A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig III. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1775
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-29 Küldd tovább
  Letöltés

A tétel első része: Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig I. rész

A tétel második része: Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig II. rész

A római provinciák művészete

A II. század közepére a császári kormányzat a hatalmas birodalom minden zugát érintő, tökéletes úthálózatot épített ki. A sokszögű kőlapokkal burkolt országutak Róma kapuitól indulva ágaztak szét minden irányba. A teljes római birodalomról készült az úgynevezett Peutinger-tábla, egy ókori térkép meglehetősen hű másolata. (Nevét egykori tulajdonosáról kapta; ma a bécsi National Bibliothekban található.) A térképen sok fontos város szerepel, de mellettük néhány országúti fogadót is feltüntettek, így a Rómától egynapi járásra lévő Forum Appiumot, ahol a keresztények a főváros felé tartó Szent Pált fogadták. A Peutinger-tábla pontosságáról képet kaphatunk, ha összevetjük római kori útleírásokkal vagy városnévjegyzékekkel. Az összevetésből kiderül, hogy a térkép elég sokat téved az egyes vidékek alakjának megrajzolásában, viszont igen pontosan jelöli a városok és tartományok egymáshoz viszonyított helyét. Egyik részletén például az aránytalanul széles Közép-Itália mellett eltörpül nemcsak az Adriai- (és azon túl Dalmácia), hanem a Földközi-tenger is, partjain Észak-Afrika romanizált sávjaival. Rómát egy trónoló királynőjelképezi, és hasonló Alexandria és Antiokheia jelölése is. Érdekes Ostia kikötőjének ábrázolása, raktárakkal és a tengerbe épített világítótoronnyal.

Az Ostiában nemrég végzett ásatások képet nyújtanak arról, milyenek is lehettek a római birodalom nagy tengeri kikötői, ahol a legkülönbözőbb áruk és népek találkoztak. A hatalmas kikötő gabona-, olaj- és borraktárain kívül voltak itt templomok a birodalom bármely vallásának gyakorlására, valamint szórakozóhelyek az Ostiában élő vagy a tartományokból üzleti ügyekben ide érkező kereskedők számára. Az Afrikával fenntartott kereskedelemben Ostia volt a legjelentősebb római kikötő; a Nápolyi-öbölben épített Puteoli (ma Pozzuoli) főleg Alexandriával kereskedett; a dél-itáliai Brundisium kikötője inkább katonai jelentőségű volt, bár innen is indultak áruk Görögország és általában kelet felé.

A nagy római országutak átszelték az Alpokat, majd Germánián és Gallián keresztül egészen Hispániáig és Britanniáig vezettek. A stratégiai jelentőségű Szent Bernát-hágónál számtalan olyan fogadalmi tárgy került elő, amelyet a rómaiak a hely szellemének, a környező hegyeket védő istenségnek ajánlottak. Hispániát és Galliát teljesen behálózták az országutak; nyomvonalukat sokszor a mai közlekedés is követi. A rómaiak általában egyenes országutakat építettek. A meredek lejtőket nem tekintették akadálynak, a mocsaras altalajt nagy mérnöki tudással megszilárdították, a folyókat hatalmas hidakkal ívelték át, és ha kellett, alagutakat is fúrtak. A cél a távolságok csökkentése volt, és ezt el is érték: a római civilizáció mindenhová eljutott. Ezért találunk ma római színházakat, fürdőket, cirkuszokat és hidakat Nyugat-Európában, Kis-Ázsiában vagy akár az afrikai sivatagban is.

A Pireneusi-félsziget sok hídját még a rómaiak építették. Más római hidakat később átalakítottak ugyan, de megtartották azokat a jellegzetes formájú eredeti pilléreket, amelyek az áramlással szembeni oldalukon ék alakúak, alsó oldalukon viszont lekerekítettek. A spanyolországi Alcántara hídjának egyik végén kis templom áll, amelyben magát az építményt tisztelték. A vándor itt megköszönhette, hogy kerülő nélkül jut el úticéljához. Az elegáns vonalú, hatalmas alcántarai híd pályája vízszintes, szemben a római hidak többségével, amelyek megtörnek, azaz középtől a két part felé hajlanak.

Hasonlóan hatalmas építészeti létesítmények voltak a városok vízellátását biztosító, a terep szintkülönbségeit ívsorokkal áthidaló római vízvezetékek (aquaeductusok). Egyikük, a Nimes-ben található Pont du Gard igazi híd, amely a Gardon folyó két partját köti össze. Ívsorai három szintet alkotnak; a legfelső vezeti a vizet. Spanyolországban csaknem épen megőrződött a segoviai vízvezeték, és a méridainak is láthatók kolosszális maradványai. A tarragonai aquaeductus a kétszintes típust képviseli.

Afrika egykor római területein gyakoriak a vízvezetékek, hiszen a vízhiány e tartományok telepeseinek fő gondja volt. Itt a téli csapadékot víztárolókban gyűjtötték össze, majd a vizet lejtős csatornarendszeren keresztül vezették tovább. Napjaink algériai és tunéziai földművesei felújítják a rómaiaktól örökölt rendszereket: megemelik a víztárolók falát, és kitisztítják a lankás völgyek oldalában futó vezetékeket.

A városkapuk két oldalán, a tartományokban éppen úgy, mint Rómában, védőbástyák álltak. Ezeket is vallásos tisztelettel övezték: helyüket különleges szertartásokkal jelölték ki a pomeriumon, vagyis a városhatár vonalán.

Egyes stratégiai jelentőségű településeken a falak kapuépítményei kolosszális méretűek voltak. Trierben (Augusta Treverorum) például a Porta Nigra (Fekete Kapu) három egymásra helyezett árkádsora szinte elnyomja a falai mellé épített román stílusú katedrálist. Spanyolországban is sok város őrzi a római kori falak kapuit, amelyeket a középkorban gyakran átalakítottak.
A falakba néhol szögletes vagy kerek tornyokat építettek be. Ilyen a spanyolországi Lugo ma is teljesen ép falgyűrűje. Hosszú falszakaszok találhatók még más spanyol városokban is, így Tarragonában, Leónban, Avilában, Toledóban, Méridában és Córdobában.

A római birodalom városai általában azt az italikus népektől örökölt urbanisztikai modellt követték, amelynek leglényegesebb eleme az egymást derékszögben keresztező két főútvonal, a cardo és a decumauus volt. A típus a terep adottságaitól függően többé vagy kevésbé módosulhatott, és gyakran torzította el a település későbbi terjeszkedése. Ennek ellenére a két tengelyt ma is csaknem mindig fel lehet ismerni a római eredetű városokban. Metszéspontjukon alakították ki a fórumot, azt a nagy, gyakran árkádos, üzletekkel körülvett teret, ahol a bazilika és a főtemplom, a capitoliumi triász szentélye is helyet kapott. A kisvárosi fórumok közül leginkább a pompejit ismerjük. A Pompejit sújtó természeti katasztrófa idején a négyszögletes tér oszlopait éppen cserélték; egyik felén már márványoszlopokat találunk, másutt még a régi, stukkóbevonatos téglaoszlopok állnak. A pompeji fórum egyik végében még látni a város főtemplomának magas alépítményét (podiurry és rajta néhány oszlopot. Kétoldalt egy-egy diadalíven át lehetett belépni a monumentális térre. Márványdíszeiktől megfosztva ugyan, de ezek a diadalívek ma is állnak.

Az afrikai Thamugadit (ma Timgad) Traianus alapította a II. század kezdetén. Ebben, a Pompeji után talán legjobban megőrzött római kori városegyüttesben oszlopcsarnokos fórumot találunk, szökőkutakkal és nyilvános illemhelyekkel. A tér egyik végét itt is a település fő temploma foglalja el, és nem hiányzik az alapító császár, Traianus diadalíve sem. A fórum templomán kívül a római városokban más istenségeknek is szenteltek templomokat; Pompejiben például volt Apollo-, Ízisz-, Mercurius- és Aesculapius-templom. De a magas pódiumon álló, helyben fejtett kövekből épített, általában dór, néha kezdetleges korinthoszi stílusú templom nem hiányozhatott az olyan kis falusi településekből sem, mint például a spanyolországi Vich, amelynek neve (vicus: falu, házsor) is utal arra, hogy az országutat szegélyező épületekből alakult ki.

A mellékutcák párhuzamosak voltak a cardóval vagy a decumanusszal, a háztömbök így sakktáblaszerűen rendeződtek el. A katonai táborok is négyzethálós elrendezésűek voltak, és alaprajzukat örökölték a belőlük kialakult városok, például a spanyolországi León, vagy mindazok az angliai helységek, amelyek nevében megtalálható “a chester vagy cester elem, a latin castra, “tábor továbbfejlődése. E települések római kori, katonai eredete a mai utcahálózatban is tükröződik.

Az amfiteátrum a római birodalom vidéki városainak is elengedhetetlen tartozéka volt. Az egykori afrikai tartományok területén ott is találunk hatalmas, romos amfiteátrumokat, ahol ma már nyoma sincs a valamikor körülöttük emelkedő városoknak. A Provence-ban fennmaradt két amfiteátrum, a nimes-i és az arles-i, árkádos homlokzatukkal a Flaviusok Colosseumának kisebb másai. Hasonló amfiteátrum található Veronában, az isztriai Pulában vagy a tunéziai El-Djemben. Az i. e. I. századból származó pompeji amfiteátrumot a városfal egyik szögletében építették fel, s arénáját a földbe mélyítették.

A ma is meglévő római amfiteátrumok közül kétségtelenül a pompeji a legrégibb. Építési felirata látványosságok bemutatására szolgáló helyként (spectacula) említi. A feliratok mellett a gladiátorviadalok jeleneteit ábrázoló pompeji freskók is nyilvánvalóvá teszik, hogy a lakosság érdeklődött az amfiteátrum rendezvényei iránt. Tudunk olyan bőkezű római főemberekről is, akik pompeji nyaralásuk idején játékokat és mulatságokat rendeztek az amfiteátrumban, és ezekre meghívták a város lakosságát. Az ilyen játékoknak persze semmi közük sem volt a görögök versenyjátékaihoz. A közönség a vérontást, a viador megölését jutalmazta a leglelkesebb tapssal. A gladiátorviadalok minden bizonnyal az etruszkok és az italikus népek halotti játékaiból fejlődtek ki.

Spanyolországban ma is állnak a tarragonai amfiteátrum egyes részei. Italica, Mérida és Toledo amfiteátrumai elpusztultak, de ellipszis alakú körvonaluk még kivehető. A pannóniai Aquincumban katonai és polgárvárosi amfiteátrum is volt: romjaik ma is láthatók.

A római birodalom fontosabb városainak többségében az amfrteátrumon kívül színházat is építettek. Így például a galliai Orange-ban, a kis-ázsiai Aszpendoszban, a szíriai Boszrában, az algériai Timgadban, a hispániai Méridában, Rondában és Saguntóban jó állapotban maradt fenn a színház.

A római város másik nagyon fontos eleme volt a közfürdő (thermae), amelyre jó példa a tökéletesen megőrződött pompeji vagy a timgadi. Fürdők persze a városokon kívül is épültek, a birodalom szinte minden olyan pontján, ahol hévizet (aquae calidae) találtak. Ilyen gyógyfürdők még Ázsiában és Britanniában is voltak; az angliai Bath mai fürdőiben például római thermák romjai is láthatók.

A városoktól kissé eltérő típust képviseltek a légiók megerősített táborai, amelyek azonban szintén kötött urbanisztikai elvek szerint épültek. Fulvius Nobilior már a köztársaság korában olyan tervek szerint építette fel a hispániai Numantia mellett katonai táborait, mint amilyeneket a császárkorban is követtek. A körlet többé-kevésbé négyzet alakú volt, a katonák szálláshelyei utcákat alkottak, míg a magasabb rangú tisztek nagyobb helyiségekkel rendelkeztek a parancsnoki épületben (praetorium). Ilyen megerősített táborokat később csak a birodalom határain építettek. Hispániában például Vespasianus idején, az egész félszigeten egyetlen légió állomásozott, mégpedig Leónban. A hadsereget a fenyegetettebb pontokon osztották szét, a Dunánál, Britanniában és Kelet sivatagos határain. Afrika lakói ugyan legnagyobbrészt római telepesek voltak, és hűségükhöz nem férhetett kétség, itt mégis szükség volt a légiókra, hogy óvják a területet a délebbre élő berberektől, akik vakmerő portyáikkal gyakran pusztították a gyarmatosított vidékeket.

A Lambaesisben (ma Lambese) létesített táborban a III. császári légió állomásozott, és védte Mauretániának ezt a vidékét. A tábornak iskolája és fürdője is volt. A két fő utcát szegélyező árkádok alatt alakították ki a szakaszok vagy a századok katonáinak hálóhelyét. A tábor kormányzójának szállása, a praetorium földszintje teljesen nyitott volt; a nagy ívekkel határolt fedett tér lehetett a veteránok gyülekezőhelye. Valószínűleg az emeleten laktak a tisztek (centuriók) és családtagjaik is. Közelében épp azért alapították Thamugadit, hogy a légió nős közkatonái odavihessék családjukat. Hamarosan azonban Thamugadi is távolinak tűnt, és a lambaesisi tábor közvetlen közelében is létrejött egy szabályos település.

A Germániában állomásozó légiók megerősített táborainak is találhatók maradványai, sőt, a Salzburg mellettit sikerült tökéletesen rekonstruálni. Árok vette körül, és kapuja mindkét oldalán egy-egy császárszobor állt. A légióknak megvoltak a maguk művészei; legszívesebben diadalemlékeket emeltek, sírköveket faragtak. A katonaszobrászok és építészek művészeti szempontból legjelentősebb alkotása a dobrudzsai Adamklissi mellett 1837-ben feltárt diadalemlék. A nagyszabású körépítmény frízén féloszlopok és metopék váltakoztak. Kúpos tetejének a csúcsán oszlopra függesztett zsákmányolt fegyverek hatalmas szoborképe (tropaeum) állt. Az építmény körül megtalálták a talapzat jó néhány lehullott metopéját is. A lapos domborműbe vésett kompozíciók sok vonásukkal annyira emlékeztetnek a korai középkor művészetére, hogy pontos keletkezési idejük meghatározása körül rendkívül heves vita bontakozott ki. Az ásatások előrehaladtával aztán eldőlt a kérdés: a rengeteg szobortöredék mellett egy feliratos táblát is találtak, amelyből kiderült, hogy az adamklissi emlékművet annak a hadjáratnak az emlékére emelték, amelyet Traianus 108-ban és 109-ben vezetett a dunai határok biztosítására. A táblán még az is olvasható, hogy az építmény az “államért ott elesett bátor férfiak dicsőségét és emlékét hirdeti”. Ezután nevek felsorolása következik, amelyek között egy pompeji születésű katonáé is szerepel.

Az adamklissi torony a római győzelmi emlék, a tropaeum (trófeum) jellegzetes szimbólumait emelte a magasba. A tropaeum-állítás latin vagy tágabban italikus szokás volt. Ismerték a köztársaság korában, és a hagyomány megőrződött a császárkorban is. A tropaeum eredetileg a hadsereg által kivívott győzelem színterén álló fa vagy oszlop volt, amelyre díszként a legyőzöttek fegyvereit aggatták. Ezzel a fogadalmi ajándékkal a hely szelleme is részesedett a rómaiak katonai akciójának hasznából. A tropaeum kezdetben gallyaitól megfosztott, fegyverekkel díszített, közönséges fa volt, amelyhez a legyőzöttek két, éhhalálra ítélt vezérét is hozzákötözték. Hamarosan azonban tartósabb emléket akartak állítani a katonai győzelemnek: monumentális talapzatokat építettek, és ezekre helyezték a kőből kifaragott, tulajdonképpeni tropaeumot. Ilyenek voltak Pompeius győzelmi emlékművei a Hispániába vezető út pireneusi hágóján, vagy Augustusé Gallia kapujában, a mai La Turbie-ben, Nizza mellett.

A távoli tartományokba irányított katonák különös gondot fordítottak sírjaikra. Ezek stílusát a tábor körül élő polgári lakosság is utánozta, hiszen a légiósok életmódja gyakran kifinomultabb volt, mint a tartományok lakóié; ugyanakkor a légiókra is gyakran hatottak a birodalom határain belül élő népek. A katonák befolyása alatt kialakuló tartományi művészet jellegzetes példái az igeli oszlop domborművei.

Az oszlop, egy kereskedőcsalád, a Secundinusok síremléke, csaknem teljesen épen áll ma is Igel községben, a Trierből Reimsbe vezető út mentén. Formája – négyszögű, több szintet alkotó domborművekkel díszített, piramis alakban záródó torony – általános római sírtípus volt már a császárkor első éveitől kezdve. A reliefek tárgya azonban már részben újszerű; Mars és Rhea Silvia vagy Perszeusz és Andromeda mitikus témái a lélek elragadására, a mennybemenetelre, a túlvilági életre utalnak. Az oszlop egyik oldalán a síremléket állító családtagok, felettük pedig medalionokban az elhunytak képmásai láthatók. A síremlék csúcsán egy sas kiterjesztett szárnyakkal repül a nap felé.

A tartományok síremlékein gyakran ábrázolták a mindennapi élet jeleneteit, és ezek az ábrázolások érdekes tájékoztatást adnak a késői császárkor római szokásairól. Neumagen közelében állt egy sír, amelynek reliefjei egy sor bensőséges jelenetet mutatnak be: órát tartó házitanítót, fésülködő nemes hölgyet, ajándék átadását, a tartozás terményekben való kiegyenlítését. A neumageni reliefek a provinciák hétköznapjainak megismeréséhez legalább olyan értékes forrásul szolgálnak, mint néhány pompeji festmény az itáliai szokások szempontjából.

A provinciák síremlékei gyakran nem többek egyszerű kőtömböknél. A görög sztéléknek ezeket a távoli, durva kivitelű utódait fülkékbe vagy medalionokba helyezett arcképek díszítették. Néha egyetlen kövön ugyanannak a családnak több tagját is ábrázolták; ilyen például a grazi múzeum néhány sírköve. Egy különleges spanyolországi sztélé típuson az alacsony domborművek a patkóívet geometrikus rozettákkal kombinálják (a típus több példánya látható Leónban és a madridi múzeumban). A patkóív formája később megjelent az Ibériaifélsziget nyugati gót lakosai között, majd – valószínűleg gót hatásra – az itt élő arabok is használták. Ennek ellenére nem állítható, hogy a patkóív mint motívum Hispániában alakult ki, hiszen ezeken a sztéléken kívül más ibériai emlékeken nem jelenik meg, míg Szíriában és Kis-Ázsiában rendkívül gyakori volt. Mivel az említett különleges díszítés főleg leóni sírköveken látható, Hispánia római helyőrsége pedig éppen Leónban állomásozott, valószínűleg a Spanyolországban később annyira népszerű patkóív a légiók közvetítésével Szíriából származott. A helyőrségek áthelyezése nem volt gyakori, de amikor erre a császár parancsára sor került, akkor nemcsak a veteránok költöztek, hanem családtagjaik is, minden ingóságukkal, sőt, a terület szokásai, művészete és vallása is elvándorolt.

A római korban Szíria szinte valamennyi városát újjáépítették. A birodalom legvirágzóbb tartományai a kis-ázsiaiak voltak; a városaik kincstáraiban felhalmozott pénzből gyakran maga Róma is vett fel kölcsönöket. A római birodalom keleti határvidékeinek megszilárdítására császári hozzájárulással két város is épült a sivatagban: Héliopolisz (ma Baalbek) és Palmüra. A fényűzésével még az ázsiaiakat is meglepő két város valószínűleg olyan sivatagi települések helyét foglalta el, amelyekben Baálnak állított szentélyek voltak. Erre utalnak a helyi vallási kultuszok, a hüpaithrális, a cella mennyezetének fedetlen nyílásán át megvilágított új templomok, valamint a hatalmas építmények sok más, teljesen keleti jellegű részletei. Baalbek Libanonban, Bejrút és Damaszkusz között található. Szentélyének általános elrendezéséről képet ad I-III. században épült fő templomának alaprajza. A bejárat egy tizenkét oszlopos kapuzat; ezen át egy hatszögű előcsarnokba jutunk. A mögötte nyíló hatalmas udvar közepén az oltár, kétoldalt pedig egy-egy, a rituális tisztálkodás célját szolgáló vízmedence található. A héliopoliszi Iuppiternek szentelt nagy templom pódiumon áll. Korinthoszi oszlopok veszik körül, fedetlen cellájának belső falát pedig féloszlopok és fülkék díszítik gazdagon. Ebben az épületkomplexumban hatalmas, húszméteres oszlopokat állítottak fel.
A palmürai szentélykörzet monumentalitása talán nem verseng a baalbeki romokéval, viszont a templom körül kialakult város maradványai lenyűgözőbbek, mint a baalbeki oázis ma kertekké alakított településéi. A Palmüra fontosabb utcáit szegélyező oszlopcsarnokok maradványai ma is hosszú sorokban állnak.

Baalbek és Palmüra nagy vallási központjai mellett a szíriai határ más városai is meggazdagodtak, mint az elő-ázsiai lakosság és a már romanizált tartományok közti kereskedelem központjai. Ilyen kereskedelmi központok voltak a jordániai Boszra és Petra. Boszrában székelt a római kormányzó, később pedig püspöki székhely lett; romjai ma a sivatag egy kiemelkedő pontján láthatók. Petra jelentősége abban állt, hogy a homokos vidék szélére, olyan helyekre települt, ameddig a tevék el tudtak jutni. A karavánok rakományát itt öszvérhátra kellett átrakni, hogy így folytathassa útját a köves tájakon. Errefelé Róma uralma nem volt sem erős, sem tartós, Boszra és Petra terjedelmes romjai közt mégis megtaláljuk a színház és általában a római város minden nélkülözhetetlen épületének maradványait. Petrában a házakat és a sírokat sziklába vájták. Homlokzatuk a klasszikus építészet formáit vegyíti: a falba simuló féloszlopokra architráv nehezedik, majd e fölött gyakran újabb emelet áll, amely gazdagon tagolt oromzatban zárul. Az egyik ilyen barlangépítményt az arabok Salamon kincsesházaként ismerik; talán templom lehetett. Salamon mesés gazdagsága és Nagy Sándor hőstettei a sivatag folklórjának máig kimeríthetetlen forrásai.

A romanizált városok közelében és a légiók táborai mellett, a Szíriában és Mezopotámiában élő sémi népek megőrizték különállóságukat. Így a nabataeusok művészete nem korlátozódott Petrára, hanem elterjedt észak felé, egészen Baalbekig és Palmüráig, ahol a petrai sírokhoz hasonlóakat építettek, az elhunytak sztéléire és mellszobraira arameus nyelvű feliratokat véstek, és jellegzetes, keleti ruhákban ábrázolták őket. Ezekben a szobrászati alkotásokban legfeljebb a technika klasszikus gyökerű, a mozdulat és kifejezés a római művészettől teljesen idegen.

A keleti tartományok római művészetének sajátosságai a III. századtól kezdve olyan hangsúlyozottak, hogy felmerül a kérdés, mekkora volt az itt kialakult kultúra szerepe az ókori formák továbbfejlesztésében és az ókeresztény-bizánci művészet kialakulásában. Valószínű, hogy a szíriai, félig római, félig keleti művészet alakította ki a bizánci stílus formáinak nem csekély részét.
Rómában Traianus kora óta dolgoztak keleti építészek, így a damaszkuszi Apollodórosz, és az is biztos, hogy Hadrianus szolgálatában kis- és elő-ázsiai, sőt talán még egyiptomi művészek is álltak. Másfelől azt látjuk, hogy a római művészet befolyása olyan távoli városokban, mint Baalbek, Palmüra vagy Petra, is erőteljesen érvényesült.

Az idegen vallási kultuszokkal művészeti stílusok is érkeztek Rómába, a vallások beszivárgása pedig már a köztársaság utolsó éveiben megkezdődött. Kübelét, a Nagy Istenanyát megtestesítő Fekete Követ már a második pun háború idején Rómába szállították, és részben ennek a kőnek tulajdonították a Hannibál feletti római győzelmet. A Nagy Istenanya kultusza azonban csak később lett népszerű. Hívői gyülekezetekben, titkos szertartásokon tisztelték, és vezeklésként borzalmas csonkításokat is vállaltak. Kübelé (Kubaba) eredetileg hegyek közt élő, ősi hettita termékenység-istennő volt; római ábrázolásain szelíd oroszlánok húzta kocsijában ül. Szintén a légiók hozták be a hasonlóan kis-ázsiai, hettita Tesubnak, a villám és a mennydörgés istenének tiszteletét, akiből Iuppiter Dolichenus, a bárdot tartó Iuppiter lett.

A görög-római túlvilághit elképzeléseit az istennel való egyesülés és örök élet hitével felülmúló, színes szertartásaival is vonzó egyiptomi Ízisz-vallás először a kikötőkön keresztül hatolt Görögországba és Itáliába, majd onnan a kereskedelmi utak mentén jutott a provinciákba. Ízisz a sors felett is diadalmaskodó, jóságos istenanya, minden jó forrása, a hozzá folyamodóknak minden bajtól védője. Férje, Ozirisz az alvilág uralkodója, az el nem múlás megtestesítője. A Ptolemaiosz-uralkodók által pártfogolt Szarapisz görög és egyiptomi túlvilági fogalmakat is egyesítő gyógyító isten, a sakálfejű Anubisz pedig az elhunytak védője és kísérője. Ezerszám kerültek a provinciákba Ízisz és Ozirisz gyermekének, Hórusznak szobrocskái is.

Az ősi egyiptomi fogalmaknak romanizált külsőben való megjelenítése kedvezett az új hit elterjedésének. Az Ízisz-kultusz először a szegények körében terjedt el Rómában, de hamarosan behatolt a felső rétegekbe is, a római császárkultuszon keresztül pedig erős pártfogókra is talált. A provinciákban elsősorban a romanizált rétegből, a kereskedőkből, a tisztségviselőkből kerültek ki az Ízisz-hívők. Itálián kívül szintén épültek szentélyek Ízisz tiszteletére: ezek közül is kiválik a pannóniai Savariában felállított, igen jó állapotban megmaradt, a pompejihez hasonló szerkezetű építmény, amelyhez magánszentélyek is csatlakoztak.

A légiók hozták be a tartományokból az iráni eredetű napisten, Mithrasz kultuszát is. A furcsa, bonyolult, ködös hit eljutott és meggyökerezett a római birodalom legeldugottabb zugaiban is. A mithraeumok, vagyis a Mithrasz-kultusz templomai vagy szentélyei ugyanúgy megtalálhatók Britanniában, mint a Rajna vidékén, Afrikában, Hispániában, Pannóniában vagy Galliában. Titokzatos szertartásait föld alatti helyiségekben rendezték. Mindezek végében állt egy szoborcsoport, a bikát megölő Mithrasz ábrázolása. Ezekkel a szobrokkal a perzsák vallása a hellénisztikus és a római képzelethez idomult.

mithras

A Bikaölő-Mithrasz szoborcsoportja (British Museum, London)

A dunai limes által határolt Pannónia provincia területén Emona (ma Ljubljana), Poetovio (Ptuj), Savaria (Szombathely), Scarbantia (Sopron), Carnuntum (Deutsch-Altenburg, Petronell), Brigetio (Szőny), Gorsium (Tác) építői, díszítői között itáliai és helyi mesterek is dolgoztak. Alsó-Pannónia helytartói székhelye, a Budapest óbudai részén fekvő, nagy kiterjedésű Aquincum kormányzói palotája közel száz festett helyiségből állt. A szentéllyel, fürdővel ellátott építmény látogatásaik alkalmával a császárok szálláshelyéül is szolgált. A vízbő forrásokra utaló, ősi kelta nevet őrző Aquincum a fürdők városa is volt. Nagy katonai fürdője nevezetes gyógyhelynek számított. Az aquincumi helytartói és a savariai császári palota padlóját művészi értékű mozaikok díszítették. Még magánházakban is olyan színes mozaikok pompáztak, mint a balácai madárábrázolásos ‘ vagy az aquincumi Herculest és Deianeirát ábrázoló padlózat.

Az itáliai és provinciális amfiteátrumok közül is kitűnik Aquincum polgári és katonavárosi amfiteátruma. Az Antoninus Pius alatt épített utóbbinak 90,66 méter hosszúságú (a Colosseuménál is nagyobb), arénája rendkívüli méretű küzdőteret képezett. A pannóniai sírépítmények és sírkőplasztika ábrázolásaira igen változatos mitológiai témák jellemzők. A kőszobrok (így pl. a Scarbantiai Capitolium istenszobrai) mellett számos igen jelentős bronzemléket is találtak (pl. a nagydémi vagy a sárszentmiklósi leletek), amelyek nagyrészt itáliai műhelyekben készültek. Bronz- és márványszobrok, valamint dísztárgyak és kerámiák Itálián kívül más tartományokból – így Germániából és Galliából – is kerültek Pannóniába. Ugyanakkor itt is dolgoztak önálló műhelyek (pl. az aquincumi fazekasműhely). A III. századtól egyre erőteljesebben érvényesült a keleti hatás (Ízisz- és Mithrasz-kultusz). A IV. századtól kezdve a kereszténység terjedésével több bazilika és temetőkápolna épült (így pl. Aquincumban és Savariában). Az ókeresztény temetők festett sírkamráinak egyik jelentős régészeti lelőhelye Sopianae (Pécs).

 

A késő római művészet

A tartományokban kialakuló új eszmék és divatok elözönlötték ugyan a fővárost is, de ez nem jelentette azt, hogy a birodalom hivatalos művészete Septimius Severustól Constantinusig ne fejlődött volna. A 193-ban a hatalmat elnyerő és 211-ig uralkodó, Afrikában – Leptis Magnában – született Septimius Severus a Palatinus lábánál egy nagy szökőkutat építtetett, amely Septizonium néven egészen a XVI. századig állt. Az egymás fölé helyezett ívekből és oszlopokból kialakított hatalmas építmény már messziről feltűnt az Ostia felől közeledő utasoknak.

A Septizoniumról sok rajz és leírás maradt fenn. Tudjuk, hogy nem díszítették szobrok, és fő értéke hatalmas homlokzatának monumentális kiképzése lehetett. Septimius Severusnak két jelentős diadalívet is emeltek. Az egyik Leptis Magnában, a másik a Forum Romanumon áll; ez utóbbi az uralkodó császárságának tizedik évfordulójáról, valamint a parthusok felett aratott győzelmeiről emlékezik meg. A rendkívül gazdagon díszített diadalív domborművei szinte középkori jellegűek, pedig a valóságban a III. század elején keletkeztek. Hasonlóképp meglep reliefeivel az ún. Pénzváltók kapuja, amelyet 204-ben a bankárok emeltek Septimius Severus tiszteletére az egykori állatpiacon, a Forum Boariumon. A pilasztereket és az architrávot egyszerű akantuszdíszítés élénkíti. Az egyik jeleneten a papnak öltözött, áldozatot bemutató császárt és feleségét, Iulia Domnát látjuk.

A római művészet fokozatosan veszített eleganciájából, az alkotások egyre inkább túlzsúfoltak lettek. A művész a nagyobb hatást szinte csak a díszítőelemek gazdagságával, a szenvedélyes mozdulatok és arckifejezés ábrázolásával, valamint a festményszerű, az erős fény-árnyék kontrasztra építő reliefekkel akarta elérni.

Az építészet technikája is fokozatosan változott. Róma élen járt bizonyos monumentális épülettípusok kialakításában. Néhány ilyen újfajta épület lenyűgöző méretű romjai máig láthatók. A kor építészei kitűntek a szíriai és mezopotámiai módra téglából épített ívekkel. Az építészek tehetségét ma is bizonyítják a Caelius lábánál meredező romok, azoknak a thermáknak a maradványai, amelyeket Septimius Severus fia és utódja, Caracalla uralkodása alatt emeltek a III. század elején. Az egykori márvány- és stukkódíszeitől megfosztott váz is érzékelteti, hogy az építészek milyen tökéletes technikával rendelkeztek. A Caracalla-thermák ötletes alaprajzát egymáshoz kapcsolódó, keresztboltozattal és kupolával fedett kerek és sokszögű termek csarnokrendszere alkotta. Mivel a központi terem boltozata a legmagasabb, megtámasztására alacsonyabban boltozott oldalsó termeket építettek.

A thermák gerincét a szimmetrikusan elhelyezett vetkőzőhelyiség, hideg-langyos-meleg vizes termekből álló helyiségek (frigidarium-tepidarium-caldarium) alkották. A nagy középső csarnok fűtött padlóján a fürdőzők kedvükre sétálhattak. Az épület központi együtteséhez oldalt egy-egy tágas, oszlopokkal körülvett küzdőtér (palaestra), továbbá két könyvtár csatlakozott. A könyvtárakban még felismerhetők a tekercsek tárolására szolgáló falfülkék, valamint az a talapzat, amelyen az építkezés idején uralkodó császár szobra állt.

Egy századdal később, hasonlóan grandiózus tervek alapján, Róma legmagasabb részén, az Esquilinus és a Quirinalis közötti területen épültek Diocletianus császár thermái (központi szárnyának egyik termét Michelangelo a Santa Maria degli Angeli-templommá alakította át, és a thermákban helyezték el a Museo Nazionale Romanót is). A Caracalla-thermákra emlékeztető óriási boltívek mellett megjelennek a frízt alkotó törpe vakívek és a gyámkövekre állított oszlopokból kialakított építészeti díszítősávok, olyan elemek, amelyek a bizánci és a román kor építészetében is fontos szerepet játszottak. A vakívek, a minden szerkezeti funkciót nélkülöző, gyámkövekre állított oszlopok és egyéb prerománnak nevezhető építészeti megoldások Diocletianus hatalmas spalatói palotájában hasonlóképpen megtalálhatók. A megcsonkított és átalakított palota fala közé települt a mai Split: a császár mauzóleumának helyén áll a székesegyház, az oszlopsorok pedig a mai utcák és a terek árkádjait alkotják. A spalatói palota, klasszikus római részletei ellenére, alaprajzában csakúgy, mint külső, várszerű megjelenésében inkább egy keleti zsarnok lakhelyének, mint egy római uralkodó császári rezidenciájának tűnik. A császári palota előcsarnokának architrávja ívelt, hogy így szélesebb lehessen az átjáró az oszlopok között. Ezt a megoldást Szíriában is igen gyakran alkalmazták.

A kereskedők számára a császárok nagy vásárcsarnokokat építtettek. Traianus félkörös alaprajzú és ötemeletes vásárcsarnoka például 150 különböző üzletnek adott helyet; az épület terveit a damaszkuszi Apollodórosz készítette. A tevékeny üzletembereknek is szükségük volt egy olyan helyre, ahol egybegyűlhettek. Számukra emelték a bazilikákat, amelyek neve a görög basziléiosz (királyi) szóra vezethető vissza: basilica eredetileg annyit jelentett, mint királyi csarnok, amelyben a bíróságok is üléseztek.

A Basilica Aemiliától nem messze emelték a IV. század elején az ún. Constantinus-bazilikát, amelyet pontosabban Maxentius-bazilikának hívnak, hiszen építtetését ő kezdte el. Északi oldalhajójának romjai – három dongaboltozat, amelyek magassága egy mai háromemeletes háznak felel meg – ma is láthatók a Forum Romanumon. A középső hajó keresztboltozataiból viszont már csak az ívek támasztópilléreit lehet felismerni. A Maxentius-bazilika keresztboltozatai 35 méter magasságban egy 25 méter széles és 60 méter hosszú, hatalmas teret fedtek.

A késő római művészet egyik legjelentősebb alkotása Constantinus diadalíve, amelyet 313-315-ben emeltek annak emlékére, hogy Constantinus győzelmet aratott Maxentius fölött. Az építmény felső szegélyén olvasható szöveg szerint a diadalívet “a római nép és szenátus emelte a nagy, jámbor, szerencsés császár, Caesar Constantinus dicsőségére, aki az istenség sugallatára, saját elméjének nagyságával és hadserege segítségével megszabadította az államot a zsarnoktól és híveitől”. Az elegáns felépítésű emlékmű a háromkapus diadalív már kialakult típusát ismétli: a középső, szélesebb nyílást két keskenyebb fogja közre, az ívek fölött pedig domborműves díszítés kapott helyet.

Ahogy már említettük, a Constantinus-diadalív néhány reliefje korábbi időszakból származik. Eddig még nem sikerült kideríteni, mi az oka annak, hogy a diadalíven régebbi császárok emlékeihez tartozó elemeket használtak fel. Olyan sürgős volt az elkészítése, hogy az építésznek nem volt ideje megrendelni a domborműveket? Vagy a diadalíveket egy idő után megfosztották díszítésüktől, és elemeiket valahol újabb felhasználásra elraktározták? Talán nem találtak elég tehetséges művészt, és jobbnak látták, ha a Flaviusok, Traianus és Marcus Aurelius építményeit megcsonkítják? Talán még ez a feltételezés a legvalószínűbb, hiszen fennmaradt Constantinusnak egy rendelete, amelyben jelentős kiváltságokat ígér a tartományokból Rómába költöző építészeknek és szobrászoknak.

A diadalíven korabeli domborművek is találhatók; ezek stílusa már csaknem a kora középkor ízlésének felel meg. Az alakokat mélyen körülárkolták, így azok határozottan elválnak egymástól. A dombormű felületéről mindazok a formák, amelyek régebben a perspektíva hatását keltették, eltűntek. Az új szellem jellegzetes megnyilvánulását figyelhetjük meg az oszlopok lábazatára vésett győzelemistennőkben, akik győzelmi jelvényeket tartanak; lábuknál barbár hadifoglyok láthatók. A szobrászok nem a repülő Győzelem klasszikus típusát faragták ki Constantinus diadalívén, hanem egy olyan új megfogalmazásra vállalkoztak, amelyben már a középkor díszítőművészetének elemei jelentek meg.

Valami hasonló figyelhető meg a növényi ornamentika alkalmazásában is: a IV. század virágfüzérei és egyéb díszítőmotívumai elveszítették az Augustus kori művészet szépségét vagy Traianus századának vaskosságát, élettelennek hatnak; a formák stilizálásával és egyetlen síkba gyűjtésével egy új stílus vette kezdetét.

Septimius Severus uralkodása alatt a művészek nem annyira a természet változatos formáit, hanem inkább az egységes konvenciókat részesítették előnyben. Az alakokat szemből ábrázolták, és nagyságukat a hierarchikus rendben elfoglalt helyükhöz igazították. A tömegében kifejező szoborral szemben a relief, a festmény vagy a mozaik rajzosságát kedvelték.

Honnan eredhet a fejlődésnek ez az iránya? J. Strzygowski osztrák művészettörténész 1901-ben írt munkájában (“Orient oder Rom”) már rámutatott arra, hogy a Keletnek fontos szerepe volt a változásban. Septimius Severus a szíriai Iulia Domnával kötött házasságot, és utódaikkal kezdetét vette a szír császárok (Caracalla, Heliogabalus és Alexander Severus) kora. A szír és mezopotámiai hatás a római művészet sajátos útjával – amelyet a III. századra jellemző gazdasági, politikai, katonai és erkölcsi válság formált – egészült ki. A szarkofágok domborműves ábrázolásai hűen tükrözik a kor feszült világát. Erre utalnak kedvenc témáik (az oly gyakori oroszlánvadászat, a barbárok lefejezése vagy asszonyaik elrablása), a kifejezés szenvedélyessége, a mozdulatok hevessége. Keletről érkezett vallások (Íziszmisztériumok, Mithrasz-kultusz, kereszténység) hirdettek új erkölcsöt és ígértek híveiknek túlvilági boldogságot.

A IV. század római szobrászai teljesen újszerű célokat tűztek maguk elé, és ezt meggyőzően bizonyítják a kor szenvedélyes portréi. Az utolsó császárokról több, a szellemiségre összpontosító, a kor válságát kifejező képmás maradt fenn. A személyiség, az érzelmek kifejezése talán még nagyobb erővel és nyíltsággal nyilvánul meg, mint a korábbi császárábrázolásokon. Egy ilyen portré a Laterán közelében került elő. Teste merev, mintha páncélt viselne; a szobor hűen példázza Róma történelmének egyik utolsó fejezetét: a modell azok közül a röpke uralmú császárok közül való, akiket a légiók juttattak a magas tisztségbe, hogy azután rövidesen meg is döntsék hatalmukat. A mellképek egyre nagyobbak, csaknem az egész felsőtest látható. Az ábrázoltak tógája bő redőkben keresztezi mellüket, némelyikük papi köpenyt visel. Hajuk általában rövid, a koponya erőteljesen kidomborodik. A Constantinus uralma alatt készült portrékon a császár és az alattvalók egyaránt hosszabb hajat viselnek, mely a homlokukba hull, és görbe árnyékot vet.

A márványkoporsók ábrázolásain megnyilvánul a művészek technikai tudása és képzelőereje. A hellénisztikus szarkofágok hagyományos vadász- és csatajelenetei új értelmezést kaptak; a heroikus erőfeszítést misztikus és filozofikus tartalom hatotta át. A barbárokkal és amazonokkal vívott küzdelem, valamint a vadászatok, a párviadalok és az áldozatok ábrázolásain arra az életfelfogásra is utaltak, amelyet a sztoikus és az epikureus filozófia egyaránt szorgalmazott. Mindkét iskola tanítása tartalmazta az újjászületés ígéretét, amely Kübelé, Ízisz és Mithrasz kultuszánál kevésbé közvetlenül, épp ezért a római gondolkodásmód számára felfoghatóbban utalt a túlvilágra.

A 284-ben trónra lépő Diocletianus, felismerve a tartományok közti különbségeket és a decentralizáció szükségességét, létrehozta a tetrarchia intézményét: a keleti és nyugati területet egyaránt egy-egy császár (augustus) és egy-egy alcsászár (caesar) igazgatta. Ezzel azonban meggyorsult az ókori világ – és ugyanakkor a művészet – hanyatlásának folyamata. Új világ és új szellemiség született.

Galerius - aki Diocletianussal együtt a birodalom keleti felét kormányozta – Thesszalonikében emelt diadalívén a jelenetek, az építészeti szerkezettől teljesen függetlenül, egymás fölé helyezett frízekben rendeződnek el, mint az ókori Kelet emlékművein. A velencei Szent Márk tér kisebbik felén, a Piazzettán a négy társuralkodó vörös porfírból készült szoborcsoportja már a középkor stílusának előhírnöke. Eltűnt a formák kereksége és a test megszerkesztettsége. A zömök és merev alakok feje szinte kocka alakú tömbként hat. Az arcvonások összefogottak, a meggyötört arcot a mozdulatlan tekintet uralja.

A kor szobrai és domborművei szinte expresszionista jellegűek, a szorongás kifejezése teljesen háttérbe szorította az egykori érzéki szépséget. A szobrászok már ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé, mint a romanika alkotói: el akarták felejteni az érzékelhető valóságot, és megpróbálták kifejezni az értelemmel felfogható világ transzcendens rendjét.

A római szobrászat fejlődésében megfigyelt egyre erősödő expresszivitás és illuzionizmus a festészetben még egyértelműbben jelentkezett. Ahogy a domborművek felvették a festmény jellegzetességeit, úgy a falfestmények “impresszionisztikusakká” váltak. A II. század végén a festészet elfordult a sziluettől és a rajztól, és a forma színfoltokban oldódott fel.
Egyes, a III. század elején vagy valamivel később keletkezett freskókon valóban megfigyelhető a formák felbomlása. Némelyik ilyen falfestménytöredéken a tájat néhány ecsetvonás sejteti. A technika azt jelzi, hogy az alkotó a háttérben és azon túl lévő világot is – sokszor a képzelet útján – érzékeltetni kívánta.

A már korábban elterjedt, de egyre divatosabb mozaiktechnika viszont a rajz körvonalainak pontos kijelölésére kényszerítette a művészt. A mozaiktechnika tehát háttérbe szorította az oldottabb festészetet, és egy új stílus kialakulásának irányában hatott. A stílus fantasztikus, ötletgazdag, kifejező jellegének megfelelően a művész egyes részleteket nagy pontossággal dolgozott ki, az egész mű hitelességével és valószerűségével viszont sokszor nem törődött.
A IV. század végén a fő díszítőelem a mozaik volt. Mozaik borította a padlót, a falakat és a jelentősebb termek boltozatát. A padlómozaik általában kis márványkockákból készült, a fal- és mennyezetmozaikhoz a színes márványdarabokat csillogó üvegfelületű kis kockákkal váltogatták.

mozaik

A kor bizonytalanságának ellensúlyozására a művészek megpróbáltak egy színnel, s élettel teli, az élet kellemes oldalait bemutató világot ábrázolni. A mozaik igen alkalmas volt egy ilyen szemlélet kifejezésére. A jobb oldali kép egy győztes quadrigát ábrázol, míg a bal oldalin egy rabszolga a győztes nevét hirdeti.

A mozaiktechnikák és stílusok tovább éltek a kereszténység művészetében, de ennek részletes tárgyalása sorozatunk egy másik kötetének lesz a feladata. Egy tunéziai mozaik Bacchus győzelmi menetét ábrázolja, újszerű, hatásos módon, és egyben misztikus, morális tartalommal. Az istent Amor kíséri, és egy rajongó bacchánsnő üdvözli. A hatalmas padlódíszítményt betöltik a szőlővenyigék és a fürtök, köztük tigrisek és amorok tűnnek fel. Aligha feltételezhető, hogy ez a mozaik egyszerűen csak díszítmény, vagy hogy alkotója a témát konvencionális elemek ismétlésével fejezi ki, mivel nincs új mondanivalója. Hasonló életfelfogás tükröződik azon a mozaikon, amely rohanó négyes fogaton ábrázolja az egymásba karoló Neptunust és Amphitritét.

A művészek új részletekkel akarták felfrissíteni a hagyományos témákat, és ez igen jól érzékelhető két, Barcelonából, illetve Geronából származó, cirkuszi kocsiversenyt megörökítő mozaikon. A geronain a kocsik rajtját jelző sorompó mellett a művész neve is szerepel (Cecilianusficet, olvashatjuk Cecilianus,fecit helyett). A barcelonai ábrázolás tájékoztat a lovak nevéről is, a győztesét pedig (Eridanus) a cél mellett álló rabszolga hirdeti. Még egy balesetet is láthatunk: az egyik kocsi felborult. Az alkotók az eseményeket egyetlen pillanatba sűrítve örökítették meg. Ezekben a mozaikokban is jelentkezik már a középkori művészet jellegzetes kifejezésmódja; az antik téma és stílus a későbbiekben sem tűnt el teljesen: új mondanivalóval és transzcendens jelentéssel kiegészülve tovább élt a középkor kultúrájában is.

Az ókori művészet eredményeit a középkor is magáévá tette, gyakran merítve az antik formakincsből. Az igazi hatás azonban a reneszánsz kultúra kibontakozásával érvényesült. A reneszánsz nagy alkotói tudatosan az antik művészet felé fordultak, annak emlékeit tanulmányozva és azokból ihletet merítve. Az ókori irodalom és filozófia nagyjainak (Homérosz, Platón, Arisztotelész, Vergilius, Horatius és mások) művei népszerűvé váltak, az építészek Vitruvius írásait tanulmányozták. Az antik hatás a későbbiekben is erőteljesen érvényesült (így a barokk és főleg a klasszicizmus művészetében). Ma is csodálattal adózunk az antik világ nagyszerű emlékei előtt, átérezve, milyen fontos – és sok tekintetben felülmúlhatatlan korszakát jelenti az ókor a művészet történetének.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig II. rész

A tétel első része: Az antik róma - A Flaviusoktól...

Close