Radnóti Miklós 1909-1944

A hasonló és hasonlított egyre távolabb kerül egymástól meghökkentő képekkel leplezve le az asszonyi lélek rejtelmeit. A hasonlatok tömörebb metaforákká válnak: a kedves „nyurga füst”, „sötét arany”, „mint napsütötte égiháború”. Az ellentmondásos, kiismerhetetlen már-már isteni lényegű kedves érzékletes szinesztézikus képekben jelenik meg.

Elkomoruló hangulatát a „hosszan zengő”, mély magánhangzó zengéséhez hasonlítja. A szerelemféltés aggodalma érződik ki a záró sorok vallomásából: „mosolyból fényes/ hurkokat rajzolgatok köréd”. Mintha csak azért létezne, hogy megszépítse, fényt, játékot lopjon a kedves életébe. Az áradó vallomás, a színek, az ízek, a hangok  keverékéből állítja össze az impresszionista portrét.

Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Az erőltetett menet (1944. Szept.) már a bori lágerben született. A költemény az életösztön, az élethez való ragaszkodás és a megszabadító halál hívása között vergődő ember drámai belső vitáját, drámai küzdelmét tárja elénk.

Tárgyszerű , objektív leírás és álomszerű, vallomásos idill szerves egysége ölt alakot a vers soraiban. E kettősség megnyilatkozik a versbeszédben is, amelyben váltakozik az egyes szám második személyű és az egyes szám első személyű közlés. A kettémetszett párosrímű niebelungi sorokban jeleníti meg a végtelen kimerítő menetelést, miközben idilli képekben idéződnek föl az otthon erőt adó, megtartó emlékei.

A költemény idő- és értékszembesítő, az erőltetett menetelés jelene és a békés otthon múltba vesző emlékképsorozata áll szemben egymással. Ez az ellentét a hangnemben is érződik: idilli és elégikus hangulatok váltják egymást.A versnek határozott, arányos szerkezete van, amelyet a versmondatok tagolnak az egymásnak válaszoló és egymással vitába szálló gondolatok rendje szerint.

Az első rész egy hat- és egy négysoros mondatra tagolódik. Az első mondat a menetelést és a reményüket vesztett, de életükhöz mégis ragaszkodó rabok lelki állapotát jeleníti meg. Az otthon váró asszony elképzelt lehetősége ad nekik erőt a továbbhaladáshoz. Az első hat sor alanyt kifejtő mellékmondatsora és a második mondat négy sora ezt az állítást magyarázza.

Az egész első részt erős líraiság, esztétikai megformáltság jellemzi. Ellentétek, szokatlan jelzőhasználat: „vándorló fájdalomként”, „bölcsebb, szebb halál”, „perzselt szél”, „félelemtől bolyhos honni éjszaka”, alliterációk: „hanyattfeküdt a házfal”, asszociációkat felidéző kifejezések és képek: „hanyattfeküdt a házfal”, „eltört a szilvafa” vezetnek el az ünnepélyessé lassított, magasztos hangvételű mondatzáráshoz. A költemény első fele egyértelműen megadás, a halál melletti érvelés. Az egész részt erős ellentétek tarkítják: földre rogy/ fölkél, „mégis útnak indul”.

 A költemény második fele is érvelés: Az idill vágyának, reményének belső érveit sorakoztatja fel. A költő nosztalgikusan idézi az egykori otthon, béke emlékképeit: „régi hűs verandán/ a béke méhe zöngne,/ míg hűl a szilvalekvár,/ s nyárvégi csönd napozna az/ álmos kerteken…” Az idill egyes elemei visszautalnak a pusztulás látomásának mozzanataira, másrészt az egész idill feltételezett, erre utal az állítmányok feltételes módú igealakja: napozna, zöngne, várna, írna. Az idill felidézése a visszatérés vágyát fejezi ki. A szép halálról már az első részben is szó esett, a másodikban pedig közvetlen van jelen: a döntés, a „fölkelek”, melynek kimondását emberi, baráti szótól várja a költő, s mely az élet folytatásának vágyát fejezi ki.