Radnóti Miklós 1909-1944
A költemény második részében, az utolsó tizenkét sorban előtérbe kerül a vallomásos jelleg, a lírai én azonosul a „szívós téli tő” metaforájával, mely az értékőrzés erkölcsi parancsát hirdeti. A felszólító módú igék a „világíts”, „őrizz”, „keríts be”, az értékőrzés óhaját, parancsát fogalmazzák meg. A múlt értékeihez való szívós, konok ragaszkodás gesztusa az egyetlen elfogadott magatartás a lírai én számára. Nem cselekvő harc ez, hanem a múlt értékeinek passzív őrzése. Kiszolgáltatottsága, tehetetlensége tudatában ez az egyetlen humanistához méltó magatartás. Ez teszi elviselhetővé a létet, folytathatóvá az életet.
Éjszaka
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
A vers címe a költészetben ritkán megénekelt napszakot jejöl meg. Az éjszakához kettős hangulat társul, részben az alvás, a nyugalom, másrészt a sötét mögött lappangó félelem, fenyegetettség. A címben megsejtett ambivalens életérzés kiteljesedik a versben. Az ellentét szervezi a költeményt, amely ellentét az idill és veszélyeztetettség, a nyár és az ősz motívumpárba sűrűsödik.
Az első olvasásra idillnek tűnő képeknek vannak mozzanatai, amelyek fenyegetettségre utalnak és arra, hogy a harmónia csak átmeneti. Feltűnő a vers nyelvi megszerkesztettsége. A vers párhuzamos felépítésű mondatokból áll. A mondatok szintjén egymáshoz szervesen kapcsolódó fogalmak mintegy fűzérszerűen fonják a vers szövegét. Ezt a hatást erősítik föl a figura etimologica, szótő ismétlésén alapuló hozzátoldó alakzatok: „szív…szívben az aggodalom”, „rózsában a rózsabogár”, valamint az egyszerű szóismétlések, a hatszor ismételt „alszik” állítmány. Ez a költemény kulcsmotívuma, mely hangsúlyos helyre kerül, s mely egyetlen megszemélyesítéssé avatja az egész verset.
Már a kezdő képekben ott lappang a fenyegetettség érzése: „alszik a pókháló közelében a légy a falon”, mely csak az utolsó két sorban teljesedik ki. A képalkotás is az elszemélytelenedés felé halad, a mindennapi élet meghitt díszleteit, tárgyait (kert, faág, fatörzs, harkály, rózsa, rózsabogár), az élettelen, elvont fogalmak veszik át (hold, hideg érem). Az eddig lappangó fenyegetés aktívvá lesz az őszmegszemélyesített képében: „alszik a holdban a láng, hideg érem az égen:/ fölkel az ősz, és lopni lopakszik az éjben”. A lírai én magánya kiteljesedik. A bensőséges megidézett köznapi világ kozmikussá tágul, kísértetiessé, fenyegetővé, rideggé válik.
Hangulatilag is ambivalens a vers. A h, l hangok puhasága, a zs hang zsongása ellentétben áll a gyakran ismétlődő alszik szó sziszegő sz hangjaival. A forma sem teljes: a sorok csonkák, így a hexameter minduntalan megdöccen.
Hasonlatok
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst —
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, —
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,
mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
A cím egy költői kép megnevezése. Szerelmi vallomás a kedvesnek. A hasonlatokban azt fejti ki, hogy mit jelent számára a szeretett lény. „Az vagy nekem” – mondhatnánk tömörebben intertextuális viszonyt kezdeményezve Shakespeare szállóigévé vált szavaival.
A hasonlatok révén árnyalt portrét rajzol a kedvesről, de eközben azt is elmondja, hogy mi mindent jelent számára a szeretett asszony.
Egyszerre rejtelmes „suttogó faág”, bódító, mint a mák, izgató, akár a változó idő, nyugtató, mint „sír felett a kő”. Egyszerre barát és társ és szerető. A megismerni akarás szenvedélyével keresi a legapróbb mozdulatokban, gesztusokban, hangulatokban a kedves lényének jellemző vonásait, ezáltal birtokba vegye, magáénak tudhassa őt. A portré megrajzolása egyre árnyaltabbá válik.
Lapozz a további részletekért