Hirdetés

Albert Camus – Algir széppróza (1913-1960)

19 perc olvasás

Albert Camus (alber kamü) egy algériai faluban született szegény családban. Apja francia földmunkás volt, elesett az első világháborúban, anyja pedig írástudatlan spanyol asszony, aki férje halála után Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta el gyermekeit.

Hirdetés

Camus ifjúkorát nyomorúságban töltötte, tüdőbaja miatt többször is félbeszakította tanulmányait. Ösztöndíjat kapott, a középiskola elvégzése után az algériai egyetemen filozófiát tanult. A szegényekkel és elnyomottakkal való együttérzése vezette el a politikai és kulturális tevékenységhez.1934-ben tagja lett a kommunista pártnak – a pártmunkáját az arabok között végezte -, de 1937-ben szakított a munkásmozgalommal.

Megalapította a Munka Színházát, amely a néphez kívánt szólni, dolgozott az algériai sajtónak és rádiónak.

A második világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de egészségi állapotára való tekintettel nem vették be a hadseregbe. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba ment, egy párizsi napilap munkatársa lett, Sartre egzisztencialista körének tagja, bár sohasem vallotta magát egzisztencialistának. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban.

Negyvenhét éves korában autószerencsétlenség áldozata lett.

Hirdetés

Az írásaiban megnyilatkozó szemlélet egyszerre életigenlő és élettagadó. Camus egyszerre érzi a teljes élet mámorát és iszonyatát. Szereti az életet, a fénnyel teli mediterrán természetet – “Sohasem tudtam lemondani a fényről, a létezés öröméről”-, a társadalmat azonban kegyetlennek látja, az emberek szüntelenül kitermelik az embertelent.

Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: “Abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek legmélyéről feltörő kívánságnak szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira függ az embertől, mint a világtól.” Az abszurd tudomásulvétele számára a lét adottsága, melyet a lázadás etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli, bezárult égbolttal, az ellenséges világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem tisztánlátását, az emberi méltóság értékét állítja szembe.

A lázadáson túl a háború és az ellenállás idején rátalál az emberi szolidaritás élményére is (A pestis). Arra a meggyőződésre jut, hogy “az abszurditás uralkodik ugyan, de tőle csak a szeretet menthet meg”. A szeretetben látja meg egy új etika legfőbb értékét, ezt azonban csak utolsó füzeteinek néhány vázlatos fejezetéből olvashatjuk ki.

Camus elsősorban moralista volt, írásaiban az ember mivoltát, a világban való helyét, legjobb magatartását akarta megvilágítani. Számára az írás is küzdelem, kísérlet az abszurd szakadás meghaladására: “Ha úgy látnám, hogy a világnak értelme van, nem írnék többet.”

Stílusában nem tartozott az újítók közé, eszközei hagyományosak, klasszikusan egyszerű, világos stílusban írt.

Hirdetés

Igazán jelentős művekkel a háború elején lép fel. A háborúban a testet öltött abszurditást látja. 1938 és 1941 között írja az abszurd triptichonjának nevezhető három művét: a Közöny c. kisregényét, a Sziszüphosz mitosza c. tanulmánykötetét és Caligula c. drámáját. Ez a három írása is mutatja, hogy Camus esetében a művész mennyire elválaszthatatlan a gondolkodótól, a regény- és drámaíró az esszéistától.

A Sziszüphosz mítoszában (1942) Camus első korszakának legfontosabb gondolatait foglalja össze: Sziszüphosz alakjában a sorsával bátran szembenéző, azt tudatosan vállaló hőst állítja elénk.

Sziszüphoszt az istenek arra kárhoztatták, hogy egy sziklát kell a hegy csúcsára felgörgetnie, az azonban a cél előtt mindig visszagurul, és Sziszüphosz folytonosan újra kezdheti a munkát. Camus esszéjében ez az értelmetlen föladat az emberi élet abszurditásának jelképévé válik. A világ abszurditásából következik, hogy “csak egy valójában komoly filozófiai probléma van, s ez az öngyilkosság. Ítéletet mondani arról, hogy az életet érdemes élni, ez jelent válaszadást a filozófia alapvető kérdésére.”

A szerzô szerint az abszurditás tényére nem az öngyilkosság a helyes válasz, mert az embernek nem szabad elébe mennie a halálnak, ez sorsába való beletörődést, az abszurditás elfogadását jelentené. Az abszurdum ellen lázadni kell, s ez a lázadás adja az élet értelmét. Sziszüphosz nagysága éppen abban van, hogy illúziótlanul szembenéz sorsával, átérzi munkája értelmetlenségét, mégis folytatja a küzdelmet, és éppen ez teszi boldoggá: “A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. “

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!