Hirdetés

Radnóti Miklós 1909-1944

32 perc olvasás

Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Hirdetés

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

virágének, mint műfaj a magyar műköltészetben a szerelmi dal legnevezetesebb, önálló műfajelnevezéssel megjelölt változata; a XIX. század előtti magyar költészet szerelmi-erotikus témájú lírai dalainak, táncdalainak az összefoglaló megjelölése. Elnevezését a virágnyelv szimbolikája (a szeretett kedves virágnevekkel való illetése) nyomán kapta. A XVIII. századig e dalokat irodalomalattiaknak tekintették, lejegyzésüket és terjesztésüket tiltották, így a fennmaradt szövegemlékek hiányosak. A műfaj legkorábbi, 1490 körüli emléke, a Soproni virágének is töredékes. A műfaj legtöbb példája Balassi Bálint költészetéből ismert.

Hirdetés

Erre a műfajra játszik rá Radnóti költeménye, mely megőrzi a virágének szerelmi-erotikus jellegét, harmonikus világképét azonban elborítja az a történelmi háttér, amelyben ezek e versek keletkeztek.

E kettős hangulat, az idill és ennek megbomlása tagolja egyenlő, ellentétes hangulatú szerkezeti egységre a négystrófás költeményt. A versbeszéd személyes, vallomásos jellegű, a lírai én közvetlen megnyilatkozása. A vershelyzet konkrét, életképszerű. Színtere a tavaszi természet, a virágfakadás ideje. Minden üde, játékos, idillikus „napfényes”. Ezt fejezik ki a megszemélyesítések: „fényen futkos a fény”, „ megszólal a néma ezüst éj”, „játszik a pilla felett”, a metaforák: „csókra tűnő tünemény”. Az „f”, az „sz”, „h” hangok alliterációja és a pergő daktilusok a vers zeneiségét fokozzák.

Ez a játékos, könnyed, harmonikus pillanat elborul. A „sötét” megjelenése fenyegetetté teszi a költemény hangulatát, s ezt a „sötét” jelző ismétlésével nyomatékosítja a költő. A napfényt felváltja a „néma ezüst éj”. Az átmenet fokozatos. A földi és égi szférát mintegy összeköti „az égi fa ága”.

Előbb még burkolt, játékos az elborulás: „hull…hull…”, „árny játszik a pilla felett”. Kozmikus méretűvé válik az éjszaka, némaság borul a világra, s fölötte a hidegen uralkodik a hold, részvéttelenül tekint le a „béna” világra: „ hold bámul a béna világra”. A pusztulás, a csend teljessé lett, az önfeledt szerelem helyét átvette a rideg, embertelen, beteg világ.

Gyökér

A gyökérben erő surran,

esőt iszik, földdel él

és az álma hófehér.

Föld alól a föld fölé tör,

Hirdetés

kúszik s ravasz a gyökér,

karja akár a kötél.

Gyökér karján féreg alszik,

gyökér lábán féreg ül,

a világ megférgesül.

De a gyökér tovább él lent,

nem érdekli a világ,

csak a lombbal teli ág.

Azt csodálja, táplálgatja,

küld néki jó ízeket,

édes égi ízeket.

Gyökér vagyok magam is most,

férgek között élek én,

ott készül e költemény.

Virág voltam, gyökér lettem,

súlyos, sötét föld felettem,

sorsom elvégeztetett,

fűrész sír fejem felett.

 A vers megfejtésének egyik kulcsa keletkezési helyének és idejének az ismerete. A heidenaui lágerben született, akkor, amikor a költő önmaga számára már nem remélhetett kegyelmet. Legalább az elkészült műveit szerette volna biztonságban tudni, megvédeni, hiszen az alkotás élete utolsó pillanatáig menedék és megtartó erő.

Az alkotás jövendő sorsába vetett remény és a beteljesült személyes végzet tudata kapott költői formát a Gyökér című költeményben. A gyökér a lírai én metaforája, a vers egyik fő motívuma. Mint megszemélyesítés átszövi a kompozíciót, így a vers allegorikussá válik. A vers másik fő motívuma a gyökérrel ellentétben álló féreg metafora, mely a külső világra vonatkozik és azokra a rontó erőkre, melyek a világ elpusztítására törnek. E szembenállás a vers szervező elve, és avatja értékszembesítővé a költeményt.

A gyökér a mag szinonímája is lehet, a kezdődő élet jelképe, melyből kihajt a lomb, s amely mélyen a földbe gyökerezve táplálja, a belőle kisarjadó életet.

Ha a gyökér a  lírai én metaforája, akkor a belőle kihajtó lombbal teli ág a költészet jelképe. Ezen összefüggés révén válik az allegória ars poeticává.

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!