Roger Martin Du Gard: A Thibault család

Amikor Antoine megfigyeli Jean-Paul makacs kitartását, amellyel végül is meghódítja a buckát, így elmélkedik: „A Thibault-energia… Apámnál tekintély, uralomvágy,.. Jacques-nál féktelenség, lázadás… Nálam csökönyösség… És most? Milyen alakot fog ölteni a kicsi vérében lakó erő?” (1789. 1.)

Antoine önmagában is megállapítja: „most éppen úgy nevettem, mint apa…” Máskor Jacques figyeli meg, hogy Antoine „hangja is egészen olyan lesz, mint az apjának…” (1005. 1.) Titokzatos ez a kapcsolat, melynek elsősorban az érzésvilágban vannak a gyökerei. Ahogy Antoine mondja apja iratainak elolvasása után: „Amikor szemben álltunk egymással, két egy vérből való, azonos természetű férfi volt együtt – és a két férfi, apa és fia közt nem volt semmiféle nyelv, amelyen érintkezzenek egymással, semmi lehetősége a gondolatok kicserélésének: két idegen!… És most teljes biztonsággal érzem, hogy mindennek ellenére – ámbár sohasem állapítottam meg kettőnk között a gondolatcsere legcsekélyebb kezdetét sem – mindennek ellenére sohasem volt és sohasem lesz többé a világon más ember – még Jacques sem – , aki annyira alkalmas volna, hogy lényegének legmélyében megértsem, s alkalmasabb nála, hogy egyszerre behatoljon az enyémnek mélységeibe… Mert ő az apám volt, s mert én a fia vagyok.” (826-7. 1.)

Ezen a halál sem változtat. Oscar Thibault személyisége még akkor is uralkodik régi házában, amikor a „hugenotta” Mme de Fontanin kórházat rendez be az épületben. Antoine ismét látja apját, amikor belép a jól ismert szobába: „Antoine magára maradt. Egyedül, az apjával. Thibault erős egyénisége ott élt még ebben a szobában. Az ő egyénisége áradt minden tárgyból s a tárgyak gondosan megválasztott, megfontolt elhelyezéséből – az ezüstfödeles tintatartóból, az asztali lámpából, az itatósból, a tolltörlőből s a falra akasztott barométerből… Csak rá kellett néznie a használatban elnyűtt szőnyegre, és újra látta apját libegő szárnyú szalonkabátjában, amint félig lehunyt szemmel, vastag kezét hátrakulcsolva, súlyos léptekkel járkál a könyvszekrény és a kandalló között.” (1771. 1.)

Antoine folytatja apja útját: mindenáron karriert akar csinálni. Sajátosan XIX. századi jellem, Stendhal és Balzac alakjainak utóda. De Antoine modernebb apjánál, ő már szakít az egyházzal és az orvostudomány útján akar érvényesülni. Orvosi hivatása is hozzájárul ahhoz a szerepjátszáshoz, amelyet már apjától elsajátított. A gyakorló orvos, majd a mester, a professzor szerepét akarja eljátszani. Szívós, kitartó munkával tör célja felé, de felhasználja a vagyont is, amelyet apjától örökölt. Munkatársait kapitalista vállalkozó módjára zsákmányolja ki: az ő laboratóriumában csak neki dolgozhatnak. Csak pályafutása végén ismeri fel individualista célkitűzésének hiábavalóságát. Rájön arra, hogy tehetsége nem emeli az átlag fölé. Másfelől undorral gondol kapitalista tervezgetésére, most már belátja, hogy Jacques-nak volt igaza, aki először át sem vette az örökséget, majd vagyonrészét háborúellenes propagandára fordította. Antoine úgy érzi, hogy a pénz megmérgezte az életét: „Pénzmérgezés. Különösen az örökölt pénz mérgez. Amit az ember nem maga keresett meg. A háború nélkül végem lett volna… Már jogot formáltam a gazdag ember természetes kiváltságára, hogy keveset dolgozzam és másokat dolgoztassak. Pirulás nélkül magamnak tulajdonítottam volna az első fölfedezés érdemét, amelyet Jousselin vagy Studler tett volna az én laboratóriumaimban. Kizsákmányoló, igenis, az lett volna belőlem!” (1739-40. 1.)

Mintha Jacques szavainak visszhangját hallanánk, aki már gyermekkorában fellázadt a kiváltságosok világa ellen. Ennek a lázadásnak még nem volt megfogalmazható társadalmi tartalma, s nem is fűtötte más, mint a gyermek igazságérzete. De Jacques éles szemmel figyelt, és korán észrevette, hogy apja jótékonysága valójában világcsalás. Azért mondja Antoine-nak: „Engem az tett forradalmárrá, hogy itt születtem ebben a házban… Hogy polgárfiú voltam… Hogy már kiskoromban napról napra láttam azokat az igazságtalanságokat, amikből az a kiváltságos világ él. Még távolról sem tudtam, hogy mi a kapitalizmus, még magát a szót sem ismertem tizenkét-tizenhárom esztendős koromban, emlékezz csak vissza, fellázadtam ez ellen a világ ellen. Az iskolatársaim, a tanáraim világa… és apa meg az ő jótékony intézményeinek világa ellen!” (1042. 1.)