A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Énszerkezet, önteremtés József Attila üzenete

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
5412
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-27 Küldd tovább
  Letöltés

“És mire valók a költök ínséges idöben?” – idézte Hölderlin kérdését a 20. század egyik legnagyobb filozófusa 1936-ban. Heidegger ebben a Rilkéről szóló tanulmányában arról beszélt, hogy a modern költő a fájdalom, a halál és a szerelem megmutatkozását teszi lehetővé, ad valami olyan beszédkeretet, amelyben újra és újra megtaláljuk önmagunkat. Ma, a költészet napján, József Attila születésének századik évfordulóján időszerű újra kimondani e kérdést és a verseken át megfogalmazni rá valamiféle választ.

 

I. BEVEZETŐ

Mint minden nagy költő, József Attila küldetése is abban áll, hogy sorsmodellt, önértelmezési alapot ad nekünk, kései utódoknak. József Attila költői nagyságával mindig tisztában voltunk, de igazi jelentőségének megértése talán csak e majd száz évnyi távlatból lehetséges: a magyar költészetben egy személyben hozta létre azt a költői forradalmat, az én, a személy azon új látásmódját, olyan újfajta önmagunkat, amelyet vele majdnem egy időben Európa és Amerika legjelentősebb kortárs költői is felfedeztek. Ez az új poézis lesz a magyar költészet következő 50-70 évének meghatározó tendenciája, továbblépési iránya is. “Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költök tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: füszálak és csillagok, söt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet töle” - írta 1962-ben Pilinszky János József Attiláról.

Lelki, kulturális történetünk kutatói késő modernnek nevezik ezt a világlátást, egy olyan átfogó szemléletmódot, amely egész a huszadik század végéig uralkodó háttere volt életünk, létünk megértésének.

Előadásomban József Attila fantasztikus teljesítményének az útját szeretném végigkövetni, azt próbálom megmutatni, hogy költői formákkal, képekkel, a nyelv varázsával a költő hogyan jelöli ki a modern ember lehetőségét, útjait önmaga felfedezésére.


II. A MODERN KÖLTÉSZET POZÍCIÓJA

A költészet kezdettől fogva valahol a személyességgel, az énnel volt kapcsolatos. Az “én” azonban, mint autonóm létező, mint fontos vonatkoztatási pont, amely köré az életünket építjük, meglehetősen késői fejlődés, az elmúlt néhány száz év következménye. Korábban ugyanis minden személyes a környezet, a közösség, az életet szervező transzcendencia dolgaira épült, és csak mintegy színezte az élet közös menetét. A modern ember azonban óriási váltást élt át, alapvetően megváltozott, mikor ez a személyesség, bensőség másodlagosból elsődlegessé válik, az élet egésze ennek a hangsúlyos centrumnak a működéseként bomlik ki. Talán Szent Ágoston volt az első, aki a bensőségnek ezt a szerepét érzékelte (“Ne fordulj kifele; fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság” - írta), de igazából a romantika kora volt az, amely a személyesség autonóm létét és meghatározó szerepét kifejezte. A 19. század második felének költészete, a pszichológia tudományának megszületése vagy éppen Freud pszichoanalízise mind ennek a folyamatnak a produktuma. A 20. század elejének ebből a szempontból az volt az újdonsága, hogy az én-t, a személyt nem a nevelődés, képzés eredményeként gondolta el, hanem mint önteremtő, önreflexív erőt. Joyce Ifjúkori önarcképe vagy Musil Törless iskolaévei című regénye ennek a fordulatnak a dokumentumai, e regények ifjú hősei elutasítják környezetüket, és saját belső világukból próbálják megteremteni önmagukat. Ez az a kor, amelyben az én, a szelf egy belső forma, szerkezet eszméjében jelenik meg.

A költészet ebből a szempontból kulcsjelentőségű. Az a modern korban megszülető bensőséges hang, amit lírának nevezünk, ennek a rendkívül jelentős fordulatnak a terméke, magának az autonóm énnek a sokfele hallható, de mégis itt, a versekben legtisztábban megformálódó hangja. A költészet egy olyan beszédmód, amely a személyességet dolgozza ki, személyes létünk létrehozza a lírát, és a líra segít személyességünket megragadni, elgondolni, elemeivel, összefüggéseivel szembesülni. A modern költészetet gyakran úgy határozzák meg, hogy az egy belső monológ kihallgatása. A 20. századi költő azonban sokszor már nem kezdeményezője, hanem tárgya, helye ennek a monológnak, és döbbenettel érzi, hogy belőle egy belső hang beszél, szóvá szilárdul általa valami olyan, ami addig kimondhatatlan volt. Bizonyos értelemben a költő maga is Másikként találkozik saját belső élményeivel, de ugyanúgy, ahogy mi, kései utódok az ö verse olvasásakor, már ö maga is úgy érzi, hogy ez egy boldogítóan vagy ijesztően ismerős másik.

Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.

- idézte ezt a pásztortánc-részletet József Attila 1934-es kötete mottójaként. Az alvilági dudás a mélységet persze önmaga lelkében, e lélek bonyolult, olykor pokolian kínzó szóvá, nyelvvé változtatásában érte le.


III. JÓZSEF ATTILA HELYE A MODERN KÖLTÉSZETBEN

József Attila 17 évesen, 1922 őszén érkezik meg a magyar költészetbe, ekkor jelenik meg Szegeden első kötete Szépség koldusa címmel. Az a költészet, amely számára magyarul adott, elsősorban Ady költészete, a Nyugat folyóiratának poétikája és persze első nagy pártfogójának, Juhász Gyulának a versei.

A modern ezen korábbi irányát szimbolizmusnak, impresszionizmusnak, dekadenciának nevezik. Az individuum eme új, Párizsból induló Baudelaire-hez, Rimbaud-hoz köthető elgondolása a személyes lét lényegét már nem külső történetekben, jellemző eseményekben találja meg, hanem a benső lényegi energiái segítségével teremt egy álomhoz, fantáziához hasonló, mégis m 818b16i inden eddiginél mélyebbre hatoló költői világot. Eltüntetik a valóságot, a realitást a versből azért, hogy egy sokkal lényegibb értelmet mutathassanak meg. Eltüntetik a személyt, a valós beszélőt azért, hogy önmaguk lényének megköltésével a személyesség, az egyéniség új lehetőségeit ragadják meg. Európában mindez a 19. század végén történik, ekkor a szürke környezet realitása helyett a hangulat, a benyomás uralkodik mindenen, a fények és árnyak játékán keresztül a szubjektív a költészetben, a festészetben, a zenében és persze a mindennapi élet sok részletében is elárasztja, átalakítja a világot.

Alig ötven év alatt azonban ez az látásmód beteljesítette küldetését, és a 20. század elején valami más formálódik meg. Újfajta műalkotások születnek, amelyek szikár szerkezeteket mutatnak, eltüntetik a beszélő jelenlétét, a hangulatot, a személy jelenlétét. A festészetben már a 19. század utolsó éveiben, Cézanne csendéleteivel megszületik egy új látásmód, mely a kivetített hangulat helyett a dolgok és lelkek belső, rejtett struktúráját, formáját kezdi kutatni.

A költészetben kicsit később, a háború után Rilke és még inkább Ezra Pound és T. S. Eliot költészetében formálódik meg az új poétikai gondolkodás. 1922-ben jelenik meg Eliot Átokföldje című hosszú verse, amely a háború utáni, késő modern költészet radikálisan újító mintapéldájává vált. Előadásomban azt szeretném megmutatni, hogy a magyar költészetben József Attila alig néhány évvel később ugyanezt a lépést tette meg, és igazából ennek az új késő modern költészetnek a megformálásával lett a magyar irodalom kiemelkedő szereplője.

Az első világháború után a magyar költészetben, a szimbolikus-szecessziós látásmód Ady, Babits, Kosztolányi költészetének magas színvonala, jelentős hatása miatt uralkodó maradt.

Ilyen verseket ír József Attila is költői pályája kezdetén. Ám igen korán, már 1923-1924-ben más hangok is keverednek költészetében: az expresszionizmus kirobbanó energiája vagy a minden külső és belső rendet, versi formát szétbontó avantgárd irányzatok, a konstruktivizmus, vagy éppen a dada (a magyar költök közül Kassák Lajos) hatása jelenik meg verseiben. A kozmosz éneke című versben még ezt az igazi impresszionisztikus, szecessziós képet olvashatjuk:

Csak halk éjfélutáni éjszakán,

Mint szunnyadó kedvest meleg leány,

Cirógatja gyötört szívük az álom.

S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,

A kertben, úgy csókolnak elheverten

Az “éjfélutáni éjszaka”, a “gyötört szív”, az “áloé-virág”, a kert, az álomszerűség és az analógiákra, hasonlatokra épülő szerkezet tipikus szecessziós-szimbolikus beszédmódot mutat. De a költő megírja ugyanezt a képet az avantgárd költői technikájával is (Esti felhőkön):

a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk

az áloé másodpercenként virágzik álmainkban

ismeretlen kedvesünkkel hálunk ö az aki cirógatván figyelmeztet

ha takarónk lassacskán lecsúszik

A két képet azonossága ellenére is egy világ választja el egymástól. Az utóbbi példában felbomlanak a képek, a rendek, megmagyarázhatatlan összefüggések teremtődnek, eltűnik a kötött forma, a ritmikusan ismétlődő sorhossz és a költői hangulat helyett valami szétszedő, széteső lendület lesz mindenen uralkodóvá. Az avantgárd azonban csak egy átmeneti állomás József Attila költészetében, egy olyan kísérlet, amely megmutatja a szecessziós szimbolikus költői beszéd alkalmatlanságát, de nem kínál végleges megoldást a benső új problémáinak kimondására.

A folyamatos költői kutatás 1925. márciusára hozza meg az első jelentős eredményt, akkor mintegy húszéves születésnapjára önmagának adott ajándékként születik meg a Tiszta szívvel, amely József Attila egyik legfontosabb verse lett. A különleges pozíciója e versnek már abban is érzékelhető, hogy a benne először és átfogóan megteremtett látásmód majd csak 1927-1928 körül válik költőnk átfogó lírai stratégiájává, de ez a vers addig is és utána is állandóan visszatérő példája, alapja költői gondolkodásának. József Attila rendkívül tudatos költő volt, 1926 végén egy Párizsból küldött levélben határozottan megfogalmazza a váltást, azt, amely az új magyar költészetet teremti meg:

“A romantika – mely Bécsben még lényeges alkatrésze volt érzéseim és ebből következően gondolkodásom struktúrájának – elillant belőlem, s ami még megmaradt volna, azt akarattal fújtam széjjel. Azaz semmi sincs, amit megokolás nélkül leírnék, csupán azért mert tetszik…”

A “romantika” a szimbolikus-szecessziós költői beszédmód, Ady, Babits verselési módja, a megokolás nélkül áradó hangulatok, érzések világa. Ezzel szemben áll a minden ízében megokolt, azaz megformált, megszerkesztett vers. Erre költőnk egy népdalt hoz fel példának:

“De van egy (s valószínűleg több) magyar népdal, amelyet itt zarathusztrai magányomban állandóan fuvok: Nagykállóban egy torony van – Közepében egy óra van – Köröskörül aranycsipke – Rászállott egy bús gerlice. – Hát itt a népköltő egy bötűt sem mond arról, hogy fáj a szíve (amilyen elemekből ma már Freud és a pszichoanalitikusok tanainak ismerete után könnyű verset írni s az ilyen versek egymástól csupán nyelvileg különböznek), ez a vers csupán tényekben állítja magát, pedig költője biztos hogy nem ismerte a konstruktivizmust. De ismerte a konstruktivitást.”

A “fáj a szíve” újra a hangulatok, az éjszaka nyíló áloé virágok költészete lenne, amellyel szembe van állítva a “konstruktivitás”, a szerkesztettség. Saját költészete kapcsán a következő döntésre jut:

“arra törekedtem, hogy minél tényszerűbben fejezzem ki az elmondandót, még pedig a szimbólumi lehetőségek kizárásával, vagyis hogy az elmondott tény minden mellékgondolat kizárásával jelentse az érzést…”

Abszolút világos beszéd: célja a kora-modern költészet legfontosabb eszközének, a szimbólumnak a kizárása, a tárgyak titokzatos lelke helyett ettől kezdve a tárgyak lényegi szerkezete lesz a döntő, valami mélyre hatoló tényszerűség, a világ nagyon pontos poétikai felmérése a cél. Ez a költészet “minden mellékgondolatot kizár”, a lehető legszigorúbban csak azt mondja, amit mondani kell, azért, hogy a belső világ tárgyiasult rendje a lehető legtisztábban megjelenhessen.


IV. JÓZSEF ATTILA KÖLTŐI ÉNTEREMTÉSÉNEK ÖT LÉPCSŐFOKA

A továbbiakban azokat a lépéseket követem, amelyekben József Attila ezt a radikálisan új költészetet létrehozta.

Az első lépés egy fantasztikus, zseniális pillanat, annak a személyesség-modellnek a megteremtődése, amelyre aztán minden további lépés, egy teljes költői világ épülhet.

második lépés egy korai kísérlet arra, hogy az én ilyen tiszta szerkezete hogyan valósulhat meg, hogy kaphat testet az életben, elsőnek a szerelemben.

harmadik lépés már a szerelem érvénytelenítődése után kiviszi ezt az ént a világba, és úgy gondolja, hogy a lét teljessége azt jelenti, hogy van egy olyan konstrukció, ami egyszerre az énben és a világban is jelen van. Az érett József Attila igazi nagy teljesítménye ennek felfedezése a Téli éjszaka, az Óda, az Eszmélet típusú versekben.

negyedik lépés 1934 körül történik, amikor egyre több jel utal arra, hogy ez a belső-külső párhuzam, a létet megalapozó törvény, rend nem működik. A költő egy új személyes, belső tárgyi rendet keres.

Végül ötödik lépésként beszélek arról, hogy ez a belső tárgyi rend sem bizonyult megnyugtatónak, és egy majdnem hallucinatorikus újraírással a költő saját testén, öngyilkosságán keresztül írja meg utolsó versét.


IV. 1. A KÉSŐ MODERN ÉNSZERKEZET FELFEDEZÉSE

Az első lépés egyetlen vershez, egy zseniális pillanathoz kapcsolható, 1925 márciusában jelenik meg a Tiszta szívvel. Lehet, hogy egyáltalán nem túlzás azt mondani, erre a 16 soros rövid költeményre épül az egész József Attila-i újító költészet. Magának a versnek a sorstörténete is különös. Egy szegedi lapban jelenik meg először, egy másik szinte azonnal nekitámad, és az akkor egyetemista költőt magához rendeli professzora, Horger Antal, és kijelenti, hogy aki ilyen verset ír, az nem méltó arra, hogy tanár legyen. József Attila számára fontos a vers, elküldi a Nyugatnak, de Osvát nem fogadja. Ignotus viszont egy modern versről szóló, a Nyugatban megjelenő esszéjében egészében idézi és gyönyörűszépnek mondja a verset. Hatvany egy kritikájában a háború utáni nemzedék legfontosabb dokumentumának tartja. De József Attila is sokat foglakozik vele, 1929-es verseskötetének címévé teszi első sorát, sőt még az 1934-esMedvetánc kötetnek is korábban Tiszta szívvel volt a tervezett címe. Horger esete előkerül a Születésnapomra című versben 1937-ben, és az egész történet, Horger, Ignotus és Hatvany említésével elmesélődik ugyancsak 1937-ben a Curriculum vitae-ben. A Tiszta szívvel sorsvers, egyszerre vált József Attila önteremtésének és egy új személyesség megalkotásának példájává. Kérdés tehát, mit talált meg ez a vers?

TISZTA SZÍVVEL

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsöm, se szemfedöm,

se csókom, se szeretöm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendöm hatalom,

húsz esztendöm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fü terem

gyönyörüszép szívemen.

A vers a magyar költészetben, sőt a világirodalomban is kiemelkedő példája annak a gesztusnak, amelyben az én, a személy önmagát önmagából teremti meg, Horger Antal professzor helyesen érzékelte, hogy valami radikálisan új attitűd állítása történik itt, amely ellentétes a nevelésre, képzésre épülő, az ősök tradícióján nevelődő személy eszméjével. A vers üzenete azonban sokkal több valami kamaszos lázadás kirobbanásánál. Ha figyelünk rá, egy új struktúrát, az én radikálisan új elképzelését, eddig nem ismert mélyrétegét hallhatjuk ki a versből.

A struktúra egyik kulcseleme a “szív” motívum, mely pontosan ennek az új énnek a képe. Háromszor ismétlődik, kétszer a “tiszta szívvel”, egyszer pedig mint “gyönyörűszép szívemen”. A “szív” ott van a vers legelején, a címben, és ez a költemény utolsó szava is. A harmadik előfordulás, a “gyönyörűszép szívemen” a vers fordulópontján van, az aranymetszés helyén, a 11. sor elején található, ez választja el a vers állapotszerű első részét a történetből álló másodiktól.

Az 1-10 sor egy különös létállapot rajza. Érdemes megfigyelni, hogy a szöveg milyen messze van a szokásos képekkel, költői hangulatokkal teli lírai műtől, a szavak tárgyiasan jelölök, egyszerűen felsorolják, hogy mi az, amivel a költő nem rendelkezik. A poétikusság – amit minden régi és mai olvasója is érzékel – máshonnan származik: a megszerkesztettségből, a végtelenül letisztított tárgyias elemek kapcsolatrendszeréből, az ismétlések és váltások, azonosságok és ellentétek finom hálójából.

Az első szakaszban az első “nincsen” az apa figurája, aki szokásosan a rend, a morál forrása, az élet grammatikájának képviselője. A második “nincsen” az anya, aki az ölelés, a szeretet, a vágy megtestesítője lenne. Egy átfogóbb, társadalmibb szinten ugyanez a kétféle, apai és anyai pozíció jelenik meg az isten és a haza jelölőjében. E négy elem az élet, az identitás társas kiképződésének elutasított, vagy sokkal inkább: nem is létező forrásai. A következő két sor tárgyai, a bölcső és a szemfedő két olyan dolog, amit a világ az élet kezdetén és végén ad, a csók pedig a beszélő által adott szerelem, a szerető pedig a neki adott szerelem. Tökéletes, matematikai konstrukcióban jelenik meg a személyesség, pontosabban a személyesség ilyen konstrukciójának a tagadása.

Minden ilyen jelenség, amely az ént, a társas világban létező személyt kialakítja (hisz ezekből állunk, apából, anyából, istenből, hazából, bölcsőből stb.) a “nincsen” azonosságában, viszonyában van, azaz valami semmi, valami üresség fölé feszítődnek ezek a struktúrák, ellentétviszonyok ki. És mindez nem a személy akarata, hanem valahogy létezése sajátja, hisz ö elutasíthatja az apai és anyai hatalmat, a hitet és hazát, de nem utasíthatja el saját létének kezdetét és végét, hisz az mindenkinek adott, nem választható.

A második szakasz tovább viszi a személy eme fura meghatározását, és itt a “nincsen” gesztusa tovább mélyül. A “nem eszek” orális megfosztottság, az ember legelső vágya marad itt kielégítetlen. Nem a szegény költőről van azonban itt szó, hisz azt írja, “se sokat, se keveset”, talán pont annyit, amennyit muszáj. Nem egy belső böjtről van itt szó? A test átadásáról a semminek? Hisz a böjtnek az a funkciója, hogy a személy felszínes gondolattalan jólétéből valami rejtett tartalom, mélység fele irányítson. Ez a két sor, az evés az anyai világhoz köt, a következő kettő, a hatalom pedig újra az apaihoz. Az életem, a bennem, létemben kialakult energia, az engem teremtő vágy, mely minden ember életében abszolút és eltulajdoníthatatlan, itt eladhatóvá válik, eltüntethetővé lesz a nincsenben. De pontosan az eladás lehetetlensége vezet egy olyan gesztushoz, amely a végső vevőt találja meg, a ördögöt. Ez a furcsa üzlet, a személyes létezés ökonómiája a nincs istenéhez, a tagadás szelleméhez vezet.

Mi történt eddig? Jelek, tárgyak hálóját kaptuk, olyan szerkezetet, amely szokásosan a személyes létezés elengedhetetlen eleme. És ez a háló mint egy vetítővászon fed el és mutat meg valami olyat, amely nincs itt, csak a “nincsen”-nek, a “nem”-nek a tükrében érzékelhető. A vetítővászonra feltett, megtagadott dolgok mögött kell, hogy legyen egy személyes tartás, egy saját kimondatlan belső konstrukció, rend, ahol ezt a rendkívül veszélyes elutasítást meg lehet tenni.

A 11. sorban a “tiszta szívvel” szópár ismétlése az eddigi strukturált állóképpel szemben egy történetet indít el, mely ebből a nincsenből, az ördögiből, az elutasításból bomlik ki. Két sorban megtudjuk, hogy ö mit csinál (betörök, ölök), majd újabb két sorban azt, hogy mit tesznek vele a mások (elfognak, felkötnek, földdel elfödnek), végül az utolsó két sor hoz valamiféle eredményt, valahova elvezet ez a nincsen-világ. Igen, pontosan oda, ahonnan az egész indult, a szívhez jutunk, mely itt már nem tiszta, hanem “gyönyörűszép”. A záró színtér azonban több annál, mint maga szív, hisz van valami, a “halált hozó fű”, amely teremtménye a szívnek, vagy éppen jele, megjelenési formája. A szív a föld alatt van, a föld vonala választja el megjelenési formájától, a halált hozó fűtől. A kettő együtt különös páros, az egyik a szív az örök élet, a föld alól is feltörő energia, amelyből a másik öröklétű (mindig megújuló) dolog, a halál, a halált hozó fü születik.

Nem könnyű válaszolni arra, hogy mi is lehet a “szív” fogalma a versben. Biztos, hogy nem a szeretet szimbóluma ez, nem is a morálé, etikáé, hiszen pontosan ezek elutasítása történik meg nevében. A szív valószínű ahhoz hasonlóan tiszta, ahogy Immanuel Kant használta egykor e szót, A tiszta ész kritikája című unkájában. Kant akkor letisztította a megismerést a legabsztraktabb, a legvégső formára. Valahogy József Attila is ezt csinálja, a végsőkig letisztított, tárgyias, de formális személyességet ragadja meg, és létrehozza a tiszta szív kritikáját.


IV. 2. AZ ÚJ ÉN MEGVALÓSULÁSI LEHETŐSÉGE A MÁSIK ÁLTAL – A SZERELEM KÍSÉRLETE

Pszichoanalitikusok beszélnek erről a mély, szó előtti belső konstrukcióról, primér nárcisztikus identitásnak nevezik, mely valóban a világ dolgaival való találkozás előtt formálódik meg bennünk. Ezt a csak tagadással körvonalazható alapstruktúrát sejti meg József Attila ebben a versében. Ettől a pillanattól, a Tiszta szívvel megszületésétől kezdve minden költői törekvése egyetlen kérdésre irányul: ha ilyen az én, a személy alaprajza, akkor ennek a rendkívül telített, súlyos semminek-valaminek az alapján hogyan lehet valamiféle rendet, formát, egy megfelelő mélységű, de hatékony, életképes ént és sorsot kiépíteni. Az én kiépítése mindig azzal a kutatással jár, hogy meg kell találni azokat a további párhuzamos életstruktúrákat, létszinteket, amelyek építőköveivel, viszonyaival egy értelmes sors, valamiféle feladat, perspektíva megteremthető.

Az 1927-1928-as években ez a struktúrateremtő létszint, az a rend, amely megfelelően reagál a semmire, és hozzásegít egy mély, átfogó személyesség létrehozásához, a szerelem lesz. Nárcisszosz tükrét itt a Másik mint tükör váltja fel:“Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A szerelem kapcsolatában, legalábbis ideig-óráig, úgy tűnik, hogy létezhet valami mélységes rend, valami csend és nyugalom, mindig öröknek tűnő, persze mindig csak időlegesnek bizonyuló teljesség. Különös az, hogy a szerelem ilyen megváltó szerepe József Attila számára mindig valamiféle melankóliával járt, a teljesség pillanatait mindig a halál, az elmúlás képei veszik körül.


IV. 3. AZ ÉN ÉS A VILÁG PÁRHUZAMA – A TÁRGYIAS KÖLTÉSZET KITELJESEDÉSE

1929 elejétől a szerelemben való hit meggyengül és helyébe egy másfajta önmegvalósítás, társadalmi szerepvállalás, a világ, a közösség rendjének felismerése lép. Ekkor alakítja ki azt a költői beszédmódot, amellyel végül megragadhatónak tűnik a lélek és a tárgy, az én struktúrájának és a valóság rejtett összefüggéseinek közös lényege, egy olyan titkos és mindenre kiterjedő rend, ahol a vers a lét teljességének térképe, a belső és külső világ korrelátuma. A tárgyias költészet radikális újítás a magyar lírában, de ez az iránya a kortárs európai költészetnek is. Innen vezet út Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez és a háború utáni magyar költészet más jelentős teljesítményeihez. Ezek a versek a külváros világát, a tárgyak és emberek történelmi pillanatát arra használják, hogy személyes érzések elmondása nélkül is testet, formát adjanak a költő belső világának.

A létnek ez az új élménye megfelelő magyarázatot kap két szellemi irány, a marxizmus és a freudizmus segítségével. A marxizmus a közösség a termelő erőkre és termelési viszonyokra alapuló tárgyias elmélete és racionálisan elgondolt alakításának a programja. A pszichoanalízis pedig a személy, az individuum tárgyias elméletét alkotta meg, felfedezte a tudattalan ösztönvilág és a tudatos énteremtés konfliktusának individuumteremtő szerepét, és kialakított egy olyan csupán szavakból álló gyakorlatot, a pszichoanalitikus terápiát, amellyel megszerkeszthető az én, a személy.

Láttuk, a Tiszta szívvel is egy formát keresett, valami szükségszerű, objektív alaprendszert, olyat, amely a véletlenszerű egyén lelke mélyén lakó abszolútum, egy tiszta struktúra, amely aztán különböző élethelyzetben eltérő sorsok kiépítését, eltérő individuum megteremtését teszi lehetővé. A költő a szerelemben is egy közös, a két ember között megteremtődő formát keresett, és ekkor 1929 elején, mikor a közösséggel való kapcsolat látszik a legfontosabb és legátfogóbb sorslehetőségnek, itt is egy közös külvilág és belvilág között közvetítő, azonos formát keres. Önmagam úgy valósulok meg, a Tiszta szívvel tiszta formáját úgy tudom betölteni, ha a külvilágban, a közösségben, a történelemben, az osztálytársadalom harcaiban is megtalálom, megteremtem ugyanezt a formát. A kor és a kor embere tükre egymásnak, mindkettő teremti és leképezi a másikat. De szó sincs egyszerű visszatükrözésről, valamilyen éppen ott aktuális valóság ábrázolásáról, hanem a lét formális titkának a feltárása történik.

1935-ben írja József Attila Halász Gábornak:

“…Én a proletárságot is formának látom, úgy versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán “jól jön” az elhagyott telkeknek ez a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állítása érdekel. Ezért – sajnos – a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – s félig-meddig maga is – azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”

A forma itt a lét logikája, egy olyan logika, amely “nem tan, hanem a világ tükörképe” – írja egy kortárs filozófus, Ludwig Wittgenstein; egy különös “spekularitás”, egy olyan tükröződés, amelyben kölcsönösség uralkodik, a világ éppúgy tükre e formának, mint a forma a világnak, de valahol, minden mögött a forma az énből, a személy ősi belső rendjéből származik.

Azt, hogy a Tiszta szívvel belső formája hogyan tud ilyen közösségi létfilozófiává transzformálódni a Téli éjszaka című vers kapcsán szeretném megmutatni. Ez József Attila egyik legnagyobb verse, egy igazi és teljes világfilozófia rejlik benne, egy kor, egy gondolkodásmód teljes térképét adja. Ez az a vers, ahol József Attila tökéletesen végigviszi azt a késő modern poétikát, amit korábban idézett levelében említ. Európai költészeti párhuzama Eliot 1922-es Átokföldje című verse. Ez az a mű, ahol a tárgyias költészet, a világ belső és külső rendjének párhuzama, és e forma felfedezésének szükségessége a legátfogóbban jelenik meg. Hosszú vers, órákig kellene beszélni róla, de megpróbálom röviden összefoglalni. 1932 végén keletkezett s 1933. március 19-én jelent meg először a Népszavában. A vers címe a lét és az idő koncentrációját jelzi. Az, amiben minden kibomlik, nem más, mint a modernitás tele és a modernitás éjszakája, ebben az idő-térben alakulnak, bontakoznak ki a formák, a rendek, és ennek a hideg éjszakának a tiszta kontrasztos világában figyeli, nézi ismeri meg a dolgokat és önmagát a mindenhez tiszta szívvel, tiszta ésszel viszonyuló személy. Hogyan, milyen formák, konstrukciók szerint lehet lakni, lakozni ebben a létben?

TÉLI ÉJSZAKA

Légy fegyelmezett!

A nyár

ellobbant már.

A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg.

Csendes vidék.

A lég

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy – valami szalag -

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,

minden tagja a földre néz.

Cammog vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza

egyre nehezebb tagjaival,

egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassudad harangkondulás.

És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más,

talán a táj lüktetne, nem az elmúlás.

Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc

volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

Üllöt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját,

melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg ürön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tört emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – -

varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

a téli éjszaka fénye.

A városok fölött

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

A város peremén,

mint lucskos szalma, hull a lámpafény,

kissé odább

a sarkon reszket egy zörgő kabát,

egy ember, üldögél,

összehúzódik, mint a föld, hiába,

rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.

A vers alaphelyzete az, hogy valaki, egy hang, talán a költő absztrakt alakja, látja, figyeli, felméri a létet. A költői pozíció, egy önfelszólításssal (“Légy fegyelmezett!”) már a vers első sorában megjelenik, aztán a vers belsejében a látvánnyal, a téllel vagy a téli éjszaka egészével kapcsolatos megjegyzésekben vissza-vissza tér (“Már fölszáll az éj…”, vagy a kérdés, hogy “Milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák?”), és végül az utolsó öt sorban, a mérnök költő képével nemcsak a pozíció, hanem maga a személy helye is megjelenik. A vers tárgyvilága mintegy létbe hozza, kidolgozza a személyt. Arra a “semmi”-re, amit a személy magjaként a Tiszta szívvel jelölt ki, és amire korábban, ’27-28-ban, a szerelem próbált tárgyiasulási utakat, sorseseményeket kiépíteni, most az egész társadalmi világ tárgyias rendje települ. Az én kidolgozása úgy lehetséges, mondja az 1932-es József Attila, ha ez a személy felismeri a lét nagy összefüggéseit, és a saját létét ennek a rendnek tárgyi és történelmi működtetésére fordítja.

Az első nagyobb rész arról szól, ami elmúlt vagy éppen elmúlóban van. Négy erős, szimbolikus értelmű képet kapunk: a nyár képét, az ezüstrongy-mosoly képét, a vén hegyeket és a hazatérő földmívest. Ezek eredetükben mind az emberit, az antropomorfot jelzik, pontosan azt a pillanatot, amikor ez az emberi tartalom megtarthatatlanná válik és kikényszerül a világból. A négy kép közül az első, a nyári nappal, a téli éjszaka párja az ember egy korábbi visszahozhatatlan életformája, amely pontosan azzal a törvényszerűséggel lobban el, amellyel a nappal és a nyár éjszakába és télbe vált. Az ezüstrongy-kép az apró dolgok átformálódása, a hegyek, a tanya, a völgy a nagyobb terek régi létének megszűnése. És végül az utolsó kép egy régi, szimbolikus embertípus, a földműves “hazatérése”, halála (hisz már vérzik a kapa). De nemcsak egy világ végéről van szó, hanem egy megértési mód, egyfajta beszédmód végéről is. Ezt a világot még a hangulatok, szép élmények, elmosódó színek uralják, olykor olyan, mint egy impresszionista festmény.

A lét átalakulását a “Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, / szikrázó csillagaival” sorok jelentik be. A különös az, hogy az éjszaka fölszáll, nem pedig – ahogy mondani szoktuk – leszáll. Aztán a következő sorban a “kék, vas éjszakát” a harangkondulás hozza. A lét ezen új formája, a téli éjszaka nem kívülről, hanem magából az emberi világból, annak törvényszerűségeiből születik meg. Sőt mintha magából a szívből, a tiszta szívből fakadna, a semmi teljessége átköltözik itt a tájba, a térbe (“mintha a szív örökről örökre / állna s valami más, / talán a táj lüktetne”).

A versnek ezen a pontján mintha végéhez ért volna minden, becsapódnak a vasalt ajtók, lezárulnak, konstrukcióba állnak a dolgok, azaz eljutottunk ennek a telített, strukturált semminek, a lét titkának a mélyére. És mintha újra a fegyelmezett személyre, a figyelő emberre vetülne fény: “csengés emléke száll”, halljuk. Egy abszolút racionalitáshoz jutottunk, nem a csengés meghallásához, hanem az emlékéhez, a tiszta memóriához, amit nem a fül, hanem “az elme hall”. A lét itt már egy logikai háló, a “tiszta ész” konstrukciója, ezért tud a téli éjszaka úgy megjelenni, mint a minden referenciától, konkrét valóságtartalomtól megfosztott “gondolat maga”. A lét matematikai-logikai képletté vált, és valóban itt, a “Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka” kijelentésben találhatjuk a vers centrumát, kozmológiájának magvát. Az összekoccanó molekulák, a vitrin, az ingó-lengő varjúcsapat egy olyan világ, amelyben semmi hangulat, semmi szín, csak kemény kontraszt, ismétlődő mechanikus mozgások vannak, a világ tényeinek, tárgyainak logikai rendje, tartalom nélküli viszony, a semmi mindent megalapozó mélysége. Ezt a matematikai logikával megalapozott világfelfogást írják le a kor legnagyobb kortárs filozófusai is.

Ebből a végső állapotból bomlik ki az az éppen akkor elérhető létforma, külső és belső rend, amely a lét mélyével adekvátan valamiféle társadalmat, környezetet, személyes sorsokat teremt. A vers harmadik részében ennek a létnek, e filozófiai téli éjszakának a mélyéből jön ki a vonat, amely az adott lét egy bizonyos fajta megvalósulását jelenti. A tehervonat, mely később olyannyira személyes értelemmel fog telítődni, itt nemcsak szenet, acélt visz, hanem külvárost, gyárat, proletárt, otthontalan munkanélkülit, azaz társadalmat, történelmet szállít. A vonat új teret alapít, a városét.

A vers végén még egy fontos öt soros záró részt találhatunk, amely nem a város világáról szól, hanem ezt a világot szemlélő, felmérő költőtől. Ő a személyesség, az önteremtő, öntudatos egyén itteni változata, a “Légy fegyelmezett!” önmegszólító mondat címzettje és kimondója, ö az elme, aki hall, aki látja a vitrinben a molekulákat, a lét rejtett rendjét. De igazából, létének mélyéről itt se tudunk semmit, pontosan úgy, ahogy a Tiszta szívvel esetében sem. Abszolút fontos pont, hiszen az ö látótere az, ami a világteret meghatározza, de ö maga nincs ebben a világban benne. Valahogy így lehetne ábrázolni ezt a megismerési pozíciót.

A világról pontos képem van, de az én igazából kitöltetlen ür, egy viszonyítási pont, amelyből minden mérhető, de ö maga, bár mindennek birtokosa, nincs benne. Ezt az ábrát pedig Ludwig Wittgenstein rajzolta, amikor a világ logikai leképezéséhez kapcsolva a szubjektum helyét határozta meg.

Téli éjszaka modellje, az érett költő legátfogóbb poétikai programja 1929-töl egészen a Medvetánc című kötet lezárásáig, hozzávetőlegesen 1934-ig marad domináns poétikai beszédmód József Attilánál. A tárgyias költészet persze nemcsak a politikai-társadalmi vonatkozású versek meghatározó modellje, hanem az élet teljességére vonatkozik. Így születhetett meg a Téli éjszaka létköltészetének tárgyias szerelmi párja az Óda. Ennek poétikai lényegét József Attila egy interjúban fogalmazta meg: “Reális szerelmei verseket írni, hogy az a tiszta természeti erö, ami a szerelemben van, bennünk maradjon, úgy vélem, hogy ez időszerű és egyben forradalmi cselekedet.”


IV. 4. A VILÁG ÉS ÉN VISZONY SZÉTESÉSE; A BELSŐVÉ VÁLT TÁRGYAK KÖLTÉSZETE

Az 1934-es év azonban több szempontból is válságos idő volt, személyes, történelmi, szellemi és tárgyi okok arra kényszerítették a költőt, hogy újragondolja a tárgyias költészet mögött rejlő teljes rendszert. Ennek a válságnak egy nagyszerű vers lett a terméke, egy olyan költemény, amelyről ma sokszor érezzük úgy, hogy a legfontosabb, a legjelentősebb József Attila-mű. Ez az Eszmélet. Első fele ugyanúgy, mint a Téli éjszaka, hitet tesz a szerkezetnek, a világ lényegi összefüggésrendszerének megtalálása mellett:

“Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.”

A hetedik, a vers közepe utáni szakasz azonban egy mindent leromboló felfedezéshez vezet. Az első négy sor még a rend, a megalapozó szerkezet állítása:

“Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére -

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a múlt szövőszéke”

De ezt a belátást egy újabb égre tekintés és egy újabb belátás követi:

“és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol.”

A két esemény között a különbség az “álmaim gőzei alól”, azaz kiderült, hogy nem a világban van a rend, a törvény szövedéke, hanem mi magunk vágyunk rá, mi vetítjük bele a rendet a dolgok egészébe, a lét nem rendelkezik azzal a meghatározó összefüggéssel, amely az elmúlt években a legjelentősebb verseket, a költő egész életét szervezni, összetartani tudta. A létnek nincs megbízható térképe. És ezt a verset is a személy zárja, de a költő, a világot figyelő, felmérő ember itt már egészen más helyzetben, létállapotban van, mint a Téli éjszaka végén. Itt a világ már szétszaladó, megbomló rend (érkező, induló vonatok tömege), a személy pedig olyan valaki, aki szétszóródott a millió fülkefényben, nem mér, nem beszél, hanem hallgat:

“Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy’ szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Igy iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.”

A törvény fölfeslő szövedéke és a világban szétszóródó én élménye arra kényszeríti a költőt, hogy a tiszta szív konstrukcióját, rendjét, az arra szervezhető létet másutt keresse. 1934 után új költészeti típus születik József Attila verseiben: az én önteremtő rendjének kutatása, építése az én belső történelmében és az én belső társadalmában.

 

A belső tárgyak poézise

A pszichoanalízis egyik meghatározó témája az a folyamat, amely a korai anya-gyerek összeolvadás időszaka után kezdődik, e kapcsolat fokozatos felnyílása során indul el. Ebben a folyamatban a gyermek felismeri azt, hogy az eddig kizárólagosnak hitt anyai szeretetet, törődést mások is birtokolják, az anyának dolga van a világban. Másrészt felfedezi azt, hogy ö maga is így vagy úgy másokhoz is kapcsolódhat. Ezek az első kötödések egy belső struktúrát teremtenek meg, létrehozzák a társas világba illeszkedni tudó énünk érzékelhető egészének alaprajzát, és persze szavakhoz kapcsolódnak, hiszen ekkor érkezünk meg a nyelvbe, a nyelv lehetőségébe és kényszerébe, mely nemcsak mint önkifejezési lehetőség, hanem mint kötelezően előírt rendszer, feladat jelentkezik a gyerek számára. A pszichoanalízis ezt az alapviszonyt ödipális háromszögnek nevezi. A gyerek-apa-anya hármas egy belső tér megteremtődése, nagyon is tárgyias eredeti erőviszonyok nevesedése történik benne, és e belső terünk sajátos természete, személyes története meghatározza minden későbbi kapcsolatunkat. A világtér és világtörténelem vetítővászonának megzavarodása után a saját tér és saját történelem képernyője próbálja kitölteni az én egykor megtalált mélységeit.

József Attila 1934 utáni költészetében is találunk olyan verseket, amelyek a tárgyias költészet módszerével készülnek, ilyen A Dunánál vagy a Hazám. Ezt az alkotói periódust azonban már egy másfajta, új poétikai szemléletmód uralja, a belső tárgyak poézise.

Már felszínes áttekintés nyomán is világos, hogy az időszak meghatározó énképe, alapmetaforája a gyermek. Óriási változás ez a Téli éjszaka mérnökéhez, vagy akár az Eszmélet vasút mellett lakó, hallgatag felnőttjéhez képest. Az egyik lényeges különbség kettejük között az, hogy míg a tárgyias versek énje mindig egyedül van, sőt olyan ember, aki egy egyedüllétből tud világot és társakat találni, a gyermek mindig valakire, a felnőttre vonatkoztatva létezik. A versekben persze az is gyakori, hogy a felnőtt és a gyermek egyaránt maga a költő, akiben pontosan ez a belső törés, énje elkülönültsége, és az elkülönüléssel kialakult másik megértése, önmaga két lénye közötti dialógus a lényegi létfeladat. A felnőtt ilyenkor az, aki a világ rendje szerint létezik, a gyermek viszont nem fogadja el a dolgok rendjét, az én és a külvilág közös struktúrájának adott lehetőségét, értelmét, és saját lényének belső összefüggéseit akarja kivetíteni a világ rendjére.

A felnőtt-gyermek viszonyban három eltérő modell formálódik meg, három eltérő módon strukturálható, történetesíthető, mondható el az én pozíciója. Ezek közül a legáltalánosabb a felnőtt-gyermek viszony, a előbb említett alapviszony. Az ilyen versek a költő életének utolsó hónapjaiban szaporodnak meg (Könnyű, fehér ruhábanKaróval jöttél…). A felnőtt és gyermek viszonyát, ezt a sajátos széttöredezett belső teret gyakorta uralja a játék, az önteremtő szabad tevékenység lehetetlensége. Személyes létezésének mélyén lakó bénultság az uralkodó negatív élmény. Jellemző, hogy az öngyilkosság is a gyermek játék-akciójaként jelenik meg, “Úgy tettél, mint a kisgyerek / ki becsöngetett s elszaladt”, írja Juhász Gyula halála alkalmából Te öngyilkos… című versének utolsó két sorában.

A második gyermeklét-modell az apa-gyermek viszonyban formálódik, természetesen itt is egy belső apai hang és belső gyermeki reakció formájában. Az apafigurák gyakran az isten képben jelennek meg (Nem emel fölBukj föl az árból), de van egészen kafkai apa, a vádló és a bíró, és van reális apafigura (Thomas Mann üdvözlése). Az apa-gyermek viszony meghatározó modalitása a bűnösség, a rend elérhetősége, vagy éppen lehetetlensége.

A harmadik, és talán leggyakoribb gyermeklét-forma az anya-gyermek viszonyban alakul ki, egy olyan létben, amelyben a gyermek létezését a megértő, elfogadó anyai szeretet, ölelés teszi bizonyossá. Itt is jelen van egy uralkodó modalitás, a csalás, csalódás. A három modellünket a következő animáció mutatja.

József Attila kései költészetének ezek a modelljei, az a személy, az az én, amely egykor a Tiszta szívvel-ben megformálódott, aztán egy szeretett másikon keresztül megvalósulni próbált, majd a tárgyi világ egészének felmérésén, alakításán keresztül dolgozta ki önmagát, most ezen konstrukciók segítségével egy ödipális rendezettséget, koherenciát próbál elérni.

Valamivel részletesebben szeretnék kitérni a harmadik modellre, mely az anya emlékéhez kapcsolódó szeretet keresésével akar személyességet, koherenciát találni. Erre példaként a Kései siratót használom.

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,

kinyújtóztál a halál oldalán.

Lágy öszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállítani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,

a hadak vége volt

s ez összekuszálódott Budapesten

kenyér nélkül, üresen állt a bolt.

A vonattetőn hasaltam keresztben,

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;

neked, én konok, csirkét is szereztem

s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad

édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,

mondtad: Egyél, nekem nössz nagyra, szentem!

Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -

félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat

hoztad el – kértem én?

Mért görbítetted mosásnak a hátad?

Hogy egyengesd egy láda fenekén?

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel

s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből

jajongva szült, eleven hitedet.

Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,

mind visszaloptad az utolsó órán!

A gyereknek kél káromkodni kedve -

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

A vers címe egy műfaji meghatározás, a költő közölni akarja azt a beszédmódot, ahogy témájához viszonyul. A “kései” egyértelműnek tűnik, hiszen a vers a mama halála után 16 évvel született. A talányos dolog az, hogy amit hallunk, az valóban sirató-e? A sirató a gyász szöveggé, történetté, elmondássá alakítása. A siratást felnőttek végzik, felidézik a halott emlékét, életét, halálát, a tőle búcsúzók érzéseit. A siratásnak van ideje, határa, és a végén felold a gyász kínja alól. De a versben mintha nem ez történne. A vers hangja egyre erőteljesebben a gyermek hangja, aki viszont nem sirat, hanem sír, nem a másik elvesztését mondja el, hanem a saját veszteségét gyászolja. A sirató távolságot tud tartani, a síró nem, ö belezuhan a voltaképpen önmagában kiképződő hiányba, a belső űrbe. A siratás az emlékkel foglakozik, a sírás a jelenléttel. Úgy tűnik, József Attila hiába akart siratni, csak sírni tudott. És a sírás nem lehet kései, hanem mindig jelen idejű, az adott pillanat szenvedésének, melankóliájának a működése.

A vers tehát nem más, mint önteremtő, önmaga betölthetetlen hiányait képpé, történetté oldó sírás. A sírás persze tevékenység, önteremtés a veszteség fájdalmán keresztül. Legfontosabb poétikai jellemzője e versben is az, hogy megszólítás, hogy szól valakinek. A megszólítás, az aposztrófia régi poétikai eszköz, amit a modern költészet is gyakran használ, hiszen benne a jelentés két fél között, a megszólító és megszólított között formálódik meg. Gyakori az is, hogy a megszólított élettelen dolog, amely a megszólításon keresztül életet kap, megszemélyesítetté válik. Itt is erről van szó, a megszólítás fokozatosan jelenbe hozza, mintegy feltámasztani próbálja a mamát. De ebben a versben ez nem sikerül, a mama semmit sem válaszol, semmi formában sem jelenik meg (más versekben, például az Az a szép régi asszonyban megjelenik a mama). A megszólítás lényege tehát a megszólítás sikertelensége, és minden olyan aposztrófia, amely nem hoz választ, a megszólító létét kérdőjelezi meg.

A vers keretbe szerkesztett, az első szakasz a kiinduló helyzetet, a záró szakasz a tanulságként adódó létállapotot rögzíti. Közöttük történik meg az eredménytelen megszólítás. A kiinduló pont a “harminchat fokos láz”, a “tömény tűz”, a megválaszolatlan, kielégítetlen vágy normalitása, az eredeti szerelem eltűnése és pótlásának sikertelensége. És bár a láz “mindig” égeti, azaz a vágy kiolthatatlan és örök, más oldalról mégis ott van az idő zártsága, már az első szakasz végén a saját halál lehetősége (“a tömény tűz eléget”). A keretet adó utolsó szakasz utolsó szava pedig beteljesíti a jóslatot, “ebbe (mármint a szeretet hiányába) fog belehalni”. A vers első sora az élet, a végső szava pedig a halál megjelenése.

A köztes négy szakasz egy reális történettel kezd, a távollétben megtörtént halál körüli eseményekkel. De az egész idő, az élet hiánnyal telítődése innen, a halál pillanatából kezdődik: “Utoljára Szabadszállásra mentem”. A négy szakasz érdekes vonása az, hogy az elbeszélő múlt egyre erőteljesebben egy különös, zavaros jelenné válik, a mama távollévőből, emlékből jelenlévővé, de jelenlévő hiánnyá változik. Ennek a folyamatnak a csúcspontja a “nem hallod, mama? Szólj rám!” felszólítás. Párhuzamosan a 14 éves fiúból 3-4 éves gyermek válik. Ezt a regressziós folyamatot, a visszacsúszást a jelenbe és a gyermekkorba állítja meg az előbb idézett, reakció nélkül maradó felszólítás, a sikoly és a csend ellentéte érvényteleníti az megszólítás energiáit. Az utolsó szakasz a végső konzekvenciákat vonja le, és egy új személyesség-felfogást alakít ki:

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

A vágy létteremtő önérvényesítése eddig kizárólag a “van” vagy a “nincs” keretében működött, most hirtelen megismerésszerűvé válik (“Észreveszi, hogy milyen ostoba”). A megszólítást végző hang pozíciója is átalakul, a kínzó hiányban szenvedő gyermek helyett a dolgokat áttekintő felnőttként lép fel. Valami olyan beszédhelyzetet vesz fel, mint ami a Téli éjszaka “Légy fegyelmezett!”-jét vagy felmérő-megismerő emberét jellemezte. Az alapvető különbség azonban az, hogy ott még a belső bizonyosság és stabilitás hátterével történt mindez, itt már pontosan ennek a belső bizonyosságnak a nemléte a felismerés tárgya. A pozíció egyfajta mise-en-abyme helyzetet teremt: tudásom, belátásom a tudás, a belátás lehetetlensége. Kiderül az, hogy az egyéni lét mélyén, bármely irányból is épüljön az, a félreértés, a csalódás, a csalás lakik. A hang birtokosa az én reménytelenül másfajta, de megváltozhatatlan természetével szembesül: azzal, hogy a személyes nem a “vágyom, tehát vagyok”, nem a megalapozó anyai szeretet mentén képződik ki, hanem a személyességet definiáló vágyartikulációkat megelőzi, alaptalansággal megalapozza egy természete szerint labilis, félrevezető gesztus, a csalás. Nem arról van szó, hogy az embert olykor megcsalják és ö maga is megcsal másokat, hanem arról, hogy az ember, pontosabban minden egyes ember személyes létének alapja a csalásban rejlő bizonytalanság. Egy József Attilánál nagyon régi és többször ismételt elv visszavonása történik itt, mely úgy hangzott egykor, hogy “Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Ez az elv azt állította, hogy az Én kidolgozása a Másikkal való megszólítottság-viszonyban történhet, és innen épülhetne fel a személy rendszere, az Én grammatikája. Most a Kései sirató végén egyértelművé válik, hogy a személy stabil, koherens volta is lehetetlen, a személy nem egy rendre, hanem sokkal inkább a hiányra, rendetlenségre adott értelmező-elfedő válasz, azaz retorikai természetű. Az utolsó sor összefoglalja a végeredményt, a szelf reménytelenségének a felfedezését:

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

A négy sorból álló záró egység szerkezete tökéletes, témája az Én totális meghatározása. Az anyához kötődő születéssel kezd és a magányos halállal zár. A két végpont között találhatók az élet narratíváját konstruáló alternatívák, pontosabban olyan alternatívák, amelyek nem is azok: csalódik-csal, küzd-kibékül. Az ellentétes lehetőségek azért nem alternatívák, mert eltérő irányuk ellenére is ugyanoda, a nemlétbe vezetnek. A halál, a nemlét ráadásul nem egyszerű tény, nem az élő fatális közhelyes határoltsága, halandósága a tét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kit anya szült, az meghal végül, hanem arról, hogy az ember pontosan ebbe a történetbe, a szeretet megvonásának az eseményébe “hal bele”. A halál ténye, kényszere az élet retorikai természetében, a csalás és csalódás elkerülhetetlenségében rejtőzik (nem véletlenül rímel a “csalni”-ra a “belehalni”). A “belehal” kifejezés önértelmezésben játszott meghatározó szerepét jelzi az, hogy ugyanez a gondolat pontosan ugyanígy, a vers utolsó sorában jelenik meg a személyes lét lehetőségeit összegző, önéletrajzi Kész a leltárban: “Éltem – és ebbe más is belehalt már.” (A Kései sirató és a Kész a leltár ugyanabban az 1936 decemberi Szép Szó számban jelent meg.)

Egy átfogó, mély élmény tudatosodik: az ábrázolás, a belső dolgok kimondása, megjelenítése alapvetően valami létfeledettséggel jár együtt, szerepe az elfedés és eltitkolás, minden mozdulat és vélekedés a hiány eltüntetésére, hazugságra szolgál, és ezért lényegi kapcsolata van a halállal. Az aposztrófia, mely a megszólítással életbe akart hozni, a válasz örök elmaradása miatt ellentétes eredményt hoz, sokkal inkább epitáfium, sírfelirat lesz, a kibeszélt, újramondott, kiáltozással követelt szerelem igazából a halál, a betölthetetlen hiány, az elmúlás, egyfajta hideg, élőhalott létezés követe.


IV. 5.
 AZ ÖNGYILKOSSÁG POÉTIKÁJA

Pontosan erről, a halál átpoétizálásról, a költő utolsó, saját testén megírt kegyetlen költeményéről szeretnék zárásként beszélni. A Kései siratóban is olvasható a szó és az ennivaló, a nyelv és a mama kapcsolata. 1937-es verseiben, töredékeiben egy különös folyamatot érzékelhetünk, a mama alakja egyre ténylegesebben van jelen, mintegy hallucinatorikus erőt kap, és az anyai szeretet, a mama feltámasztásának sikertelensége után az anya fantomja tér vissza a másvilágról, ö lesz az a társ, akivel itt lehet hagyni a világot:

Édesanyám, egyetlen, drága,

te szüzesség kinyílt virága

önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szívem szenved)

hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,

hogy jó legyek s utánad menjek!

A költő pontosan kijelöli halála értelmét és irányát: megtalálni a mamát, ha nem lehet itt a földön, akkor a túlvilágon. Újra lehetségesnek látszik a megszólítás, de a költő nem a megszokott “anyám” vagy “mama” szavakat, hanem az “édesanyám” megszólítást használja. Ez személytelenebb talán a “mamá”-nál, de sokkal bensőségesebb az “anyám”-nál. Az első három sor anyaképe már éteri, tiszta lény (és nem a könnyű lány), egy magába visszaforgó teljesség (a fájdalom és boldogság, vagy a pszichoanalízis vágyelméletének szavaival: a kín és az öröm egymást teremtő egésze). A “szüzesség kinyílt virága” a mama képét a transzcendens anyára, Szűz Máriára vetíti ki, ö a nő, aki szült, de aki férfitól érintetlen. Rejtett üzenetként eltűnik mögüle, mellöle az apa, és minden vágya a fiúra maradt. A vers hordoz egy különös, elcsúsztatott vonatkozást: a mamáról mondja, hogy a szüzesség virága, azaz szüzességből fakadó valami és ugyancsak a mamáról, hogy van valami fájdalmas boldogsága. Ezek azonban nemcsak a mamára vonatkoznak, hanem sokkal inkább a mama gyermekére, a gyermek az anyatest virága és a szülés fájdalmában létrejött boldogság. A mama költő fia jézusi pozíciót kap, ö az, aki “könnyű fehér ruhában” a szerelem nevében lép fel az istenek ellen (“megalkotom a szerelmemet… / Égitesten a lábam: elindulok az istenek / ellen”).

A második három sor már bonyolultabb, hisz egy meglehetősen paradox gesztussal a gyermek alkot Istent (apát), elfoglalja ezzel az apa helyét, hisz ö a mamáért még egy isten megteremtésére is képes. Ebben a teremtésben persze újra ott rejlik a mamánál is említett fájdalom (a “szívem szenved”), a lét, vagy pontosabban a lét és nemlét határának melankolikussága. A költő valahol egy misztikus semmiben, de egy szeretettel, szeretetlehetőséggel teli semmiben tartózkodik, a fantázia terében, melyben meghozható a halállal kapcsolatos döntés, az átlépés az igazi túlvilágba, és elérhető így a találkozás a mamával. Fontos az is, hogy a “menny” nem létezik előre, hanem a fiú által teremtett Isten teremti, a fiú halálával, azzal, hogy a mama után megy, egy új teret teremt. A témát folytatja néhány késői vers és töredék (Kiknek adtam a boldogot…; Majd csöndbe térnek a dalok…; Majd…). Ezekben az aktivitás a halálra korlátozódik, és ugyan megváltás lesz a mamával való új találkozás, ez elveszti az itt érzékelt ünnepélyességét, bár fájdalmas, de mégis meglevő boldogságát. A többszörös megfogalmazás jelzi az üzenet fontosságát.

MAJD…

Majd eljön értem a halott,

ki szült, ki dajkált énekelve.

És elmúlik szívem szerelme.

A hűség is eloldalog.

A csöndbe térnek a dalok,

kitágul, mint az űr, az elme.

Kitetszik, hogy üres dolog

s mint világ visszája, bolyog

bennem a lélek, a lét türelme.

Széthull a testem, mint a kelme,

mit összerágtak a molyok.

S majd összeszedi a halott,

ki élt, ki dajkált énekelve.

A vers keretes, az első és az utolsó két sor megváltoztatott szavakkal ugyanazt a struktúrát ismétli, centrumában a címmé emelt szó, a “majd”, a kijelölt, meghatározott jövő, a halott mamával történő új találkozás mint a jövendő halál pillanata (érte jön, hogy elvigye, éppúgy, ahogy végül Öcsödre is elment érte). A halálából visszatérő anya egy ellentétes Orfeusz-történetet teremt. Itt az alvilágból jön fel a szerelemmel szeretett másik, a nő, és – ebben az esetben sikeresen – nem felhozza, hanem leviszi magához a szeretett másikat, a férfi költőt. Itt is szerepe van az éneknek, a szónak, de ez már nem a költő birtokában van, hanem az anyáéban, ö az, aki szült, élt és dajkált énekelve. Pedig egykor, tizennégy évvel korábban, 1923 elején pontosan ellentétes irányú volt az ígéret:

Kis asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,

A végtelenbe megmaradsz velem

Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.

De ez 1923-ban volt így, és most, 14 évvel később, a sorstörténet annyi kísérlete és kudarca után, ebben az utolsó hallucinatorikus pillanatban, mikor a költőnél “csöndbe térnek a dalok”, visszavonódik minden korábbi ígéret, Eurüdiké ha nem szól is, de mégis ö a birtokosa minden eredeti hangnak, szónak.

A halott anya megjelenésének következménye lesz, hogy a fiú teljességgel kiürül, mintegy megtisztul a mamával való újraegyesülés előtt. Megszűnnek a gyermek vágyai (a szív szerelme és a hűség, a kitartás, a kapcsolódás vágya a másikhoz), és a csendben feloldódik saját hivatása, szava, költészete is. A lebomlás következő lépése az “elme” feloldódása, szétáradása a tiszta űrbe. Emlékszünk még erre a szóra, oly fontos ez József Attila költészetében: “Emberek, nem vadak, elmék vagyunk!” olvashattuk a Levegőt!-ben, vagy a Téli éjszakában: “az elme hallja”, azaz az elme ott még leképezte a világot, az űr teljességét, egyfajta intellektuális tartást jelentett, az emberi racionális és etikai bensőség teljességét, a tárgyiasságok homologikus alaptörvényét. Itt már semmiféle leképezésről sincs szó, maga az elme, a lélek bensősége válik űrré azzal, hogy eltűnnek belőle a vágyak, a kapcsolatok, a dalok. Ugyanígy “üres dolog” a lélek, mely a bensőség allegóriája (a “világ visszája”). A psziché teljessége olvadt szét: az elme “kitágult”, eltűnt lényegi sajátossága, határolt és határoló képessége, a lélek, a személy, a “világ visszája” viszont üres, hely nélküli (“bolyong”), ponttá zsugorodott.

Régi kép a széthulló kelme is, egykor az Eszmélet kulcsfelismerése volt a szétfoszló törvényszövedék. Itt a szövedék, a rend az utolsó, legbelsőbb. legszemélyesebb térben, a testben bomlik szét. A hallucinált mama hozza a megoldást, ö lesz a rend, az ölelés, amely a személy bizonyosságát, egységét újra megteremti.

Pontosan ezekben a sorokban olvashatjuk az öngyilkosság poétikáját, a saját testen írt utolsó verset. A vonat által szétszabdalt testet, a széthullt kelmét valóban a hallucinatorikusan odavarázsolt halott anya szedi össze és viszi magával a túlvilágra. Tudjuk, József Attila 1937 december 3-án este lett öngyilkos. December 3, Borbála nap, anyja, Pöcze Borbála nevenapja és egyben születésnapja is volt. A költő estére már a halott mama nevénél, emlékénél tartózkodott.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A himnusz műfaja, a himnusz középkori változata

A himnuszok is közösségi célra, közösségi éneklésre születtek, akárcsak a...

Close