vagy pénzt sem kaphat érte. Mégis megírja, mert rájött, hogy a tudományt szolgálni több, mint a személyes sikert hajszolni. Emellett nem feledkezik meg arról sem – hiszen ő is Thibault! -, hogy Jean-Paulnak feljegyzéseket készítsen. Meg akarja örökíteni a nevét, mint az apja. Emléket, nyomot hagyni magunk után – ez már Oscar Thibault-nak is legfőbb gondja volt.

 

Ezért írja Antoine:

„Szép ez a kicsi, erős, nagyszerűen fejlődik, benne van az egész jövendő, az enyém, az egész világé! Rágondolok, amióta megláttam, s egyre nyom az az érzés, hogy ő nem gondolhat majd rám. Nem ismer, nem tud rólam semmit, semmit sem hagyok magam után, néhány fényképet, egy kis pénzt, egy nevet: »Antoine bácsi«. Semmit… Ha ezekben a kegyelem-hónapokban lenne annyi türelmem, hogy napról napra írjak ebbe a jegyzőkönyvecskébe… Meglehet, kis Jean-Paul, hogy később kíváncsian keresed majd benne a nyomokat, a bélyegemet, utolsó bélyegemet, egy eltávozó ember lépteinek nyomát. Akkor Antoine bácsi „valamivel többé válna a szemedben, mint puszta név, mint fénykép egy albumban.”

A Thibault család szerzője sajátos időrendet állapít meg. Ennek következtében néhány könyv csak pár napos eseménysort tartalmaz, s az események után évekig semmi sem történik. Ugrásokat találunk a regényben, így pl. 1910 után három év telik el, minden esemény nélkül. Másfelől a drámai szerkesztés következtében gyakran a következménnyel találkozunk először, csak – később ismerjük meg az előzményeket. Jacques kétszeri szökését éppúgy utólag beszéli el a szerző, mint Rachel viszonyát Hirschhez. Ilyen módónt Thibault családban szubjektív idővel találkozunk. Ez a szubjektivitás lélektanilag és művészi tekintetben annyira magától értetődik, hogy alig tűnik fel az olvasónak. Beleillik ebbe az érzékelés és az emlékezés közötti prousti összefüggés is, amely oly gyakori a XX. századi regényben. így jelenik meg a távol levő Rachel az ámbraillat hatására Antoine tudatában: „Tenyerébe temette arcát. De Rachel tüstént ott volt mellette: az ámbraillat, amely az ujján maradt, mert ma éjszaka megfogta Rachel nyakláncát! Erezte a mellén gömbölyű vállát, ajkán bőrének langymeleg szövetét.” (5*10. 1.)

Roger Martin du Gard a jellemzés mestere: alakjai elevenen élnek, mert kitűnő típusok és felejthetetlen személyiségek. Minden szereplő világos, határozott és kemény vonással ábrázolt figura. Mégis, különösen a főszereplők jellemzésében sajátos túlzással találkozunk: a szerző rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít az átöröklésnek. Már a terv készítésekor ezt írja: „… hirtelen megigézett az a gondolat, hogy megírom két fivér történetét: két emberét, akiknek véralkata annyira más és eltérő, amennyire csak lehetséges, de alapjában mégis magán viseli annak a rejtélyes hasonlatosságnak bélyegét, amelyet a hatalmas közös átöröklés teremt két vérrokon között. Ez a tárgy termékeny megkettőződésére adott alkalmat: megláttam benne annak lehetőségét, hogy természetemnek két ellentétes irányát egyszerre fejezzem ki: a függetlenség, a szökés, a lázadás ösztönét, minden megkötöttség visszautasítását; s a rend, a mértéktartás ösztönét, a végletek elutasítását, amelyek öröklött tulajdonságaim.”

Ilyen „öröklött” tulajdonságokat találunk a regényben szereplő Thibaultok-ban is. Az erős és kitartó akarat, amely Oscar és Antoine karrierizmusában fejeződik ki, Jacques-nál mint lázadás jelenik meg, de már Jean-Paul akaratosságában és makacs kitartásában is megmutatkozik. A magányosság, a halálfélelem, a gőg, a szerepjátszás és a kíméletlenség szintén olyan családi vonás, amely többé-kevésbé minden szereplő jellemében megtalálható. Mindezt maguk a szereplők is tudják. A fiúk gyűlölik ugyan apjukat, de nem szakadhatnak el tőle. Újra meg újra megtalálják hangját, magatartását egymás viselkedésében vagy a környezetben, melyre rányomta bélyegét.

Amikor Antoine megfigyeli Jean-Paul makacs kitartását, amellyel végül is meghódítja a buckát, így elmélkedik: „A Thibault-energia… Apámnál tekintély, uralomvágy,.. Jacques-nál féktelenség, lázadás… Nálam csökönyösség… És most? Milyen alakot fog ölteni a kicsi vérében lakó erő?” (1789. 1.)

Antoine önmagában is megállapítja: „most éppen úgy nevettem, mint apa…” Máskor Jacques figyeli meg, hogy Antoine „hangja is egészen olyan lesz, mint az apjának…” (1005. 1.) Titokzatos ez a kapcsolat, melynek elsősorban az érzésvilágban vannak a gyökerei. Ahogy Antoine mondja apja iratainak elolvasása után: „Amikor szemben álltunk egymással, két egy vérből való, azonos természetű férfi volt együtt – és a két férfi, apa és fia közt nem volt semmiféle nyelv, amelyen érintkezzenek egymással, semmi lehetősége a gondolatok kicserélésének: két idegen!… És most teljes biztonsággal érzem, hogy mindennek ellenére – ámbár sohasem állapítottam meg kettőnk között a gondolatcsere legcsekélyebb kezdetét sem – mindennek ellenére sohasem volt és sohasem lesz többé a világon más ember – még Jacques sem – , aki annyira alkalmas volna, hogy lényegének legmélyében megértsem, s alkalmasabb nála, hogy egyszerre behatoljon az enyémnek mélységeibe… Mert ő az apám volt, s mert én a fia vagyok.” (826-7. 1.)

Ezen a halál sem változtat. Oscar Thibault személyisége még akkor is uralkodik régi házában, amikor a „hugenotta” Mme de Fontanin kórházat rendez be az épületben. Antoine ismét látja apját, amikor belép a jól ismert szobába: „Antoine magára maradt. Egyedül, az apjával. Thibault erős egyénisége ott élt még ebben a szobában. Az ő egyénisége áradt minden tárgyból s a tárgyak gondosan megválasztott, megfontolt elhelyezéséből – az ezüstfödeles tintatartóból, az asztali lámpából, az itatósból, a tolltörlőből s a falra akasztott barométerből… Csak rá kellett néznie a használatban elnyűtt szőnyegre, és újra látta apját libegő szárnyú szalonkabátjában, amint félig lehunyt szemmel, vastag kezét hátrakulcsolva, súlyos léptekkel járkál a könyvszekrény és a kandalló között.” (1771. 1.)

Antoine folytatja apja útját: mindenáron karriert akar csinálni. Sajátosan XIX. századi jellem, Stendhal és Balzac alakjainak utóda. De Antoine modernebb apjánál, ő már szakít az egyházzal és az orvostudomány útján akar érvényesülni. Orvosi hivatása is hozzájárul ahhoz a szerepjátszáshoz, amelyet már apjától elsajátított. A gyakorló orvos, majd a mester, a professzor szerepét akarja eljátszani. Szívós, kitartó munkával tör célja felé, de felhasználja a vagyont is, amelyet apjától örökölt. Munkatársait kapitalista vállalkozó módjára zsákmányolja ki: az ő laboratóriumában csak neki dolgozhatnak. Csak pályafutása végén ismeri fel individualista célkitűzésének hiábavalóságát. Rájön arra, hogy tehetsége nem emeli az átlag fölé. Másfelől undorral gondol kapitalista tervezgetésére, most már belátja, hogy Jacques-nak volt igaza, aki először át sem vette az örökséget, majd vagyonrészét háborúellenes propagandára fordította. Antoine úgy érzi, hogy a pénz megmérgezte az életét: „Pénzmérgezés. Különösen az örökölt pénz mérgez. Amit az ember nem maga keresett meg. A háború nélkül végem lett volna… Már jogot formáltam a gazdag ember természetes kiváltságára, hogy keveset dolgozzam és másokat dolgoztassak. Pirulás nélkül magamnak tulajdonítottam volna az első fölfedezés érdemét, amelyet Jousselin vagy Studler tett volna az én laboratóriumaimban. Kizsákmányoló, igenis, az lett volna belőlem!” (1739-40. 1.)

Mintha Jacques szavainak visszhangját hallanánk, aki már gyermekkorában fellázadt a kiváltságosok világa ellen. Ennek a lázadásnak még nem volt megfogalmazható társadalmi tartalma, s nem is fűtötte más, mint a gyermek igazságérzete. De Jacques éles szemmel figyelt, és korán észrevette, hogy apja jótékonysága valójában világcsalás. Azért mondja Antoine-nak: „Engem az tett forradalmárrá, hogy itt születtem ebben a házban… Hogy polgárfiú voltam… Hogy már kiskoromban napról napra láttam azokat az igazságtalanságokat, amikből az a kiváltságos világ él. Még távolról sem tudtam, hogy mi a kapitalizmus, még magát a szót sem ismertem tizenkét-tizenhárom esztendős koromban, emlékezz csak vissza, fellázadtam ez ellen a világ ellen. Az iskolatársaim, a tanáraim világa… és apa meg az ő jótékony intézményeinek világa ellen!” (1042. 1.)

Csakhogy Jacques-nak súlyos kételyei vannak. Nem hisz az emberiség erkölcsi fejlődésében, és fél a forradalom vérontásától is. De hatalmas lelkesedéssel üdvözöl minden agitációt, amelyet a háború ellen kezdeményeznek. Részt vesz minden megmozdulásban, és elhívja Jennyt is a gyűlésekre. A napihírek hatására egyre türelmetlenebb és idegesebb. Gyors áttekintőképességével hamar átlátja, hogy milyen taktikázás folyik, s hogyan közeledik a háború. Megnyugvást csak a békéért folytatott tüntetés alkalmával talál; amikor személyisége szinte felolvad a testvéri tömegben: „Egyáltalán nem érzékelte a teret, az időt: egyéni öntudata megsemmisült. Olyan volt ez, mint valami homályos, letargikus visszatérés az ősi környezetbe. Belemerült, beleolvadt ebbe a mozgó testvéri sokaságba, s érezte, hogy megszabadult önmagától.” (1357-8.1.)

Ettől fogva felfelé vezet az út. Jacques a végsőkig harcol a háború ellen. Tiltakozik, amikor a mozgalom vezetői megalkuvást hirdetnek, nem fogadja el azok álláspontját sem, akik külföldre menekülnek a behívó elől. O sem vonul be, de életét kész feláldozni a háború ellen folytatott küzdelemben.

Mihelyt célt lát maga előtt, tervszerűen és gyorsan cselekszik: ráveszi Meynestrelt, hogy vezesse a gépet, és megírja a röpiratát harmadosztályú vasúti vendéglőben egy nagy asztal mellett. Ez a környezet megfelel a mondanivalónak: úgy kell írni, hogy a frontkatona értsen belőle. Jacques egyszerű szavakkal leplezi le a nemzeti hazugságot, azt a sajtót, amely minden háborús országban gyűlöletre uszít. Felvilágosítja a katonákat, és bátorságot önt a szívükbe. Meg akarja állítani a háborút, amely akkor már ezrével szedte véres áldozatait. A röpirat befejező szakasza határozott felszólítást tartalmaz:

„Holnap, ugyanabban az órában, napfelkeltekor, franciák és németek, valamennyien együtt, a hősiességnek és testvéri szeretetnek ugyanazzal a lendületével fordítsátok felfelé a puska agyát, dobjátok el a fegyvert, hallassátok a felszabadulásnak ugyanazt a kiáltását!” (1618.1.)

Jacques bátorsága azért is tiszteletre méltó, mert tisztában van tettének veszedelmes következményeivel.

Jól tudja, hogy ha fogságba kerül, főbe lövik. Képzelete elébe vetíti a félelmes jövőt, de ő nem hátrál meg. Még Jennytől kell elbúcsúznia, néhány sort ír neki, s megjön a gép, hogy felragadja, majd lezuhanjon vele.

Jacques tevékenysége sok tekintetben emlékeztet Romáin Rolland háborúellenes állásfoglalására. Mindketten Svájcban fejtik ki működésüket, elveik között is sok a hasonlóság. Nemzetközi forradalmárok támogatják munkájukat, és a háborús propaganda szítja ellenük a gyűlöletet.

Antoine mindig irigyelte Jacques-tól a barátait, mert neki egy sem volt. Most, amikor életre halálra megy a küzdelem, nemzetközi összefogás segíti a vakmerő repülőket. Jacques svájci barátai és elvtársai hűségesen és pontosan látják el fontos feladatukat. Kerülik a nagy szavakat, nem érzékenyülnek el, jól tudják, hogy valójában ők ennek a céltalan háborúnak a hősei.

De Antoine-nak is széles ismeretségi köre van. Nemcsak Rumelles-től kap híreket, aki a külügyminisztériumban dolgozik, hanem munkatársai, betegei is állandóan tájékoztatják. Csakhogy Antoine nem akar elszakadni munkájától, s a vitákban sem mindig vesz részt. De az író mégis fontosnak tartja ezeket a megbeszéléseket, mert ezeknek bemutatásával a kor hangulatát, felfogását széleskörűen ábrázolhatja. Antoine körében szélsőséges soviniszta is akad, számos haladó radikális és apolitikus polgár fejti ki nézetét. Valójában a szerző két tábort állít egymással szembe: Jacques és köre határozottan háborúellenes, Antoine társaságában közömbös, sőt háborús párti szereplők is akadnak.

A regény nőalakjai közül egyedül Rachel, Antoine szeretője ígérkezik igazi élettársnak. Apja színházi szabó volt, ő maga táncosnőnek készült. Sokat szenvedett, és sok kalandon ment át. Afrikai kalandjai egzotizmussal töltik meg a szerelmét. Rachel önzetlen, jószívű és jó ízlésű asszony, aki a saját életét éli. Antoine nem elég gyöngéd ahhoz, hogy megértse, s arra is későn ébred rá, hogy nem sikerült meghódítania: Rachel nem tudott elszakadni Hirschtől. Szerelmének emléke a haldokló Antoine legszebb vigasztalása.

Jennyrőljoggal állapítja meg Jacques: „maga olyan, mint egy sziget… hozzáférhetetlen.” Valóban, Jennyt kevéssé ismerjük, jelleme csak Jacques halála után mutatkozik valódi fényében. Titokzatos lélek, szenvedélyes és erős, de nem képes arra, hogy Jacques eszméit megértse. Gise, aki életét Jean-Paulnak szentelte, így jellemzi Jennyt: „Kivételes teremtés ez a Jenny… Nemes lelkű, erélyes… Csodálatra méltó! Másokkal szemben szigorú… Elvakult, csak magában bízik, nem tűri, hogy mást gondoljon az ember…” (1715. 1.) Ez a jellemzés egyszerre világítja meg Jenny és Gise vonásait, s kettejük viszonyát is érzékelteti.

Roger Martin du Gard a történetíró realizmusával bírálja regényében a kapitalizmust, a vallásos világintézetet, a katolikus intézményeket és a nacionalizmust. Ezeknek romboló hatását két család pusztulásával, és az I. világháború kitörésével bizonyítja. Csakhogy ez a háború olyan pusztító tűzvész, amely mindent feléget, tehát a régi világ egészét megsemmisíti. Ennek helyén új világot lehet teremteni, s ennek záloga a gyermek, akit a pusztuló nemzedékféltő szeretettel készít fel hivatására.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Nagy Lajos: Kiskunhalom

Nagy Lajos mint novellaíró kezdte pályafutását, s évtizedeken keresztül így...

Close