Roger Martin Du Gard: A Thibault család

Az Epilógus fejezeteinek nagy része Antoine gázmérgezéséről és a beteg orvos lelkivilágáról szól. Ezekben a fejezetekben Antoine felismeri korábbi törekvéseinek hiábavalóságát. A halál kérlelhetetlen leleplező, megtanítja arra, hogy ő csak mindennapi átlagos orvos, s nem tudós kutató. Antoine következetes: „könnyű halállal” akarja végezni, tehát öngyilkossággal szándékozik megkönnyíteni halálát. De addig is – most már önzetlenül – hasznot hajt a tudománynak, amikor pontosan leírja a betegségének kezelését és tüneteit. Az erről megjelenő cikket ő már nem olvassa, s rangot vagy pénzt sem kaphat érte. Mégis megírja, mert rájött, hogy a tudományt szolgálni több, mint a személyes sikert hajszolni. Emellett nem feledkezik meg arról sem – hiszen ő is Thibault! -, hogy Jean-Paulnak feljegyzéseket készítsen. Meg akarja örökíteni a nevét, mint az apja. Emléket, nyomot hagyni magunk után – ez már Oscar Thibault-nak is legfőbb gondja volt.

  Ezért írja Antoine:

„Szép ez a kicsi, erős, nagyszerűen fejlődik, benne van az egész jövendő, az enyém, az egész világé! Rágondolok, amióta megláttam, s egyre nyom az az érzés, hogy ő nem gondolhat majd rám. Nem ismer, nem tud rólam semmit, semmit sem hagyok magam után, néhány fényképet, egy kis pénzt, egy nevet: »Antoine bácsi«. Semmit… Ha ezekben a kegyelem-hónapokban lenne annyi türelmem, hogy napról napra írjak ebbe a jegyzőkönyvecskébe… Meglehet, kis Jean-Paul, hogy később kíváncsian keresed majd benne a nyomokat, a bélyegemet, utolsó bélyegemet, egy eltávozó ember lépteinek nyomát. Akkor Antoine bácsi „valamivel többé válna a szemedben, mint puszta név, mint fénykép egy albumban.”

A Thibault család szerzője sajátos időrendet állapít meg. Ennek következtében néhány könyv csak pár napos eseménysort tartalmaz, s az események után évekig semmi sem történik. Ugrásokat találunk a regényben, így pl. 1910 után három év telik el, minden esemény nélkül. Másfelől a drámai szerkesztés következtében gyakran a következménnyel találkozunk először, csak – később ismerjük meg az előzményeket. Jacques kétszeri szökését éppúgy utólag beszéli el a szerző, mint Rachel viszonyát Hirschhez. Ilyen módónt Thibault családban szubjektív idővel találkozunk. Ez a szubjektivitás lélektanilag és művészi tekintetben annyira magától értetődik, hogy alig tűnik fel az olvasónak. Beleillik ebbe az érzékelés és az emlékezés közötti prousti összefüggés is, amely oly gyakori a XX. századi regényben. így jelenik meg a távol levő Rachel az ámbraillat hatására Antoine tudatában: „Tenyerébe temette arcát. De Rachel tüstént ott volt mellette: az ámbraillat, amely az ujján maradt, mert ma éjszaka megfogta Rachel nyakláncát! Erezte a mellén gömbölyű vállát, ajkán bőrének langymeleg szövetét.” (5*10. 1.)

Roger Martin du Gard a jellemzés mestere: alakjai elevenen élnek, mert kitűnő típusok és felejthetetlen személyiségek. Minden szereplő világos, határozott és kemény vonással ábrázolt figura. Mégis, különösen a főszereplők jellemzésében sajátos túlzással találkozunk: a szerző rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít az átöröklésnek. Már a terv készítésekor ezt írja: „… hirtelen megigézett az a gondolat, hogy megírom két fivér történetét: két emberét, akiknek véralkata annyira más és eltérő, amennyire csak lehetséges, de alapjában mégis magán viseli annak a rejtélyes hasonlatosságnak bélyegét, amelyet a hatalmas közös átöröklés teremt két vérrokon között. Ez a tárgy termékeny megkettőződésére adott alkalmat: megláttam benne annak lehetőségét, hogy természetemnek két ellentétes irányát egyszerre fejezzem ki: a függetlenség, a szökés, a lázadás ösztönét, minden megkötöttség visszautasítását; s a rend, a mértéktartás ösztönét, a végletek elutasítását, amelyek öröklött tulajdonságaim.”

Ilyen „öröklött” tulajdonságokat találunk a regényben szereplő Thibaultok-ban is. Az erős és kitartó akarat, amely Oscar és Antoine karrierizmusában fejeződik ki, Jacques-nál mint lázadás jelenik meg, de már Jean-Paul akaratosságában és makacs kitartásában is megmutatkozik. A magányosság, a halálfélelem, a gőg, a szerepjátszás és a kíméletlenség szintén olyan családi vonás, amely többé-kevésbé minden szereplő jellemében megtalálható. Mindezt maguk a szereplők is tudják. A fiúk gyűlölik ugyan apjukat, de nem szakadhatnak el tőle. Újra meg újra megtalálják hangját, magatartását egymás viselkedésében vagy a környezetben, melyre rányomta bélyegét.