Radnóti Miklós 1909-1944

A gyökérhez kapcsolódó költői képekből bontakozik ki a költői hitvallás morális tartalma.

A gyökérhez ugyanis olyan tulajdonságok rendelődnek, amelyek erkölcsi értékhordozók: a hófehér álom az erkölcsi tisztaság, „karja akár a kötél” az életösztön, a szívósság. A szívósság dacos magatartást jelent, a féreggel szembeni küzdelemben válik fontossá az eluralkodó féregvilággal szemben.

A költemény feszültségét az egymással szembenálló erők egyre aktívabbá válása fokozza. Igei metaforák hozzák létre ezt a jelentést: a féreg először „alszik”, majd „ül”, majd „a világ megférgesül”. A gyökér ravaszul kúszik, tovább él, nem érdekli a világ, égi ízzel táplálgatja a lombjait. Még a megférgesült világban is képes a lírai én az alkotásra: „…nem érdekli a világ,/ csak a lombbal teli ág.// Azt csodálja, táplálgatja,/ küld néki jó ízeket,/ édes, égi ízeket”. A két cselekvés ellentétes értékű. A féreg rombol, a gyökér táplál.

A lírai én számára a költészet, az ember szép, harmonikus világa az egyetlen, amit a fasizmus emberellenes barbárságával szembeállíthat. A védekezésnek és az ellenállásnak ez a gesztusa ad különös jelentést, más minőséget Radnóti költeményeinek. Verssel teremtette újjá azt az emberi méltóságot és emberséges életet, amelyet immár végképp megtagadott tőle a világ. S ha a világnak nincs is szüksége a költészetre, a költészet, a humánum akkor is él, befelé virágzik, gyökér-életet él, s talán arra vár, hogy jobb időben újra kisarjadjon belőle az élet.

Az idő, a körülmények megváltoztak, a kor, amelyben él nem kedvez a művészetnek. Az alkotás ennek ellenére létszükséglet, életforma Radnóti számára. A művészsors tragédiája fogalmazódik meg a „Virág voltam, gyökér lettem” összegző megállapításban.  Furcsa, fordított, a természet törvényeinek, a létezésnek ellentmondó irányt szab a gyökér-létre kényszerítő világ.

A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
ott messzebb, kint a réten
a permeteg sötétében
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

A végső üldözöttség éveiben lázas munkában élt a költő. Minél többet szeretett volna elvégezni terveiből. A köznapi élt szelíd igézetében talált vigasztalást. Nézte, figyelte a természetet, az élet, a világ „apró rebbenéseit”, s jegyezte le költeményeiben. A valóság apró csodái, az egyszerű dolgok, a köznapi tárgyak és pillanatok kerültek különleges megvilágításba, az élettől búcsúzó költő figyelő tekintete rajzolt különös fényudvart a mindennapi élet kellékei és a természet köré.

A világító mécsvirág irányítja a lírai én figyelmét az alkonyi táj apró csodáira. Erről vall A mécsvirág kinyílik című impresszionista költeménye. Nyoma sincs az idillikus hangvételű versben a háború borzalmainak, a lágerélménynek. A természet csodáira érzékeny lírai én mintegy megnyugvást, balzsamot, írt talál a szemlélődésben. A versbeszéd személytelen, csupán a verszárlat „vidékeinken” birtokjeles főneve utal a lírai én jelenlétére, arra, hogy magáénak tekinti e tájat, birtokba vette minden élőlényével, legapróbb részleteivel. A térben és időben érvényesülő nézőpont: a közelből a távoli felé, az alkonyitól a sötét felé, a nyárból az ősz felé tart. Ez a fajta elmozdulás a vers hangulatát is színezi, az idillit kissé elégikussá  teszi.

A cím egyszerre konkrét és metaforikus értelmű. „A mécsvirág kinyílik” állítás az élet kezdetét jelentheti. S így életjelkép, értékjelkép is.

Az első nyolc sor idillikus hangulatot árasztó leírás. A díszletelemek megszemélyesített kecses, parányi élőlények, a napraforgó, a tücskök, a dongó, a pacsirta. A hozzájuk rendelt jelzőkben,igékben rejtett erotika, a természet gazdag bujasága érezhető: „ a tücskök már riszálnak”, „odvában dong a dongó”.

Ez a bensőséges hangulat vált át a következő hat sorban. A szemlélődő tekintete is messzebb réved, az alkonyt felváltja a „permeteg sötét”, s a melegséget a borzongató hűvös. A napszakok váltakozásában az idő feltarthatatlan volát ismeri föl, s ezt kiterjeszti az évszakokra, hiszen a nyárban megsejteti az ősz közeledtét: „s holnap vidékeinken/ újból a sárga ősz jár”. Az „újból” időhatározó a természetciklikusságát idézi meg, a születés, elmúlás váltakozását. Ez a felismerés teszi nosztalgikussá, elégikussá a verszárlatot.