Arany János: Buda halála elemzés

Detre egyik legérzékenyebb pontra hivatkozik ekkor:

„Birkóztam atyáddal erejim fogytáig, Vérem apadtáig, inam szakadtáig;

Végre kezét nyujtá, ő áz acélmarku; Tetszett énnekem a becsületes alku.”

Buda bizalmát emlékek sorolásával, érzelmi hatásokkal nyeri meg. Mennyire más Etele megkörnyékezése! Etele fiatal: nincsen mód közös emlékekre hivatkozni. Egyetlen lehetőség kínálkozik: az értelmes uralkodót felhalmozódott életbölcsességével, tudásával győzni meg, megalapozni majdani állításainak logikai-tekintélyi fedezetét.

„Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra: De az ember dolga soha nem állandó, Keze-műve pusztul, maga is halandó.”

Etele jóindulatát kívánja megszerezni még úgy is, hogy ifjúságával, erejével szemben a szánandó öregséget hozza fel.

Detre intrikája komoly figyelmet érdemel abból a szempontból, hogy nemcsak hamis tápot ad a testvérek, főleg Buda féltékenységének, hanem az élet folyásának dialektikáját sokszor híven és magas szinten ábrázolja. Úgy sejtjük, hogy Detre sok olyan gondolatot fejez ki, amelyet Arany is vállalna. Detre kibővíti, elmélyíti azokat a problémákat, amelyeket Buda és Etele viszályánál már korábban felvázoltunk. Rendkívül sok az általánosítás, szinte tételeket mondat el Arany Detrével. Megérett belátások gyűjteménye is a Buda halála.

A Buda halála nyelvezete

Az eposz nyelve egyike a leggazdagabban szövött-fogalmazott költői teljesítményeknek. Ez nem csupán a képgazdagság következtében van így – a képsűrűség rendkívül nagy, a hasonlatok, a metaforák egymástól ihletődnek – hanem a szóhasználat miatt is. Az igei állítmányok megválasztása, a jelzők sokatmondása, de mindezekkel egyenrangúan a versmondattan szórendje, az inverziók, a ritmus jellegzetessége, a költői alakzatok gazdag variálása: a Buda halálát nyelvünk egyik csúcsteljesítményévé, a szinte maradéktalanul kihasznált lehetőségek alkotásává avatják. A Buda halála szövegében könnyen szembeötlenek Arany fantáziájának remekei.

Arany a keletkezést, az elmúlást, a változást, a mennyiségi változások felhalmozását, a minőségi ugrások pillanatát nagy szenvedéllyel kutatja ki és ábrázolja. Mindig a lehető legpontosabb, a legigazabb kép megtalálására törekszik. Sokszor neki-nekirugaszkodik, hogy kielégüljön ábrázolási kedve, hogy kimerítse a lehetőségeket. Az új és a régi, az erős és a gyenge harcának sehol sem lehet eldöntetlen az eredménye. Buda így érvel:

„Nem gondolom azzal fénynek apadását: Egy fáklya tüzéről, ha gyújtani mását; Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal, Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.”

Másnap Detre az osztozkodást kárhoztatja, és mérget lop Buda szívébe. Hogyan? Egy másik fény hasonlattal:

„Megfogyatád önkint hatalmad egészét, Hogy a fele árán megváltsd fele-részét: Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód: Feljött az erős nap, halványodik a hold.”

Ha Buda nem értené, Detre újabb szemléletes példákat hoz az egyenlőség hiú reménye ellen:

„Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te: No hát ne legyen több, vigyázz elejénte; Színig ugyan tartja folyamot is partja: De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

Két férfi birokra egyenlően vetekszik:

„Nehezen kél aki egyszer alul fekszik; És hegy tetejéről a kő ha megindul, Le az aljig oztán nem áll meg azontúl.”

Amikor Etele a keleti császár megsegítésének hasznosságáról akarja meggyőzni a duzzogó Budát, megint csak az ismerős képpel érvel:

„Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad, Soha középszerben tespedve nem állhat; Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy -Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy.”

Az emberi dolgok változandóságára egész sor példát hoz fel a költő. Detre Buda ingatagságát a változás kérlelhetetlen törvényével igazolná Etele előtt. (III. ének, 14-18. versszakok.) Máskor a keletkezés, a kibontakozás folyamatát festi mesterien. Erre a legszebb és a legtöbbször idézett példa a XI. ének nagy hasonlata Buda arannyal vásárolt hírének, „becsületének” feltámadásáról. (XI. ének, 49-52. versszakok.)

Arany az eposz más helyein, más célzattal is alkot szemléletes képeket, többnyire a természetből vagy a korabeli paraszti életből kölcsönözve. Ha megnézzük a hasonlatok, a metaforák szókincsét, rendkívül jellemző gondolati és szemléletvilág rajzolódik ki belőlük. A többször idézett víz, folyam szavakon kívül a ló, nyíl, fék, kalmár, fáklya, kard, rengeteg, kártya, olaj, becses, ostor, hajnal, ág, kő, felhő, méhes, ménes, villám stb. szavak egy természeti paraszti kultúr- és élményvilágról adnak hírt. Ezeknek a fogalmaknak a felhasználása azonban rendkívül frissen, a modern asszociációk törvénye szerint történik. Az e szókincsből felépített képek mindig elmélyítenek és feltárnak valamit, pszichológiailag olykor megdöbbentően finomak, az emberi jellem és idegrendszer működésének hiteles ábrázolói.