Radnóti Miklós 1909-1944

A költemény címe, formája, a sorok tördelése s az ennek nyomán kirajzolódó kép mind összhangban vannak egymással és együttesen járulnak hozzá a költemény döbbenetes hatásához: a kettészakított, zökkentett sorok mintha az elkínzott emberek roskadozó, meg-megbotló lépéseinek ritmusát idéznék.

Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,

mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága,

s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága

virulsz ki most eszemben.

S tudom már mit jelent ha

kezed hajadra lebben,

bokád kis billenését

is őrzöm már szivemben,

s bordáid szép ivét is

oly hűvösen csodálom,

mint aki megpihent már

ily lélekző csodákon.

És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van

s mint álombéli isten

szorítlak száz karomban.

A magyar irodalom megejtően szép vonulatát alkotják azok a Radnóti idillek, amelyek szorongó halálversei szomszédságában születtek. A háború, a fasizmus borzalmai elől, a láger embertelen viszonyai közepette időről időre a természet, a szerelem harmonikus , békés világába menekült a költő. Mintha a védekező lélek a pusztulás sötétlő árnyékában percnyi derűt, örömöt keresett volna. Szerelmi elragadtatás és szorongásos csüggedés, életvágy és haláltudat itatta át ezeket a költeményeket. Ellentétes érzések hullámoztak bennük: lemondás és remény, rettegés és öröm, vágyakozás és beteljesülés. A tragédia közelsége egyszersmind súlyossá tette e vallomásokat, s megteremtette e szerelmi kapcsolat különös pátoszát. A szerelmi versek poétikája a daltól az ódához vezetett. Ezek ősi műfajok, mint modern lírikusaink többségénél megújulnak, elveszítik egyneműségüket és különböző hangnemek és életérzések keverednek bennük.

Dal és elégia keveredik a Rejtettelek című 1942-ben keletkezett bensőséges hangulatú költeményében.

A cím a versbeli alapélményt rögzíti, a féltés, az óvás, a megtartás gesztusát, mely a háború borzalmai közepette a lélek védekezése és ellenállása volt. A szerelem számára az élethez fűző kapocs, megtartó erő, ezért is igyekszik elrejteni, óvni, hogy legkétségbeesett pillanataiban belekapaszkodhasson. A Rejtettelek tárgyas ragozású igei cím magába sűríti a lírai alany és a lírai tárgy fogalmát, s utal a költemény személyes, vallomásos jellegére, a lírai én közvetlen megnyilatkozására.

A költemény két egyenlőtlen terjedelmű szerkezeti egységre tagolódik, melyet az értelmű kötőszó „mégis” választ el egymástól. Az első kompozíciós egység a költői inverzió révén hangsúlyos verskezdő helyzetbe került „Rejtettelek” állítmánnyal indít ezt azzal nyomatékosítja a költő,  hogy megismétli a címként kiemelt állítmányt.

Az első egységet a „rejtettelek”, „tudom”, „őrzöm” állítmányok tagolják, amelyek a kedveshez való háromféle viszonyulást is kifejezik. A „rejtettelek” gesztusában a már említett óvás, szerelemféltés gondolata jelenik meg, és két hasonlat szerveződik köréje. A hasonlót a természet világából meríti a költő. A lassan érő gyümölcs hasonlata szuggesztíven fejezi ki a szerelem kiteljesedésének folyamatát.

A második hasonlatban a tudatos, racionális  emlékidézés mozzanatát az ablakon viruló jégvirághoz hasonlítja. A racionalitást, az objektivitást a jégvirág elé illesztett „józan” jelző is nyomatékosítja.

E racionalitás jegyében indul a költemény második mondata „S tudom már…” bizonyosságot sugalló állítással. A tudás bizonyosságát a sokszori tapasztalat, az évek során a tudatba vésődött gesztusok, mozdulatok felidézhetősége jelenti. Csakhogy az ész hideg fényénél felidézett pillanatképek „ a kezed a hajadra lebben,/ bokád kis billenése” fokozatosan átmelegszenek. Az „ őrzőm már szívemben” metonímia szemben áll „a virulsz ki most eszemben” metonimikus képpel, jelezve a lírai énnek azt az erőfeszítését, hogy intellektuálisan és emocionálisan, a maga teljességében őrizze meg legféltettebb emlékeit.

Az első kompozíciós egységet lezáró hasonlat az „oly hűvösen csodálom,/ mint aki megpihent már/ ily lélegző csodákon” hirtelen eltávolítja a kedves megidézett alakját, hűvösen szemléli azt. A távolítás azonban nem sikerül. Erről tanúskodik a verszárlat. A  tudatalatti álmok  világában a kedves emléke, az elrejtett érzelmek hatalmas intenzitással tőrnek elő, megsokszorozódnak. Ezt sugallja a hangsúlyos rímhelyzetben kiemelt tiszta rímpár „száz karom van” és „száz karomban”. A tiszta rímek mellett az alliterációk „józan jég”, „virága virulsz” felerősítik a költemény zeneiségét, dallamosságát.