Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

„És mire valók a költök ínséges idöben?” – idézte Hölderlin kérdését a 20. század egyik legnagyobb filozófusa 1936-ban. Heidegger ebben a Rilkéről szóló tanulmányában arról beszélt, hogy a modern költő a fájdalom, a halál és a szerelem megmutatkozását teszi lehetővé, ad valami olyan beszédkeretet, amelyben újra és újra megtaláljuk önmagunkat. Ma, a költészet napján, József Attila születésének századik évfordulóján időszerű újra kimondani e kérdést és a verseken át megfogalmazni rá valamiféle választ.

I. BEVEZETŐ

Mint minden nagy költő, József Attila küldetése is abban áll, hogy sorsmodellt, önértelmezési alapot ad nekünk, kései utódoknak. József Attila költői nagyságával mindig tisztában voltunk, de igazi jelentőségének megértése talán csak e majd száz évnyi távlatból lehetséges: a magyar költészetben egy személyben hozta létre azt a költői forradalmat, az én, a személy azon új látásmódját, olyan újfajta önmagunkat, amelyet vele majdnem egy időben Európa és Amerika legjelentősebb kortárs költői is felfedeztek. Ez az új poézis lesz a magyar költészet következő 50-70 évének meghatározó tendenciája, továbblépési iránya is. „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költök tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: füszálak és csillagok, söt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet töle” – írta 1962-ben Pilinszky János József Attiláról.

Lelki, kulturális történetünk kutatói késő modernnek nevezik ezt a világlátást, egy olyan átfogó szemléletmódot, amely egész a huszadik század végéig uralkodó háttere volt életünk, létünk megértésének.

Előadásomban József Attila fantasztikus teljesítményének az útját szeretném végigkövetni, azt próbálom megmutatni, hogy költői formákkal, képekkel, a nyelv varázsával a költő hogyan jelöli ki a modern ember lehetőségét, útjait önmaga felfedezésére.

II. A MODERN KÖLTÉSZET POZÍCIÓJA

A költészet kezdettől fogva valahol a személyességgel, az énnel volt kapcsolatos. Az „én” azonban, mint autonóm létező, mint fontos vonatkoztatási pont, amely köré az életünket építjük, meglehetősen késői fejlődés, az elmúlt néhány száz év következménye. Korábban ugyanis minden személyes a környezet, a közösség, az életet szervező transzcendencia dolgaira épült, és csak mintegy színezte az élet közös menetét. A modern ember azonban óriási váltást élt át, alapvetően megváltozott, mikor ez a személyesség, bensőség másodlagosból elsődlegessé válik, az élet egésze ennek a hangsúlyos centrumnak a működéseként bomlik ki. Talán Szent Ágoston volt az első, aki a bensőségnek ezt a szerepét érzékelte („Ne fordulj kifele; fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság” – írta), de igazából a romantika kora volt az, amely a személyesség autonóm létét és meghatározó szerepét kifejezte. A 19. század második felének költészete, a pszichológia tudományának megszületése vagy éppen Freud pszichoanalízise mind ennek a folyamatnak a produktuma. A 20. század elejének ebből a szempontból az volt az újdonsága, hogy az én-t, a személyt nem a nevelődés, képzés eredményeként gondolta el, hanem mint önteremtő, önreflexív erőt. Joyce Ifjúkori önarcképe vagy Musil Törless iskolaévei című regénye ennek a fordulatnak a dokumentumai, e regények ifjú hősei elutasítják környezetüket, és saját belső világukból próbálják megteremteni önmagukat. Ez az a kor, amelyben az én, a szelf egy belső forma, szerkezet eszméjében jelenik meg.

A költészet ebből a szempontból kulcsjelentőségű. Az a modern korban megszülető bensőséges hang, amit lírának nevezünk, ennek a rendkívül jelentős fordulatnak a terméke, magának az autonóm énnek a sokfele hallható, de mégis itt, a versekben legtisztábban megformálódó hangja. A költészet egy olyan beszédmód, amely a személyességet dolgozza ki, személyes létünk létrehozza a lírát, és a líra segít személyességünket megragadni, elgondolni, elemeivel, összefüggéseivel szembesülni. A modern költészetet gyakran úgy határozzák meg, hogy az egy belső monológ kihallgatása. A 20. századi költő azonban sokszor már nem kezdeményezője, hanem tárgya, helye ennek a monológnak, és döbbenettel érzi, hogy belőle egy belső hang beszél, szóvá szilárdul általa valami olyan, ami addig kimondhatatlan volt. Bizonyos értelemben a költő maga is Másikként találkozik saját belső élményeivel, de ugyanúgy, ahogy mi, kései utódok az ö verse olvasásakor, már ö maga is úgy érzi, hogy ez egy boldogítóan vagy ijesztően ismerős másik.